Matei Vişniec: Napsugár expressz / Nagyváradi Szigligeti Színház – Városmajori Színházi Szemle, 2021
2021.09.05.

Balkán szindróma: egymást nem ismerő, nem megértő, egymással szolidaritást nem vállaló népek összezárva. Mindenki a rájuk nem kíváncsi Nyugatra vágyik, de Kelet, a kommunista múlt visszahúz. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.

Erős kezdés. Tizenöt szegényes öltözetű, szomorú szemű, egykedvű arcú ember megy fel a színpadra a nézőtéren keresztül. Hátizsák, bőrönd, batyu jelzi: úton vannak. Egyenként a mikrofonhoz lépnek és bemutatkoznak: szerb vagyok, román, montenegrói, macedón, horvát, ukrán, albán, bolgár, s egy filigrán nő rebegő hangon: magyar. 
 
Mindannyian balkániak vagyunk – vallják közösen. Mindannyian nyugat felé néznek. Nem egymásra. Azt állítják, hogy egymás testvérei, de bevallják, semmit nem tudnak a többiekről. Angolul már megy nekik a káromkodás, de szomszédjaik káromlásait nem ismerik. Mindeközben a háttér-vetítésben az elrobogó Orient Expressz kivilágított ablakainak felvillanó képei láthatók.
 
Ez a jelenet indítja a nagyváradi Szigligeti Színház két évvel ezelőtt bemutatott Napsugár expressz című előadását, amelyet Zakariás Zalán vitt színre. A mű a román-francia szerző, Matei Vişniec 2016-ban Bukarestben kiadott Balkán-trilógiájának harmadik darabja (az első kettő: A női nemről – harcmező a boszniai háborúban, illetve Anyám ajkáról a fejlődés szó hamisan hangzik). E trilógiához szorosan kapcsolódik a kötet negyedik drámája, a Migránsooook, amelynek magyar nyelvű bemutatóját szintén Zakariás Zalán rendezte – Székelyudvarhelyen.
 
2018-ban az Occident Express chicagói előadás Nagyváradon is látható volt, a Szigligeti Színház korábbi művészeti vezetőjének, Szabó K.  Istvánnak a színpadra állításában. A reflexiók ismeretében Szabó K. költői hangulatú jelentsora a magándrámákat bontotta ki, és ezen közben vizsgálta Kelet és Nyugat ellentmondásos viszonyát. Zakariás inkább harsány, a jelenetek komikumát hangsúlyozó, hatásos, de a darab problematikáját kissé leegyszerűsítő előadást hozott létre.
 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A darab önálló jelenetek füzére. Az epizódokat az köti össze, hogy bennük mindenki elvágyódik a Balkánról, jobb életet remél Nyugaton. De kitörésük szimbóluma, az Orient Expressz a balkáni állomásokon nem áll meg (akárcsak Dürrenmattnál Güllenben az Őrjöngő Lóránt), s különben is csak keletre megy, végállomása Bukarest.
 
A drámában fájdalmasan groteszk pillanatképek villannak fel e térség embereinek életéből, meg arról, ki hogyan próbálkozik kitörni ebből az életből vagy átvenni azt, amit nyugati értéknek vél. Minden emigráló rémálma, hogy a pénzéért az embercsempész nem oda viszi, ahova menni szeretne, ezt éli meg két fiatal, amikor a vaksötétben rájönnek: nem Olaszországba, hanem Albániába kerültek. Olasz neorealista filmek hangulatát idézi a külföldre kerülő vendégmunkáslétről szóló, a csábos ígéretek után a valósággal szembesülő nő jelenete. Hátborzongató az apja szekus múltjából bestseller életrajzi könyvet írni akaró lány lelketlen, csak a jó üzletben reménykedő rámenőssége. Abszurd rémálommá válik egy doktorandusz védése, aki a nyugati reklámszatyroknak a kommunizmus bukásában játszott szerepéről értekezik. Amerikai rendfenntartó katonákra futtatott lányokat (köztük gyerekét egyedül nevelő asszonyt) és bóvliárukat próbál rátukmálni egy strici. Szürreális látomás, ahogy egy külföldi munkaközvetítőben próbál állást kapni a lány, aki le tudja olvasni a halottak szájáról az utolsó szavaikat.
 
Két visszatérő jelenet adja a darab keretét és vázát. Az egyik két filmepizód felvételét jeleníti meg. Az elsőben színészekkel cigány esküvői jelenetet vesznek fel, a másodikban Drakula gróf vérszívásáról forgatnak. Mindkét „alkotás” az Orient Expresszen a Balkánra érkező nyugatiak egzotikum és borzongás iránti (vélt vagy valós) igényeit lenne hivatott kielégíteni. Az egész társulatot megmozgató jelenetek a filmezés karikatúráját adják, és az igénytelenségről, a hivatás elárulásáról, az emberek (legyenek azok színészek, munkatársak vagy potenciális nézők) lenézéséről és semmibevevéséről is szólnak.
 

A másik visszatérő jelenet főszereplője egy, a szovjet lágerekben politikai fogolyként tizenöt évet letöltő, vak háborús veterán ezredes, aki tolószékében kijár a vasútállomásra, hogy beteljesedjen leghőbb vágya: egy pillanatra megálljon az Orient Expressz, és megérinthesse a szerelvényt. Végül is az ezredes a lányának és forgalmista udvarlójának kegyes csalása révén átélheti az áhított pillanatot. Igaz, a vonat nem állt meg, és az étkezőkocsi fogantyúja helyett csak egy leszerelt autó ajtajának kilincsébe kapaszkodhatott bele. A két jelenet a kelet-európai hiábavalóság, elhagyatottság és becsapottság esszenciáját sűríti magába.
 
Vişniec darabja kellemetlen kérdéseket feltevő mű, Zakariás rendezése kellemes, szórakoztató, humorra hangoló előadás. Kerüli a jeleneteknek az írói intenció szerinti abszurdba fordítását, a túlzásokat, a komikus mozzanatok tragikus vagy groteszk ellenpontozását. A több szerepet alakító színészek egységes csapatként erőteljesen, nagy energiával játszanak, de nem mindenkinek van lehetősége differenciált szerepformálásra. Mégis, néhány maradandó színészi pillanat képes érzékeltetni a szöveg komplex színpadi megvalósításának lehetőségeit. Hajdú Géza a volt szekus szerepében konokul visszakérdez a lánya könyvkiadási terveit hallgatva, s közben vörös nyakkendőjét kibontja, leveszi, méregeti és úgy megy ki, hogy érezzük: ez az ember inkább az öngyilkosságot választja, mint a kitárulkozást. Gajai Ágnes mint a halott szavait megértő lány – valós partnerek híján – egymaga teremti meg az egyszerre tárgyilagos és titokzatos szituációt, és jut el a végső kijelentésig: „halott vagyok”. Dimény Levente filmrendezője a forgatások őrületében, az ikszedszer ismételt felvételek közben is képes váltani, megállítja a pillanatot, szünetet tart és csendesen megszólalva keserűen, cinizmus nélkül kimondja: amit csinálnak, a szakma elárulása, az emberek becsapása, és tudja, hogy hiába erősködik munka közben, társai ugyanúgy rosszul érzik magukat a bőrükben a hitvány feladatteljesítés miatt.
 
Fotók: Vígh László Mihály. A képek forrása: Nagyváradi Szigigeti Színház
Fotók: Vígh László Mihály. A képek forrása: Nagyváradi Szigigeti Színház
Kardos M. Róbert kerekesszékbe kényszerült ezredese, mint a gyerek, tapsikolva örül, amikor a lánya betolja a vasútállomásra, amikor meghallja a vonat zakatolását (amit a szereplők lábdobogása imitál), és gyönyörű és megható a gesztus, ahogy megsimogatja a vonat helyett eléje emelt autóajtót, ahogy belekapaszkodik és nem ereszti a fogantyút. Ám a rendező homályban hagyja, hogy az ezredes átlát-e a szitán, tudja-e vagy legalább sejti-e, hogy becsapják, és csupán belemegy ebbe a játékba, ami sokkal szívszorítóbb szituáció lenne, mint a jelenleg megvalósuló, amikor a színészt a színpad bal szélén, a nézőknek háttal magára hagyják, azaz elveszik tőle a jelenet igazi lezárásának lehetőségét is. Az ezredes mondja ki azokat a ma nálunk és a Balkánon egyarán oly fontos gondolatot is: „Vigyázzatok, gyermekeim, vigyázzatok merre mentek, vigyázzatok az irányra... Vigyázzatok, ne menjetek kelet felé!”
 
Az előadás záró jelenetében valamelyik párizsi metróállomáson találkozik egy amerikai és egy román roma zenész, aki kézzel-lábbal mutogatva és tört angolsággal – ami szinte minden jelenet nyelvi közege – próbálja magát megértetni. Végül a két fiatal a zene közös nyelvének segítségével barátkozik össze. A szaxofonos Tőtős Ádám és a Romániában különösen népszerű, balkáni, népzenei alapú, populáris zenét, a manelét játszó hegedűs, Kiss Tamás kettőse az előadás kiemelkedő teljesítménye, nemcsak színészileg, hanem zeneileg is.
 
A kezdéshez hasonló erős befejezés lehetne ez az epizód, amit azonban Zakariás Zalán nem tart elég hatásosnak. Némileg a divatnak is engedve, behozza a színpadra az egész társulatot, mindenki kap egy hangszert, vagy legalább egy ilyen funkciójú tárgyat, és felhangzik a réges-régi sláger: „Don’t worry, be happy!” A közönség boldogan énekel együtt a színészekkel, nem szűnik az ütemes taps. Hogy a nézők mit is láttak, vagy kellett volna látniuk, az kitörlődik a nagy örömködésben.