Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája
2021.09.01.

A Marvel stúdió ismét újabb műfajhoz nyúlt: a távol-keleti harcművész-filmek világát sikerrel idézi meg. A Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája a stúdió idei legjobb alkotása. BOZÓ ANTAL KRITIKÁJA.

A képregényfilmekkel világsikerre szert tett stúdió újabb nagy dobása már régóta váratott magára. A Magyarországon hivatalos úton nem elérhető sorozatok, illetve a legutóbbi, elég felemásra sikeredett Fekete özvegy közt merész vállalkozás volt egy teljesen ismeretlen, újabb hőst bedobni. Shang-Chi karaktere azonban magában hordozta a lehetőségét egy újabb nézői réteg megnyerésére, valamint egy eddig felfedezetlen, de magában sok lehetőséget rejtő filmes műfaj bevezetésére a szuperhősfilmes panteonjuk tagjai közé.
 
A történet főhőse az álnéven régóta az Egyesült Államokban élő Shang-Chi (Simu Liu), aki édesanyja halála után menekült el otthonról a Tíz Gyűrűt és azok hatalmát birtokló apja elől. Természetesen a múlt utoléri, így amerikai barátja, Katy (Awkvafina) és rég látott testvére, Xialing (Meng'er Zhang) társaságában kénytelen hazatérni, hogy közösen megállítsák apjuk egész világot veszélyeztető tevékenységét. 
 
A cselekmény nem túl eredeti, sokkal inkább emlékeztet a stúdió első Bosszúállók filmje előtti óvatos biztonsági játékaira, de a hasonlóság nem véletlen. A filmet nézve könnyen beazonosíthatók a képregényfilmek fordulatai és érzelmi csúcspontjai. Így például a mindig hangsúlyos család és bajtársiasság, összességében tehát a Jóság eszményének kiemelt szerepe is feltűnik, amit mostanra mindenki vagy elfogadott, vagy rég otthagyta az egész filmes univerzumot. Az esetleges egyszeri nézők számára azonban a film különlegessége nem is a történetben, hanem a kínai kulturális elemek és – egy meglepetés szereplő kivételével – a teljes mértékben kínai színészgárda beemeléséből adódik.
 
A főhős Simu Liu megfelelő választás: Shang-Chi megformálásában a kötelezően adagolt csetlés-botlásos jelenetekben szerethetően emberi, az akciók során pedig karizmatikus, köszönhetően a színész manírtól mentes játékának. A nézők számára talán legismertebb Awkvafina a tőle a Kőgazdag ázsiaiak és a Jumanji – A következő szint alatt már megszokott harsány karaktertípussal indul, a film végére azonban neki is lehetősége van érzékenyebb oldaláról is bemutatkozni. Két hangsúlyos személyiségjegye bár végig jelen van, mégsem érződik soknak, így Liuval jó párost alkotnak, s a film több jelenetében brillírozó, de összességében most még csak karakterének felvezetése miatt jelen levő Meng'er Zhang is rokonszenves. 
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
Az antagonista apa képében az első komoly amerikai szerepében feltűnő Tony Leung a leghálásabb szerepben bőven a stúdiófilmes követelményeken felül teljesít, a gyakran papírvékony jellemrajzból épít komolyan vehető drámai alakítást, melynek köszönhetően nem csak gonosza hihető, de annak emberibb oldala is, a film végén látható nagyjelenetében pedig a feledés homályából kimentve karakterét a film legemlékezetesebb pillanatát nyújtja.
 
Szigorúan véve a színészválasztás volt mindig is a Marvel-filmek egyik vitathatatlan előnye, miközben hátrányával, a sematikus cselekményszövéssel és az egyre bővülő történetfolyamba való kényszeres beillesztéssel a jelen film is derekasan küszködik. Hol az élményt növelő (a már megszokott stáblisták közbeni és utáni jelenetek és a filmben feltűnő vendégszereplők), hol csorbító (a Bosszúállók: Végjáték mellett egyéb filmekre utalgató, ezzel a nézők egy részét tanácstalanul hagyó) módon, de továbbra is a felszínen maradva lavíroznak a készítők, ám a filmsorozat jellegnek itt is ára van. 
 
A korábbi filmek rendezői sormintájához csatlakozó, ezúttal is független filmes háttérrel érkező Destin Daniel Cretton kvalitásai sajnálatos módon kevés helyen érvényesülnek, a stúdió mindenek felett álló akarata ezúttal is kordában tartja a készítői víziót, így a különlegesebb, ténylegesen korábbi harcművészfilmeket és wuxiákat idéző jelenetek végül csak mutatóban villannak fel. Ilyenkor különleges élményben lehet részünk, mert a modernebb, bár a film stílusához jól illő zenei betétek és szuperhős egysorosok közepette időről időre egy másfajta filmbe kerülünk át. Itt nem a nagy egész számít, de nem is a több mint elégszer felemlegetett családi dráma, hanem az igényesen kidolgozott koreográfia. Ezekben a pillanatokban a vágás hirtelen ritkábbá válik, az akciók kohéziót nyernek, s végre megmutatkozhat a színészek másik tehetsége is, elvégre nem véletlen várunk el a műfaj hazájából érkező és azt képviselő szereplőktől valami többet és jobbat az átlagnál. Szerencsénkre képregényfilmes keretek közt ugyan, de ezt meg is kapjuk.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Az amerikaitól néhol eltérő stílusnak köszönhetően a stúdiófilmek kötelező eleme, a nagybetűs látvány sokáig egészen háttérbe szorul, majd az utolsó harmadban előkerül minden, amit az animátorok tudnak: az aranyosra vagy csak kellően furcsára rajzolt, s később nyilván a boltokban is kelendő mitikus állatoktól egészen a végső csata során ízléses szintre belőtt seregszemléig, amiben valóban tanítanivaló módon sikerült megtartani az egyensúlyt az elfajzott giccs és az ezen a ponton a nézőktől már elvárt látványmennyiség közt. Az egyedi ízt a kínai kultúra ezúttal sikeresen amerikanizált szimbólumai és értékei adják, melyek a megszokott nagy összecsapás ismerősebb pontjait is képesek feledtetni és egy-két helyen valami emlékezetessel szolgálni.
 
A Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája képes magát kiemelni a tucatprojektek közül, melyek között megszületett. Rokonszenves karakterei, valamint a Disney korábbi, kudarcba fulladó kísérletét, a tavalyi Mulan-filmet könnyedén feledtető és a kínai kultúrához tisztelettel viszonyuló bánásmódja végül kifizetődik, mi pedig egy olyan kellemes alkotást kapunk a pénzünkért, amilyet a csapatfilmjein túl a stúdió már nagyon rég tudott készíteni. 
 

Szerző: Bozó Antal
Címkék: Mozipremierek 2021