Revizor: A kiállításodnak már a címe is elbizonytalanít. Miközben a „Factum” tényeket ígér, a kiállításod a bizonytalanságról, a ránk zúduló, értelmezhetetlen információáradatról, a nem-tényekről szól.
 |
Esterházy Marcell: Szinte az összes munkám ezzel játszik, az értelmezésnek azzal a nehézségével, hogy ha nincs megoldókulcs, mit kezd vele a nézője. Ami hosszú évek óta körülöttünk zajlik, ellentétes mindazzal, amiben szocializálódtam. Akkor még voltak tényszerűségek, gondoltunk valamit az igazságról, a nem-igazságról. Az igazság ma már nehezen értelmezhető, így leginkább a hazugságról szól a kiállítás. Érdekes, miközben egyre keményebben manipulált világban élünk, még sosem hittünk annyira a saját igazságunkban, mint most. Hogy elsőre talán nehezebben értelmezhetők a munkáim, ez szándékos, fenn akarom tartani az elbizonytalanodást, hogy ne fogadjunk el mindent elsőre. A néző is dolgozzon a művel. Szeretem tágan hagyni az értelmezési lehetőségeket.
R: A mostani munkáid mennyiben folytatása a Capa Központban bemutatott Jelentés című kiállításodnak, ami szintén a jelekről, azok kikódolásáról szólt?
EM: A Jelentés kiállítást Gerhes Gáborral és Forgács Péterrel közösen csináltuk, a hatalmi kommunikációt, a hatalom nyelvének működését, a III/3-as ügynökkérdést, a propaganda működését járta körül. Valóban előkiállítása a mostaninak, csomó olyan kérdés foglalkoztatott akkor ott, ami a mostani kiállításomon teljesedett ki.
 |
R: Korábbi acb Galériás kiállításaidban (Vesd össze(vö.), Farkasvakság) a családtörténeteid álltak a középpontban. Az édesapád – Esterházy Péter – halálát feldolgozó Farkasvaksággal tudatosan lezártad a családtörténetet?
EM: Az elmúlt tizenöt évben a családi munkáim kerültek a fókuszba, a kiállításaim nagy része ezt a témát járta körül, más-más nézőpontból. A Farkasvakság a gyászidő alatt készült alkotásokból állt össze. Lezárult vele valami, de a tényleges lezárásnak az Innen és túl videómunkámat tekintem. Egy állóképnek tűnő mozgókép, melyen apám üresen maradt dolgozószobája látható, mellette hangfelvételen a legkisebb, akkor még beszélni nem tudó fiam gügyögése hallható. Olyan, mintha kántálás lenne. A képanyag a történetmesélés utáni időt, a hanganyag az ezelőttit mutatja, miközben ők már nem ismerhették egymást. Úgy éreztem, szép és méltó lezárása ezeknek a munkáimnak.
R: Segíti vagy megnehezíti a lezárást, hogy éppen a napokban szállították el Esterházy Péter hagyatékának utolsó darabjait a Berlini Művészeti Akadémiára?
 |
EM: Kötelesség volt, hogy rendbe rakjuk az ötvenévnyi munkáját, s találjunk neki megfelelő helyet. A legmegrendítőbb a könyvtárának az elszállítása volt. Negyven évet éltem ebben a házban, aminek a falain végig könyvespolcok voltak, többezernyi kötettel. Négy óra alatt pakolták össze, s szállították el. Álltunk a csupasz falak között, sokkal megrázóbb volt, mint amikor a hagyaték első részét vitték el. Az megkönnyebbülést jelentett, hogy biztonságban tudhatjuk a dolgait, hogy mindenhez hozzá lehet majd férni. Már megkezdődött a hagyatékának a feldolgozása és a kutatása. Élő archívum. Hogy miért nem Magyarországon? Van ez az Európa, amelyben én még mindig hiszek, s ami neki is nagyon fontos volt. Ő soha nem gondolkodott határokban, ez a provinciális kicsinyesség annyira méltatlan lenne hozzá. Berlin egyértelmű volt, jó döntésnek tűnik.
R: Bár a mostani kiállításod már nem a családot dolgozza fel, a gesztus, a módszer itt is nagyon hasonló. A szoborként elhelyezett egykori szemaforok, amelyek jelrendszeréből a hét fő bűnt jeleníted meg, ugyanúgy átitatódnak a személyes történetekkel.
 |
EM: Lassan, szöszmötölősen dolgozom, információkat gyűjtök, jegyzetelek az adott témában, anélkül, hogy tudnám, mi lesz majd belőle. A szemaforos szoborra is így találtam rá, amikor a 17. századi kommunikációs technikákkal foglalkoztam. Arra kerestem választ, mikor történt radikális váltás a kommunikációban, de akkor még nem gondoltam, hogy ebből szobor lesz. A hét fő bűn bevonása a munkába akkor fogalmazódott meg bennem, amikor olvastam arról, hogy a nyolcadik bűnnek a hazugságot tervezték bevenni. Gyönyörű! Ha bennmarad, azzal minden bukik. Ez ihlette a szemaforos installációt, ahol összesimítottam a két témát, a jelrendszert és a hazugságot. Nem biztos, hogy elsőre minden réteg lehántható, de ez a korábbi munkáimra ugyanígy jellemző, hogy sok mindent sűrítek egybe. A családi albumoknál is ugyanezzel a sűrítéssel dolgoztam, nem az érdekelt, hogy III/3-as volt a nagyapám, hanem hogy kelet-európai történeteket lehet elmesélni vele. A mostani kiállításban is használtam talált fotót, az nagyítottam fel, „manipuláltam meg”, mint például az 1969-es Holdra szállás lefotózott tévéfelvételét. Évek óta őrzöm a negatívot, valahogy most találta meg a helyét a téma, ami a mai napig ős-konteónak számít. Elképesztő mennyiségű irodalma, dokumentuma van annak, hogy nem történt meg az egész, csak a stúdióban állították elő az eseményt. Miközben ez volt az első olyan közvetítés, ami világszerte követhető volt.
R: Izgalmas, ahogy a fotókat, azok egyes részleteit használod, új jelentéstartalmat adsz nekik. Egyik folyamatosan visszatérő témád a kezek. Pannonhalmán, a szerzetesek kezeiből készült képeid történetet mesélnek, a mostani kiállításban egyetlen ember kezének mozdulataiból készítettél sorozatot. Mit szimbolizál nálad ez az örök téma?
 |
EM: Bár korábban is megjelent már a kéz a munkáimban, Pannonhalma óta van nálam ez a „kezek-fixáció”. Ott akkor huszonnégy szerzetes tenyerét szkenneltem be. Míg a fotó egyetlen pillanatot rögzít, a szkennelésben benne van az idő letapogatása; amíg végigmegy a leolvasófej a tenyéren, valahogy az idő is sokkal jobban benne van ezekben a képekben, ami fontos volt számomra. Az is érdekes, hogy ott kifele mutatnak a kezek. Miközben ők szerzetesek és a kezüket használják imádságra meg áldásra, van egy nagyon erős kifele mutatás is. Nagyon kis mozdulatokon múlik, hogy egy védekező vagy két egymás mellett lévő kéz hogyan csapódik le bennünk, nézőkben. Ezt éreztem a mostani kéz-fotóknál is, politikusok gesztusai vannak újra fotózva.
R: De egy ember kezével megmutatva.
EM: Ezt újra játszattam Morcsányi Gézával, a Magvető Kiadó egykori igazgatójával, dramaturggal, Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjének férfi főszereplőjével.
R: És akkor kap még egy réteget a történet, hogy kinek a kezét használod.
 |
EM: Persze, nagyon tudatos döntés volt. Nagyon régóta nézem Géza kezét, hatalmas, szép keze van. De nem így jutott eszembe, a munka kapcsán kerestem meg, mint dramaturgot, hogy ezeket a gesztusokat, mozdulatokat megbeszéljem vele, majd a kéz is az övé lett. Húsz kép született. Izgalmas, hogy az apró mozdulatok hogyan alakítják át a jelentést, hogy így együtt kirakva az egyes képek hogyan kerülnek párbeszédbe egymással, hogyan rajzolódik ki belőlük történet.
R: Izgalmas lehet dramaturg segítségével térbe gondolni az anyagot, amitől az színház is lesz. Attól, hogy ugyanazok az alkotások más és más térben jelennek meg, megváltozik a dramaturgiájuk, az olvasatuk is?
EM: Nagyon nem mindegy a sorrend, de az sem, hogy egymás után rakjuk ki vagy esetleg mátrixban. Egy térben szerepelve teljesen másképp működik, mint szétszedve. Minden részletnek jelentése lesz, annak is, ha például üveg mögé rakok egy munkát és abban a kiállítás-látogató saját magát is megpillanthatja, vagy, ahogy a mostani kiállításon is, az előtérbe raktunk egy képet, ami kicsit mottóként funkcionál. A rejtélyes kék kubust ábrázoló fotó, melynek a címe Titok, pont egy ilyen fura, megfejthetetlen, sokrétegű helyzetet dokumentál. Benne van az intézménykritikától kezdve az ismeretlentől való félelmünkön át, a totális szabadságig sok minden.
R: Az egész kiállítás arról is beszél, hogy az elmúlt évek egyre durvuló politikai nyelvezete, ami a mindennapok nyelve is lett, milyen nehezen kikódolható. Meg a hiányokról szól, hogy mi van, s mi veszett el. Az elmúlt év bezártsága hozzátett az anyag súlyához, keserűségéhez?
 Fotó: Tóth Dávid. A művész és az acb Galéria jóvoltából. |
EM: Nagyon benne van az elmúlt két év. Például csak olyan dolgokban gondolkodtam, amit otthon is könnyen meg tudtam csinálni. Egy ideje, főleg hogy most sincs, Párizsban sem volt műtermem, fejben kísérletezek, a folyamatos agyalás lett a munka nagy része, nem a fizikai létrehozás.
R: A munkáidban határvonalat jelent a párizsi időszak?
EM: Már Párizsban elkezdtem azokat a dolgokat, amit most itthon folytatok, a hazajövetelem inkább a karrieremre hatott. Hiába tartod a kapcsolatot az egykori galériákkal, kurátorokkal, művészekkel, a távolból nem működik. Az látszik jól, ami nincs. De nem tudom, hogy a távolság teszi, vagy az, hogy elmúltam negyven, és a figyelem fókusza nem feltétlenül az én korosztályomon van.
R: Apád elvesztését, hiányát – ahogy mondtad – a Farkasvakság kiállítással lezártad. A halála óta eltelt öt év, most elkerült a hagyaték. Valóban lezárás vagy ezek új inspirációt is adnak?
EM: Úgy érzem, képzőművészetileg valóban lezártam, kereknek érzem. De közben rengeteg feladatot jelent a dolgaival való foglalkozás. A Három hollóban lesz egy három napos EP fesztivál szeptember közepén, amiben sokat dolgoztam. A hagyaték összerakása lelkileg is fontos volt, miközben örülök, hogy vége.
R: A családtörténeti munkáidból hiányoznak a nők, nagyon ritkán jelennek meg benne.
EM: Van erre egy munkám, a Talált nagymama kép, egy fekvő nőről. Sorozatnak indult, hogy a talált fotókból csinálok magamnak csomó nagymamát, amiből hiányom van. Végül ez az egy maradt. Hihetetlen izgalmas mindkét ágamon a nők élete, sorsa. Ha valaha újra családtörténet kerül a munkám fókuszába, velük szeretnék majd foglalkozni.