Kácsor Zsolt: Cigány Mózes - anarchista történet
2021.09.20.

Vallásalapító próféta vagy drogos cigány bűnöző? Hallucináció vagy megvilágosodás? Börtönlázadás vagy a nép visszavezetése az őshazába? A megalázottak és megszomorítottak kifordított hősi eposza. SZARKA JUDIT RECENZIÓJA.

Irodalomelméleti közhely, hogy véget értek a nagy történetek, a modernitás korszaka, immár nem mesélünk az emberiségnek mint virtuális közösségnek az emberi természetről, a világtörténelem mibenlétéről, a létezés értelmezhetőségéről, hanem mindezek után, a posztmodernben lett rengeteg kis narratívánk és értelmezői szubkultúránk, valamint töméntelen reflexív játékunk. Kulturális hagyományaink meséit és mítoszait variáljuk, pervertáljuk, ironizáljuk, parodizáljuk, fragmentáljuk, össze- és szétírjuk – hűen az esztétikum egyik legfőbb sajátossága, a játék természetéhez, amelyet csak halálosan komolyan véve érdemes űzni.


Mindennek a posztmodern sajátosságnak hihetetlenül okos és szellemes szövedékét hozza létre Kácsor Zsolt Cigány Mózes című regénye, mely már címében is jelzi, hogy a Tóra mítoszait és a cigány mesevilágot fogja egymásba írni, ezáltal egyszerre re- és dekonstruálni világmagyarázataikat. Ráadásul, mivel magyar irodalmi alkotásról van szó, az olvasói közösség, azaz mi, azt is tudatosíthatjuk, hogy a cím két olyan kultúrkört jelöl, melynek minden egyes tagja évszázadok óta mintegy homlokán hordja az idegenség és a  legyilkolhatóság káini bélyegét a mi, azaz Magyarország történelmében. És mivel tudjuk, hogy a mítoszok/mesék önismereti történetek, így azzal a várakozással nyithatjuk ki a könyvet, hogy valamiféle rafinált egzisztenciális és magyar történelmi leckét, parabolát, illetve ennek ki- és befordítását fogjuk kapni.

Valóban: a Tóra öt könyvének át- és szétírását olvashatjuk, megkevert sorrendben, öt óriásmondatban, hihetetlen nyelvi kreativitással megformálva. Az áradó szövegfolyamot a mintegy versszerűen kiemelt, vastagon szedett sorok tagolják, ezzel is tudatosítva a szöveg gondolatritmusos, archaizálóan ismétlő-fokozó jellegét. De e szövegfolyam sziporkázó játékossággal sodor magával József Attila-versutalásokat, Homérosz-parafrázisokat, szociológiai, pszichológiai, természettudományos szövegrészleteket, trágárságokat, szubkulturális szlenget és pszichedelikus epizódokat, a romagyilkosságok emlékezetét, és mindennapjaink politikai ámokfutásának disztopikus átiratát. Ez a szinte végtelen, ezáltal már-már széteséssel fenyegető, anarchikus gazdagság pedig azáltal képes strukturált maradni, hogy a narráció önnön középpontjába állítja a főhős, Mózes alakját. Mózesét, akinek fiktív szüleit meggyilkolták a 2008-2009-es valós romagyilkosságok idejében, akit kutyák neveltek fel, akit a cigány mítoszvilág istennője kiválasztott arra, hogy a Csepel-szigeti Horthy-liget lágerében sínylődő választott népét kivezesse a rasszhiszemű Európából, föl, a Himalája csúcsainak tiszta szabadságába.

Mindeközben Mózes sorozatgyilkol, drogfüggő, szürreális víziókat és paranoiás rohamokat okozó tripjei vannak,  börtönbe kerül, és a vezetésének ugyancsak nem szívesen alárendelődő táborával együtt elbukik s meghal, hogy – Ovidius Átváltozásokjának dramaturgiáját imitálva – az éjszakai csillagképek között ragyogjon tisztán, szabadon és szépen.

A szöveg parabolisztikus és posztmodern jellegének köszönhetően a figurák példázatszerűek, a világkép folyamatosan szétíródik, de vitathatalanul van egy genezise, amely az első, értelemszerűen Genezis című könyvben tárul föl. E szerint az első ember, Sunya, a semmi szülötte, a nagy bummban önszerveződő anyag kitüremkedése, a multiverzum legnagyobb kreténje, akinek szívében piros kígyóként él a pusztítás démona, mely evésre, ivásra és üzekedésre sarkallja. Sunya saját hányadékából alkotja meg a fehér, fekete és barna asszonyt, hogy mindegyiket megcsalva három fiút nemzzen: a fehérrel Ábelt, a feketével Káint, és a barnával  Csávót. A leggyönyörűbb, az első szerető, a cigány asszony megátkozza az in flagranti hűtlenségen ért Sunyát, és őrjöngve próbálja elabortálni magzatát, akinek ezért már az anyaméhben eltörik az egyik lába és a keze, aki a puszta, fagyos földre születik meg, akit egész életében gyűlöl, megvet és üldöz apja és anyja, aki egyfajta Héphaisztosz-variánsként sánta szegkovács egész életében, mígnem egyetlen társától, a szenvedéstől végképp megkeseredve meggyilkolja féltestvéreit, hogy átkozott földönfutóként nemzzen rengeteg utódot, kik közül majd megszületik a szabadító, Mózes.

Ebben a Teremtés könyvében tehát nincs Isten, viszont van egy, az ember specifikumaként szereplő, pusztító kígyó-démon; Sunya veszi át az bibliai Úr szerepkörét, amennyiben asszonyt alkot, és kimondja a káini átkot. De micsoda hátborzongató paródiája mindez a Teremtőnek, hiszen az asszony megalkotásának és Csávó megátkozásának oka egyaránt a zabálhatnék, legyen szó akár kenyérről és tejről, akár hányadékról. A megcsalt cigányasszony megistenülésének hátterében egy rendkívül homályos jellegű szélistennel való frigy áll, mindenesetre innentől fogva a Megbocsátó Szépasszony veszi át az Úr szerepét, és innentől már szépen parafrazeálódik a történet egy süketnéma Noéval, egy Diri nevű Ábrahámmal és egy Dundi nevű Sárával, a rasszhiszeműek egyiptomi fogságával, Mózes traumatikus születéstörténetével, kosár helyett József Attila-i dinnyehéjban való megmenekülésével stb.

A történetfolyamban egyfajta Leitmotívként tér vissza a gyerekszenvedés eseménye: a cigányok ősatyja, Csávó, puszta létével esdekel szülei szeretetéért, de hasztalan. Oidipuszénál is rettenetesebb a sorsa, hiszen pusztán fogantatása okán már az anyaméhben válik sánta és kitett gyerekké. A Deuteronómiumban azt is megtudjuk, hogy születése után is csak kínozta az anyja, az álmában hasára kucorodó újszülöttet is elvetette, holott még Sunya is arra kérte, hogy szoptassa meg a síró csecsemőt. Egyetlen pólyája az a párnahuzat volt, amelyre az anyja átkait hímezte, láncra vert kutyaként nevelődött (anticipálva Mózes sorsát), mígnem a rengeteg szenvedés nyomán már csak az anyagyilkosság vágya maradt meg benne. De mivel egy istennőt már nem lehet megölni, maradtak a féltestvérek, hogy aztán évszázadokon át folytatódjon a dominanciaharcokat (ideiglenesen) eldöntő gyilkosságok sorozata. A Deuteronómium című fejezet jelentősége nemcsak abban áll, hogy bibliai előképének megfelelően variatívan összefoglalja az addigiakat, hanem abban is, hogy Csávó történetét itt egyenesen a Megbocsátó Szépasszony szájából halljuk, és megtudhatjuk, hogy ő is évszázadok óta kínlódik, gyerekgyilkosnak tartja magát, mazochisztikus pontossággal idézi föl az összes kegyetlenséget, amellyel gyerekét sújtotta, azt gondolván, hogy Csávó semmi más, mint a bűn okozata, amelyet kiirtva megszűnik maga a bűn is. De évszázadok alatt rádöbbent arra, hogy Csávó csupán kisbaba volt, az ő kisbabája, akinek rettenetes elpusztítását az istennő népe pártfogásában próbálja levezekelni. Persze ebben sincs sok köszönet, az istennő impulzivitásában hol hajában ringatja a népét, hol meg a földdel nyeleti el őket. A valódi édesanya alakja a szövegben csak másodpercekre dereng fel: Mózes, aki csak néhány hétig élhetett családja körében, anyja hullája alatt menekül meg a gyilkosoktól. Mózes anyja holtában is testével védi fiát, ezzel mintegy megváltja a Csávót alvó újszülöttként is hasáról elűző istennő vétkét. Sőt, Mózes őrzi apja arcszeszének illatát is: a gyilkosok egy valódi kapcsolatokkal teli, igazi családot irtottak ki. Valószínűleg ezért képes arra Mózes, hogy amikor kutya-nevelőapja rituális meggyilkolására ösztönzi a pusztító démon, saját szívében végezze ki a piros kígyót, amelynek bőrét aztán imaszíjként, és az istennővel való szövetség jeleként viselhet. De e jel talán sokkal inkább az istennőnek szól: lám, egy gyermeke, a tönkretett Csávó leszármazottja képes volt felülkerekedni a rituális apagyilkosság átkán - beérve „csupán” némi megfélemlítéssel, félszemre való megvakítással és egy paranoiás tripben megvalósuló testvérgyilkossággal.

És kiválasztottság ide, negyven napos elvonulás a tizedik emeleti közkönyvtárban oda, ami Mózest egész életében kíséri, kísérti és motíválja, az a szüleit meggyilkolók rettenetes dobszava: papa-mama (e szavak különféle ritmusképletekben való, motivikus ismétlődése felidézheti Esterházy anyasirató mammogását is A szív segédigéiben). És népe kivezetése helyett, küldetése beteljesüléseként szülei gyilkosának börtönbéli lemészárlását éli meg. A Cigány Mózes olvasható úgy is mint gyerekszenvedés-történet: hiszen maga a nép is pontosan úgy viselkedik, mint az elhanyagolt gyerekek, infantilis nárcizmusukat a testi fenyegetettségen túl csupán egyetlen esemény kavarja fel és rázza meg igazán: amikor Európába érve azt látják, hogy gyerekeiket vasvillával döfik át. De a Megbocsátó Szépasszony népe számára még elviselhető állami gondozás sincs: a magyar kormányzat deportálásra és kiirtásra szánja őket, miközben még nevüket is elveszi – hasonlóképpen ahhoz a náci szokáshoz, hogy a Sonderkommando tagjai nem beszélhettek holttestekről, csak darabokról (Stücke).

A Cigány Mózes világában a semmiből a semmibe tart a történet, rituális és profán gyilkosságok közepette, a butaság, az irigység és a hatalomvágy gonosz és kisstílű vitustáncainak ritmusára. De a hányadék bűzében és pokoli röhögések ricsajában szövődő (inter)textust, Pilinszky szavával élve, átvérzi  a gyereksírás. A rezignált, ironikus, okos, posztmodern szöveg mélyén, mintha egy réges-régi, nagy, közös, történetünk zokogna: a megalázottaké és megszomorítottaké.

Szerző: Szarka Judit
Szerző:  Kácsor Zsolt,  Cím:  Cigány Mózes,  Kiadó:  Kalligram Kiadó,  Kiadás éve:  2020,  Oldalszám:  272 oldal,  Ár:  3990 Ft