„Rá merne-e lépni egy alvó tigris farkára?” – szegezi a kérdést Dr. Csernus Imre (Bányai Kelemen Barna) a filmben Szabó Győzőnek (Molnár Áron), talán második találkozásuk alkalmával. A mi kérdésünk pedig így szólhatott volna: vajon mer-e a rendező, Herendi Gábor valódi kockázatot vállalni? 

 

Herendi Gábor az utóbbi két évtizedben a magyar film legmegbízhatóbb iparosává vált, a szó pozitív és negatív értelmében egyaránt. Filmjei néhány csúnya kivételt (Magyar vándor, Valami Amerika 3.) leszámítva korrektül megrendezett mozik, egy bizonyos szint fölé azonban sosem mennek, talán épp a szerzői látásmód hiánya miatt (a Lorában volt egyedül némi kísérlet a bevált recepttől való eltávolodásra). 

 

Éppen emiatt volt érdekes, ám nem meglepő választás Szabó Győző részéről, hogy Herendi Gábort bízta meg Toxikoma című, 2012-ben megjelent könyvének filmre vitelével. Meglepőnek azért nem volt nevezhető ez a lépés, mert a színész és a rendező évtizedek óta jó kapcsolatot ápol, ráadásul az a történet is minden bizonnyal sokak által ismert, hogy Szabó Győző csak akkor kaphatta meg a Valami Amerika egyik főszerepét, ha végigcsinálja az elvonót Csernus dokival. Herendi sok szempontból kétségtelenül meghaladta korábbi munkáit, azt a bizonyos lécet azonban most sem tudta átugrani, a Toxikoma nyilvánvaló erényei ellenére sem. 

 

Kétséges, hogy egy ilyen téma esetén mennyire van szükség a tartalom ismertetésére, de az érthetőség kedvéért néhány mondatban vázoljuk fel az alaphelyzetet. Szabó Győző fiatalon robban be a színházi és filmes világba, hamar remek szerepeket kap, emellett boldog családban él párjával, Judittal (Csuja Fanni) és kislányukkal. Győzőt azonban egyre inkább hatalmába keríti a kábítószer, de Csernus Imrével való első találkozása rádöbbenti, milyen helyzetbe is került, szeretne leszokni, ám nem úgy, ahogyan azt az öntörvényű orvos gondolja. 

 

A marketing a filmet a két alfahím párharcaként harangozta be, ez azonban nagyon prózai okból nem tud megvalósulni. Az ilyen történetszálak akkor működnek, ha az alkotók képesek mindkét figurát egyformán érdekessé tenni, ha a néző sem tudja, hogy kinek van igaza, kivel kellene rokonszenveznie. A filmbéli Szabó Győzőnek azonban szinte teljesen elfelejtettek karaktert írni. Pontosabban nem tudtak túllépni azon a néhány látványos jellemvonáson, mellyel kezdetben felskiccelték a figurát. Győzőt nagyrészt a külsőségek határozzák meg, a lánca, a szemüvege, a ruhái, illetve az a flegmaság és kivagyiság, ami minden mozdulatában megmutatkozik. Ez így azonban nem háromdimenziós karakter, csupán egy vázlat, amelyből hiányzik a mélység.  

 

Lóg a levegőben például, hogy a főhős miért lesz függő. Tény, erre Szabó a könyvében is úgy hivatkozik, hogy az ok számára sem világos, ez azonban így is hiányzik a teljes képből, pláne úgy, hogy a filmbéli Csernus többször elmondja, hogy amíg az okokkal nem vagyunk tisztában, nincs esélyünk a tényleges gyógyulásra. Molnár Áron így is becsületesen helytáll, bár külsőleg nem igazán emlékeztet Szabó Győzőre, remekül hozza azt az indulatot és dühöt, ami a karaktert meghatározza. 

 

És ha már Molnár szóba került, beszélnünk kell Bányai Kelemen Barnáról is. Nála egészen más a helyzet, külsőre igencsak hasonlít a fiatal Csernus Imrére. Csernus ráadásul egy olyan karakter, akit jellegzetes hanghordozása, gesztusai vagy akár frizurája miatt könnyű parodizálni. Fennállt a veszély, hogy egy elnagyolt, prekoncepciókra építő alakítást kapunk majd, Bányai azonban tökéletesen kerülte el ezt a csapdát. Alakítása érzékeny és pontos, Csernust nem dühöngő őrültként ábrázolja, akinek a legapróbb mozdulatában is ott van a harag és a fájdalom. 

 

Összességében is nagyon izgalmas egyébként, ahogy a film Csernus Imrét kezeli. Az alkotók egy pillanatra sem idealizálják a különc pszichiátert, bemutatják megkérdőjelezhető munkamódszereit, illetve azt, hogy bánik az emberekkel, hogy egyszerűen képtelen kapcsolatokat kialakítani. Bekerült a filmbe egy teljes egészében fikciós szál, mely Csernus kapcsolatát mutatja be a kórház Éva nevű főnévérével (őt Török-Illyés Orsolya játssza szintén remekül). És bár ezen a ponton szisszen fel az olvasó, hogy ebbe a filmbe is kellett egy felesleges szerelmi szál, de szó sincs erről. A nő – aki korábban minden bizonnyal szintén a doktor páciense volt – rengeteget tesz hozzá Csernus karakteréhez, közelebb visz ahhoz, hogy honnan ered az a féktelen düh és megalománia, ami az orvosból árad. Olyan izgalmas figura lett a mozi Csernus Imréje, hogy az teljesen felborítja a film egyensúlyát: a Toxikoma egy idő után sokkal inkább működik egy karizmatikus pszichiáter portréjaként, mintsem két férfi párbajaként. 

 

A mellékszereplők ugyancsak igen elnagyoltak, így hiába játssza jól Sodró Eliza a drogos lányt, Csuja Fanni Győző feleségét vagy Gáspár Tibor a kórház igazgatóját, ezek a karakterek (talán a feleség kivételével, igaz, az ő történetszála is jól ismert panelekből építkezik) végigasszisztálják a történetet, valós funkciójuk nincsen. 

 

Nagy kérdés volt, hogy Herendi a képi világot tekintve mennyire lesz merész. Egy ilyen témának nagyon rosszul tud állni az eltartott kisujj, ám ebbe a hibába szerencsére nem is esik a rendező, ahol kell, a film kellően naturalista. Ezen túl Herendi nagyrészt a drogfilmek állandó képi eszközeihez nyúl, kapunk látomásokat, összefolyó falakat, magába forduló hidat és persze spirálokat minden mennyiségben: ezen a téren nem mutat újat a film. 

 

Szintén jellemző volt a rendező korábbi munkáira, hogy nagyon szűk fókusszal rendelkeztek, sztorijaik lineárisan haladtak végpontjuk felé. Ez most sincs másként, pedig a filmnek valószínűleg jót tett volna, ha foglalkozik is azokkal a témákkal, amiket egyébként fel-felvillant. Lehetett volna beszélni a 2000-es évek magyar egészségügyének helyzetéről, vagy akár az akkori színházi világról, ezek azonban csak említés szintjén kerültek a forgatókönyvbe. 

 

Mindent összevetve mégsem rossz film a Toxikoma, sőt Herendi Gábor karrierjének eddigi legerősebb darabja. Van egy fantasztikus Csernus Imréje, sok remek színésze, vállalásait pedig kisebb aránytalanságai ellenére is teljesíti.