Fishing on Orfű 2021
2021.09.05.

Minden Ábelek genezise csütörtök hajnalban hangzott el a Fishing on Orfű kempingjében. Valaki nagy elánnal kereste a haverját. A bulizásban megfáradt kempingezők pedig, hogy mielőbb véget vessenek a kiabálásnak, beszálltak segíteni. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.


Az ábelezés jelenségét, amely aztán végigsöpört a fesztivál további két napján – ha bárki bárhol az Ábel nevet kiáltotta, vagy ötvenen ábeleztek vissza rá – a vírus utáni közösségépítés egy megható formájának tartottam. Ugyanakkor gyorsan kialakult a fesztiválozók azon csoportja is, akiket rettenetesen idegesített az ábelezés, és azoknak a csoportja, ez utóbbiba tartoztam én is, akiket idegesített, hogy valakiket idegesít a dolog.

És most, a vírus utáni nyáron jöttem rá igazán arra, hogy milyen nagy szükség van az olyan helyekre, mint a Fishing on Orfű. Számos fesztivál van ugyanis hazánkban, ám a legtöbb túl nagy és zsúfolt ahhoz, hogy képes legyen valamiképp a közönségéből közösséget kovácsolni. Az orfűi fesztivál kezdetek óta a nemnövekedés mellett tette le a voksát. És ez nemcsak azért alakult így, mert a programnak helyet adó Panoráma Kemping méretei adottak, hanem azért is, mert az intim hangulat megőrzésének elengedhetetlen feltétele a nemnövekedés. Ez a szemlélet lehetővé teszi azt, hogy észrevegyünk apró változásokat, meg egymást, és azt, hogy milyen nagy szükségünk van az együttlétre.


El is mentem hát egy jó agresszív, veretős metálkoncertre. A Lazarvs zenekar (korábbi nevén: Apey & the Pea) 2020-ban adott ki új nagylemezt Lazarvus címmel. A zenekar műfaji meghatározása, és általában a metálzenék műfaji besorolásai, kicsit olyanok egy nem zenekritikus számára, mint amikor egy borász beszél a rajnai rizling telt gyümölcsös ízvilágáról és ananászos lecsengéséről: sludge metal/grunge/stoner rock – jelentsen ez így együtt bármit. Praktikusan viszont darálást jelent, de abból nagyon komplexet és izgalmasat, nem beszélve a régivágású metálkoncert-élményről, ahol a rajongók, mint egy bennszülött törzs tagjai, iszonyú hangosan dobognak a földön és nagy energiákkal ugranak egymásnak puszta szeretetből. A Lazarvs állandó színpadi kelléke két hatalmas, feketére festett szürkemarha-koponya. Nagyon gonosz, rettentő vicces. Emlékeim szerint a kilencvenes években ezeket a metál-rekvizitumokat nagyon is komolyan vették mind a zenekarok, mind pedig a rajongók. A Lazarvs tagjain viszont szerencsére felfedeztem némi iróniát a keménykedéssel kapcsolatban, ami még szimpatikusabbá tette az egyébként is profi és energikus koncertet.

Többször leírtam már a Fishing on Orfűvel kapcsolatban, hogy az Y és az X generáció fesztiválja. Idén örömmel konstatáltam, hogy ez a megingathatatlannak tűnő kijelentésem kezdi érvényét veszteni. Rengetegen képviselték ugyanis a Z generációt, és úgy tűnik, a fesztivál szervezői is számítottak rájuk, amikor a legnagyobb színpadra tették a Bohamian Betyars és az Esti Kornél zenekart.

De térjünk vissza a kedvenc orfűi helyszínemre, a Panoráma Kemping legfrekventáltabb vizesblokkjába! 2018-ban egy véletlennek köszönhetően fedeztem fel a férfi vécében koncertező Csoki és Hipót. 2021-re a zenekar megkapta az őt megillető helyet a fesztivál vízi színpadán, ám ez nem rettentette vissza őket attól, hogy megtartsák hagyományos vécés koncertjüket is. Ezúttal a körülmények már itt is sokkal jobbak voltak, a fesztivál szervezői kiküldtek fél kettőkor egy takarítóbrigádot a buli helyszínére, hogy fertőtlenítsék azt, és hogy végül a kulturált fesztiválozók darabokra szedhessék az egészet. Csoki idén sajnos nem tudott részt venni a koncerten, mert behódolt a kapitalista tőkének (külföldön dolgozott épp), de Hipó szerencsére megvolt, és eljött vele És is, aki beatboxolt. Valamint meghívott vendégként érkezett a helyszínre Hont András újságíró, akiről több spontán dal született, és aki néha megpróbálta magához ragadni a szót, ám a bulizó tömeg elnyomta a hangját. És a tömeg alatt tényleg tömeget kell érteni, mert a koncerten olyan heringparty alakult ki, hogy gyakorlatilag mozdulni sem lehetett, a zuhanyzókabinok tetején is rengetegen ültek. Majd a buli közepe felé egy bátor koncertező úgy döntött, a közönség tetején, stage divinggal próbál magának utat találni az első sorba. Nagy nehezen be is adogattuk, majd rájöttünk, hogy nincs hova letenni. Csoki és Hipó (mínusz Csoki) idénre kinőtte a férfi vécét: a zenekar a fesztivál legviccesebb és legveszélyesebb koncertjét adta.

Hatalmas nosztalgiafröccsöt kaphatott, aki ellátogatott a 2015-ben feloszlott, majd idén pár buli erejéig újra összeállt Heaven Street Sevenre, a rajongók pedig elbúcsúzhattak a Kistehén zenakartól a fesztivál utolsó estéjén. Hiányzott a Heaven Street Seven, hiányozni fog a Kistehén is, és ugyanaz a gondolat fogalmazódott meg bennem mindkét buli alatt: sokkal több egyedi és formátumos zenekar tűnik el a magyar zenei palettáról, mint amennyi feltűnik, ezt pedig joggal éljük meg veszteségként. Ez még akkor is így van, ha alapvetően támogatandó az a tendencia, hogy kreatív ötlet híján, puszta megszokásból és anyagi megfontolásokból nem zenélnek ugyanabban a formációban emberek a nyugdíjig.

A Fishinget a Ricsárdgír zenekar koncertje zárta egy hatalmas bulival, amelynek során minden ábelezés esszenciájaként a zenekarral együtt skandálhatta a tömeg az Ábel nevet. Remélem, hogy a névhez tartozó személy is megkerült addigra, és nagyon jól szórakozott ezen.

Szerző: Puskás Panni