Hargittai István: Jeremiás nyomában - Beszélgetések Komoróczy Gézával
2021.11.16.

A címben szereplő latin mondat nem az én találmányom; Komoróczy Géza tanulmánykötetének a mottója. A közismert szentencia – historia est magistra vitae – megfordítása, egyszerre meghökkentő és elgondolkodtató. TÓTH IVÁN KRITIKÁJA.

Ha a mondat jelentését kutatva egyenként szemügyre vesszük – ahogy azt egyébként már előttem megtették, én csak summázok – a vita és a historiae szavakat, akkor a következő értelmezésre juthatunk: az élet a történeti munkák (historiarum) tanítómestere. Ha pedig nem elégszünk meg ennyivel, és a vita jelentáskörét tovább szűkítjük, akkor a következő – ámbár nem szó szerinti – változatot kaphatjuk: a történész (saját) élete határozza meg, hogy miről (és hogyan) ír. Hogy ez az értelmezés egybeesik-e a szerzői intencióval, nem tudhatom – a mondatban szereplő három főnévnek sok, egymástól elkülönült jelentése lehet, s azok lehetséges kombinációi több értelmezést is megengednek. Mégis azt gondolom, hogy valamelyest igen. Sejtésemet pedig Hargittai István Komoróczy Gézával készített interjúkötetére alapozom, a következők miatt. 
 

„A múlttal foglalkozván önmagunkról döntünk.” Noha hamar a fülembe mászott, mindig kicsit talányosan homályosnak éreztem Éric Weil e sugallatos bölcsességét – még úgy is, hogy a francia filozófus nem hagyta teljesen magára a történelmi érdeklődésünk gyökérzetéhez lehatoló aforizmáját; meghatározása köré masszív filozófiai argumentációt vont, melyben többek között azt írja, hogy „tárgyát választván önmagát választja a történész”, mert a tárgyban „egyúttal saját képmását, tulajdon lényegét látja”. Most, hogy végigolvastam Komróczy Géza életinterjúját s vele párhuzamosan, sok év után – mint egy kommentárt – újraolvastam az említett tanulmánykötet néhány dolgozatát, kezd már derengeni, mit akart mondani a szülőföldjét, Németországot 1933-ban elhagyni kényszerülő zsidó származású Weil. Vegyük például a Meddig él egy nemzet? című írást. A tanulmányban Komoróczy egy Babilónban előkerült i. e. 9. századi, első pillantásra nem túl jelentékeny szöveg elemzésén keresztül a nemzeti és az egyéni identitás aktuális kérdéseit feszegeti. Az egyéni identitásról megállapítja, hogy az többféle tényezőből álló szövedék, valóságos hálózat, melynek egyes szálait készen kapjuk, másokat viszont mi magunk szőjük belé. „Te magad választod meg, mi vagy, s az vagy, ami lenni akarsz” – írja egy helyütt.
 
Ez a mondat visszhangzott bennem, miközben a protestáns (anyai ágon katolikus) magyar kisnemesi családból származó Komoróczy emlékeit olvastam ifjúságáról, azokról a formatív évekről, melyek aztán az ókori Kelethez és a zsidósághoz vezették. A vándorlásról egyik városból és iskolából a másikba, a kassai zsidó szomszédok eltűnéséről, az Ady-versek s az Ószövetség olvasásának revelatív élményéről, az Auschwitz „magyar barakkjában” sírva félreforduló iskolatársról, az Izraelbe emigráló szeretett magyartanárnő, Györgyi néni búcsúajándékáról, a berlini múzeumi látogatásról – mindazokról az eseményekről, élményekről, emberi kapcsolatokról, „útjelző kavicsokról” és az azok mentén meghozott személyes döntésekről, melyek által, miatt Komoróczy az lett, aki. Saját meghatározása szerint: zsidó tudatú magyar polgári személy, értelmiségi, tanár.
 
S akkor most az értelmiségi szerepről és Jeremiásról egy kicsit. Álljon itt először a Jeremiás, Jeruzsálem, Nebúkadreccar című tanulmányból néhány fragmentum: az értelmiségi az a személy, „aki állásfoglalását, kritikai véleményét jellegzetesen a szellemi foglalkozáshoz rendelt eszközökkel juttatja kifejezésre… Az értelmiségi szerep magatartási és gondolkodási mintákat kínál, amelyek különböző kontextusokban alkalmazhatók, érvényességük tehát meghaladja az egyedi szituációt… Egyfajta »need to belong« kétségkívül jellemzi az értelmiséget, illetve az értelmiségi helyzetet: intézményhez (…) vagy szervezethez, hatalomhoz, ügyhöz, társadalmi csoporthoz stb. – de bizonyos esetekben, például Jeremiás esetében is, akár a felismert igazsághoz… A nemzeti és birodalmi politika erőterében nem vált eszközévé egyiknek sem: ítéletében független tudott maradni… Jeremiás az értelmiségi egyik típusa: a kritikai értelmiségi – az autonom személyiség.”
 
Komoróczy egész felnőtt élete (Berufsleben), tudományos tevékenysége, tudománypolitikai, közéleti törekvései mintha e sorokat tükrözné – mintha Jeremiásban saját (áhított) képmását, tulajdon lényegét látná (vagy benne formálta meg?). Akárhogyan van is, nehéz úgy olvasni a Jeremiás nyomában címet viselő interjút, hogy ne ütközzünk lépten-nyomon a kritikai értelmiségi leírásának manifesztumaiba az interjúalany életében.
 
1956 után Komoróczy elhatározta, hogy minden politikai ambícióját az ókori történelemben fogja kiélni. A Kádár-korszakban nem csatlakozott a demokratikus ellenzékhez, de a 60-as évek végétől kezdve a rezsim kritikáját a saját (értsd: az ókortudomány) eszközeivel rendszeresen megfogalmazta előadásaiban, cikkeiben. Az ezen írásokban kirajzolódó magatartási és gondolkodási minták köszönnek aztán vissza különböző kontextusokban, például azokban a tudományos és/vagy közéleti ügyekben vagy vitákban, amelyek mögé Komoróczy beállt, illetve amelyekbe beleállt. Legyen szó a már rendszerváltás utáni Demokratikus Chartáról, a Judaisztikai Központ létrehozásáról, a sumér-magyar rokonság „nemzeti” víziójának cáfolatáról vagy a marxista ideológia ihlette elméletnek, az ún. ázsiai termelési módnak a bírálatáról. Kétségkívül Komoróczyt is jellemzi egyfajta „need to belong” akár intézményhez (leginkább az egyetemhez), akár ügyhöz, akár társadalmi csoporthoz (például a zsidósághoz, de nem csak ahhoz). Egyvalamihez azonban nem fűzi semmi: a hatalomhoz. Már csak azért sem, mert, ahogy az a kötetből is világossá válik, a legszorosabb szálak mégiscsak a felismert igazságokhoz kötik – akár Jeremiást –, és ez a kötelék már eleve kizár minden közösködést a (politikai) hatalommal. Ez a kötelék függetlenséget és autonómiát kíván.
 
S akkor most ezekről a felismert igazságokról, aztán pedig a függetlenségről egy kicsit. Komoróczy egyik felismert igazsága, hogy a nemzet tagja az, „aki itt él, és vállalja a szolidaritás-közösséget”, lemondva az etnicista, esszencialista nemzetfelfogásról. Az ilyen (egészséges) nemzeti identitás sarokköve a felelősségvállalás, az a tulajdonság, amelyet Komoróczy egyébiránt éppen zsidó barátai társaságában tapasztalt meg leginkább. A mi (egyéni és kollektív) felelősségünk például – mondja Komoróczy –, hogy elítéljük a múlt bűnös tetteit, és kimondjuk, apáink, nagyapáink miben vétkeztek. Csak a múlttal szembenézve tudunk ugyanis olyan társadalmat építeni, amelyben nem a Horthy-korszak baljós szellemei kísértenek tovább.
 
Egy másik igazsága, hogy az érintkezés csak gazdagíthat, míg az idegen elutasítása bezárkózáshoz vezet a „szűk közösségi és szellemi »mi« keretébe”. Ezt az igazságot, amely ma aktuálisabb, mint valaha, az Illés proféta Izrael politikáját vizsgáló és egyben kritizáló Bezárkózás a nemzeti hagyományba című dolgozatban fejtette ki bővebben, de az interjúkötetből kiderül, hogy e felismerés mögött is egy egész élet tapasztalata áll. És az a bizonyos „kettős tükör”, amely segítségével értelmezhetővé válik múlt és jelen, mert – Edward Hallett Carr szavaival – „a múlt csak a jelen fényében érthető; és a jelent csak a múlt fényében érthetjük meg teljesen”. E kettős tükör olykor torzíthat ugyan, ahogy arra Komoróczy néhány kritikusa is felhívta – joggal – a figyelmet (legutóbb: Radnóti Sándor: A zsidókról), mégis használata nélkül a történetírás nem tudná betölteni kettős funkcióját. Azt a funkciót, amelyet Komoróczy legkiválóbb írásai mind betöltenek: egyrészt képessé tesznek arra, hogy megértsük a múlt társadalmát, másrészt segítenek abban, hogy kezelni tudjuk a sajátunkat.
 
A történész „elsősorban és mindenekelőtt független gondolkodású legyen”, írja görögül Lukianosz, a szamoszatai szír, az i. sz. 2. században. Hogy Komoróczy ennek az ősi céhes követelménynek megfelel, annak nem akarom most az életútból az evidens bizonyítékait elősorolni. Csak egy „szakmai vitára” szeretnék utalni Komoróczy és hebraista lánya, Szonja között. Komoróczy szerint „a judaisztika mint tudományos kutatás nem ugyanaz, mint a zsidó vallásgyakorlat”, a vallásgyakorló Szonja szerint viszont „ezt csak belülről lehet csinálni”. Nem tisztem állást foglalni apa és lánya vitájában. Mindenesetre magam Komoróczy függetlenségét, ha tetszik, autonómiáját látom benne – a tudósét, aki nagy gonddal ügyel arra, hogy semmi se befolyásolhassa tudományos „tisztánlátását”, igazságkeresését. E (tárgyilagos) látásmód azonban egyáltalán nem zárja ki a beleélés lehetőségét, sőt, mint gyermekkori vallásos élményeire reflektálva mondja: „A régi vallások tudományos elemzésének két előfeltétele van. Az egyik, hogy át tudd élni mások vallási élményét; a másik, hogy tudd ezeket kívülről nézni.” E kettősség, az egyszerre bent és kint lét nemcsak Komoróczy tudományos, de személyes életét is jellemzi, ahogy az például kiderül az interjú azon részéből, amikor a zsidósághoz vezető útját firtató Hargittainak arról vall, milyen jó volt zsidó barátaival együtt lenni, „másként, kívülállóként közéjük tartozni”.
 
Komoróczy szerint a szakmai emlékezet olyan, „mintha kis kézilámpával indulnál el egy nagy sötét térben [, a]mire rávilágítasz (ami érdekelni kezd), azt kezded jobban látni”. Nem sokban különbözhetik ettől életünk emlékezete sem. A nagy sötét térben kézilámpájával kutakodó tudós most mindenesetre nem volt egyedül. Hargittai István rutinos kérdezőként segített minden zegzugot jól be- és átvilágítani. A baráti beszélgetésből aztán nem utolsósorban az interjúalany Hérodotoszt idéző mesélőkedvének (és tudásának) köszönhetően egy szerteágazó portrékötet kerekedett, amely akár kortörténetként (historia), akár életrajzokként (vitae) is olvasható. Igen, életrajzokként, hiszen Komoróczy számos pályatársról, idősebb és fiatalabb kortársáról sine ira et studio megemlékezik. Én mégis olyan könyvként olvastam, amelyben az ember megtalálhatja azokat a valőröket, melyek még nem vesztek el teljesen, s amelyek most is segíthetnek erkölcsös lényként élni.
 
Sok mindent lehetne még írni erről a gazdag és érdekes riportkötetről. A befejezés előtt azonban hadd kanyarodjak még vissza a hisoria est magistra vitae szállóigéhez egy gondolatkísérlet erejéig. Köztudomású, hogy a szentencia Cicerótól származik. Az már talán nem, hogy a szállóige egy hosszabb (szónoki) kérdésből vált le és kelt önálló életre, melynek első fele Polgár Anikó és Csehy Zoltán fordításában így szól: „A történelem, az idők tanúja, az igazság fénye, az élő emlékezet, az élet tanítómestere, a régi idők hírnöke…” Eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha a történelmet itt is életre cserélnénk – Komoróczyéra.
Szerző: Tóth Iván
Szerző:  Hargittai István,  Cím:  Jeremiás nyomában - Beszélgetések Komoróczy Gézával,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Sorozat:  Tények és tanúk,  Kiadás éve:  2021,  Oldalszám:  672 oldal,  Ár:  5999 Ft