Salzburgi Ünnepi Játékok 2021
2021.08.30.

Cecilia Bartoli és az Il trionfo del Tempo e del Disinganno. Egy operába oltott oratóriumról. GYENGE ENIKŐ BESZÁMOLÓJA, 2. RÉSZ.

Az Ünnepi Játékok hat hete alatt mindig ambiciózus operakínálattal találkozunk. Különösen az idén, amikor a darabok egy része még a tavalyi 100. évforduló elmaradt bemutatóit pótolandó került színpadra. Például a nagyon várt és óriási hírveréssel beharangozott új Don Giovanni Teodor Curentzis (musicAeterna) és Romeo Castellucci közös munkája – olyan alternatív rendezésről van szó, melynek láttán még a legnyitottabb kritikusok is kapkodták a levegőt –, illetve Morton Feldman műve, a Neither, Luigi Nono operája, az Intolleranza 1960, és a Tosca. A tavalyi abszolút közönségsikert, Strauss Elektráját is nem kevesebb, mint hét alkalommal adták elő újra, s az előadás karmestere, Franz Welser-Möst díjat is kapott (az ÖMTP, az Osztrák Zenés Színházak Díját) ezért a remek produkcióért. Mindazonáltal az előző évre betervezett Borisz Godunov, Don Pasquale, Szicíliai vecsernye és Varázsfuvola az idei programból is kimaradt. Az okok: nagy létszámú szereplőgárda, hosszabb próbaidőszak, megemelkedett költségek, a vírusvédelmi előírások betartásának lehetetlensége… Talán jövőre...
 
Cecilia Bartoli
Cecilia Bartoli
A ráadás egy oratórium, amely operaként került színpadra: az Il trionfo del Tempo e del Disinganno (Az Idő és a Belátás diadala) Händel-oratórium szcenírozott változata érzésem szerint minden tekintetben az idei év nagy szenzációjává vált. A darab a Cecilia Bartoli által irányított  idei Salzburgi Pünkösdi Fesztiválon volt először látható. Szcenírozott változat? Nyugodtan meg lehet hökkenni, hiszen a fiatal zeneszerző legelső oratóriuma nemcsak cselekménnyel nem rendelkezik, de szereplői is inkább a fogalmak, erkölcsi kategóriák köréből kerülnek ki: a Szépség, az Élvezet, az Idő, a Belátás (Disinganno: csalódás, felismerés, kijózanodás, belátás). Ebből a kreatív csapat olyan jelentékeny, mívesen kidolgozott, visszafogottan stílusos operaszínpadi produkciót alkotott, ami egyik ámulatból a másikba vezeti a nézőt.
 
Persze Händel is mindent megtett, hogy műve operás hatást keltsen, ahogyan 1707-ben a pápai operatilalommal sújtott Rómában minden zeneszerző kortársa – oratóriumok és kantáták ürügyén – ebben szorgoskodott. („Il Sassone”, ahogyan nevezték, tehetséges ifjoncként érkezett 1706-ban Itáliába, és négy évvel később, mint tökéletesen képzett művész hagyta el az országot. Közben szivacsként szívta magába a korszak legmodernebb zenei jelenségeinek műhelytitkait, mindenkivel megismerkedett, akitől tanulni lehetett – a két Scarlatti, Corelli, Legrenzi, Caldara –, rengeteget komponált, és hasznos mecénásainak hála rendre be is mutatták a műveit.)
 
Az Il trionfo… librettója fejlődésregény, a jeles filosz és mecénás Benedetto Pamphili bíboros írta, aki Bellezza lelki fejlődésének útját szokatlanul hiteles lélektani folyamatként ábrázolja. Valóságos érzelmi hullámvasútnak lehetünk tanúi (harag, elutasítás, zavarodottság, értetlenség, önbizalomhiány, önkritika) a nárcisztikus önelégültségtől az önzetlen megvilágosodásig vezető útkeresésben. Egy jelenetekben haladó, ám cselekmény nélküli folyamat során a Szépség (Regula Mühlemann, szoprán – manöken) az Élvezet (Cecilia Bartoli, mezzoszoprán – menedzser) hatására életét üres örömökben teljesíti ki, és kineveti az idő múlására vonatkozó intelmeket. Ám az Idő (Charles Workman, tenor – pap) és a Belátás (Lawrence Zazzo, kontratenor – pszichoterapeuta) rendre megpróbálja meggyőzni őt (végül sikerrel), hogy az üres élet helyett szentelje magát az erénynek és a magasabb rendű létezésnek.
 
A 21. században a mű specifikus teológiai dimenzióinak nagy része kevésbé érdekes, a címben szereplő téma azonban több módon is szomorúan aktuális. Robert Carsen rendező elég kézenfekvő párhuzammal próbálja bemutatni, hogy mit jelent a fogyasztói szemlélettel átitatott, az ifjúság és szépség ideájától megszállott világunkban megtalálni az időt, ami a belátáshoz, lelki kiteljesedéshez és a lét igazságaihoz vezet. A hűvös erkölcsi útmutatás és az intenzív pszichológiai fejlődés e kombinációja teszi ezt az oratóriumot Händel egyik legerősebb művévé és a közreműködők oldaláról izgalmas színpadi kihívássá.
 
Monika Rittershaus fotói, a képek forrása: Salzburgi Ünnepi Játékok.
Monika Rittershaus fotói, a képek forrása: Salzburgi Ünnepi Játékok.
Az opera egy valóságshow jeleneteivel kezdődik: a 2021-es Topmodell jelöltjei versengenek, s Piacere, Tempo és Disinganno, a zsűri tagjai a Szépséget, vagyis Bellezzát választja győztesnek. A show képsorait a színpad hatalmas háttérkivetítőjén a nyitány alatt vetítik, a helyszín jól kivehetően Salzburg városa. Győzelme után Bellezzát fotósok és filmesek veszik körül, Piacere pedig elkezdi menedzselni őt, szerződést is aláírnak (szerződés az ördöggel?). Egyszerű, jelképes színek: Bellezzát égő vörös estélyiben, Piacerét égővörös nadrágkosztümben látjuk, tűsarkok mindenhol. Bellezza ezután Piacere palotájában, egy diszkóklubban sokadmagával szex, drogok és rock'n'roll közepette szórakozik. Látvány és Händel muzsikája talán soha nem képezhetett volna ennél erőteljesebb ellentétet, a jelenet mégis gyönyörűen illeszkedik a megszólaló barokk zenéhez és a szöveg szellemiségéhez.
 
A legnagyobb rendezői lelemény az igazság tükrének jelenete. Az Idő és a Belátás lassan meggyőzi Szépséget, hogy dobja el a megtévesztés tükrét (öltözőjének megvilágított sminktükrét), és merjen belenézni az igazság tükrébe. És íme: a színpadon a teljes hátteret betöltő hatalmas tükör jelenik meg, amely nemcsak a szereplőket, hanem az egész termet-közönséget is a maga valóságában megmutatja. Az ötlet erőteljes, a látvány lenyűgöző! Mi, a közönség vagyunk a való világ, a realitás, amelyben a Szépségnek élnie kell. (Egyben – ha úgy tetszik – vele együtt járunk a szenvedés útján, amennyiben felnőttként eljutunk életünk igazságaihoz.)
 
Tudjuk, hogy hajdan Corelli volt a bemutató zenekarának koncertmestere, így hát nem véletlen, hogy Händel partitúrája kiemelt szólóhegedű szólamot tartalmaz. A continuó részleg izgalmas és igen gazdag, gordonka, nagybőgő, lant, csembaló, és mivel Händelről van szó (aki maga is részt vett az ősbemutató együttesében), egy virtuóz orgonaszólam is helyet kapott benne. A Les Musiciens du Prince-Monaco együttese Gianluca Capuano vezetésével nem hibátlan (sokszor rezzentünk össze hamis szólókat hallva), mégis jelentékeny, elismerésre méltó olvasatát adta a partitúrának. Energikus tempói, leheletfinom, gyönyörű halkításai és rugalmas artikulációiból adódó emfázisai nemcsak stílusosak, de lelkesítően érdekesek voltak. A négy énekes teljesítményéről pedig csak szuperlativuszokban lehet szólni. Charles Workman (Idő) ragyogó, erős tenorja tekintélyt parancsoló, feltűnő színpadi jelenlétet jelentett, Lawrence Zazzo (Belátás) nagyszerű barokk kontratenorja erőteljes és érzékeny. Emlékezetes „Il bel pianto dell'aurora” duettjük során mindketten a két ellentétes oldalfal mentén lépkedtek a színpadról a sötét nézőtérre, zeneileg tökéletes szinkronban, de igazából „vakon”, sem egymást, sem a karmestert nem látva. Regula Mühlemann, a kiváló svájci szoprán csodálatosan csengő, tiszta hangja több mint méltónak bizonyult erre az igényes szerepre. Élvezettel lehetett követni jelentékeny színpadi játékát a számos kinagyított filmbevágásnak köszönhetően. Utolsó áriája („Tu del ciel ministro eletto”) alatt az ellentétekben tobzódó színpadkép lenyűgözően hatásosan példázza az emberi élet törékenységét: Bellezza a csupasz színpad legvégében egy hatalmas, legalább 10 méter magas csukott kapu előtt áll magában, egyszerű fehérben, mezítláb, majd a kapu résnyire nyílik, vakító fény szűrődik be, amelybe azután a szereplő kilép és eltűnik.
 
Végül, de nem utolsó sorban meg kell említenünk Cecilia Bartoli hihetetlen, sokszor lélegzetünket visszafojtva figyelt éneklését, többek között a „Lascia la spina” kezdetű áriában – amely később a Rinaldóban „Lascia ch’io pianga” szöveggel vált igazán híressé. Bartoli Händel zenéjének sikeres apostola, s színészi és énekesi teljesítménye révén, hírnevéhez méltóan ezúttal is a produkció középponti figurájának bizonyult.
Szerző: Gyenge Enikő