Gyáni Gábor: A történeti tudás
2022.02.01.

Még a pandémia előtt egy jeles magyar történész arról beszélt a tévében, hogy a történettudománynak szemben a természettudományokkal az a szerencséje (és egyben tragédiája), hogy egyrészt közérthetően tud szólni a nagyközönséghez, másrészt olyan problémákkal foglalkozik, melyek sok ember érdeklődését felkeltik. TÓTH IVÁN KRITIKÁJA.

Ha kimegyünk az utcára – tette fel történészünk –, és megkérdezzük az utca emberét, hogy mit gondol Mohácsról, 1848/49-ről vagy Trianonról, akkor minden bizonnyal lesz véleménye vagy valamiféle ismeretanyaga a kérdésről. Ellenben, ha azt kérdezzük meg, hogy hogyan is állunk az enzimekkel, akkor valószínűleg a riportalany csak hebegni-habogni fog. Jóllehet utóbbi állítás, ma már tudjuk, nem feltétlenül igaz – legalábbis, ha virológiáról van szó –, azt személyes tapasztalataim alapján magam is megerősíthetem, hogy a legtöbb embernek van (sziklaszilárdnak vélt) ismeretanyaga, és ennélfogva (megingathatatlan) véleménye is számos különböző történeti eseményről vagy kérdésről. Ez persze nem baj, sőt örvendetes. A kérdés csak az, hogy honnan származik, és mi is voltaképp az az ismeretanyag, tudás, amelyre a vélemény alapozva van. Vagy kissé kitágítva a kérdést: mi in abstracto a történeti tudás, amit így vagy úgy mindannyian birtokba veszünk, és hogyan jön létre?
 
Az utca emberének szerencsére nem kell a fejét törnie ilyen fogas kérdéseken, de egy történésznek, aki in concreto előállítja ezt a tudást, nem árt elgondolkodnia azon, mit is csinál valójában, amikor a múltat búvárolja. Gyáni Gábor már jó ideje töpreng rajta, féltucat kötet és számos tanulmány a bizonyíték rá. Történetelméleti írásaiban foglalkozott a posztmodern történetírással, a retorika és a historiográfia kapcsolatával, a történeti tapasztalattal, a kollektív emlékezettel és még sok egyéb elméleti kérdéssel. Legújabb könyve, A történeti tudás ezeknek a töprengéseknek az árnyalt összefoglalója, számadás arról, „mit miért csinál [a történész], és mi képezi szakmai tevékenységének az elvi alapját”.
 
A könyv tíz fejezetben tárgyalja a történetelmélet legfontosabb problémáit. A bevezetés után – amely neves történészek és filozófusok egymástól eltérő történelemfelfogásain keresztül mutatja be, mennyire sokféle módon mondható el a múlt – az első fejezetben a történeti tudás legatomibb eleme, a történelmi tény kerül górcső alá. Emlékszem, néhány éve egy könyvkritikában megütközve olvastam, hogy a recenzens azt rója fel a történész szerzőnek, hogy túlzásba vitte az értelmezést, és nem engedte „a tényeket önmagukért beszélni”. Megdöbbenésem pár hét múlva csak fokozódott, amikor az inkriminált szófordulatot egyik saját régi írásomban láttam viszont, ami ráadásul szintén egy recenzió volt. A tényfetisizmus történészekre gyakorolt varázsa régóta tart, és delejes hatása alól, mint a fenti példa is mutatja, nem könnyű kivonni az embernek magát. Ez persze érthető, hiszen, ahogy Gyáni is írja, éppen „a tény objektivitásának a koncepciója hivatott megalapozni a történetírói megismerés vitathatatlan tudományosságát”, s erről egy történész se mond le szívesen.
 
Nem árt azonban tudatosítani, hogy bár meglehet, „a tények makacs dolgok”, a történeti tények nem objektív adottságok, nem esnek egybe sem az egyszeri esemény fogalmával, sem a forrásokban fellelt adatokkal. Reinhardt Koselleck, Carl L. Becker, Michael Oakeshott és mások téziseit ismertetve Gyáni arra hívja fel a figyelmet, hogy a történelem tényei (részben) konstruált entitások: a történész értelmező, ítéletalkotó és kontextualizáló munkájának eredményei. A történeti tény mégsem délibáb csupán, a forráskritika (elvileg) ugyanis „meggátolja, hogy a valóságtól idegen, azt meghamisító tény [konstrukció] léphessen az esemény helyébe”.
 
Gyáni a „tényfeltáró” első fejezet után a könyvben szereplő többi elméleti probléma felfejtését – ha nem is a megfejtését – ugyanazzal a módszerrel végzi el: élő és holt történészek és filozófusok teóriáit ismerteti és ütközteti egymással. Két legyet üt így egy csapásra: egyfelől tudománytörténeti áttekintést nyújt arról, milyen kérdések foglalkoztatták a teoretikusokat és a gyakorló történészeket a tudományszak megszületése óta napjainkig, másfelől, tartózkodva a saját tételek kinyilatkoztatásától, önálló gondolkodásra és véleményformálásra sarkallja az olvasót. Ez nem azt jelenti, hogy a szerző mindezekre ne lenne képes. Épp ellenkezőleg. Egy-egy elvi dilemma kapcsán Gyáni – hosszas mérlegelés és elemzés után – megmutatja a döntés lehetséges irányát, amely felé ő is hajlik. Ám sokszor „csak” a kalauz szerepét vállalja a történeti tudás fogalmához vezető elméleti útvesztőben, mert saját bevallása szerint ő sincs mindig a biztos ítélőképesség birtokában. 
 
Ezt nem is várhatjuk el tőle. Nem könnyű eldönteni például, melyik modell írja le legjobban a történelmi magyarázat és történetírói bizonyítás folyamatát (2. fejezet) – a Popper-Hempel-modell, az ún. „magelmélet” vagy a „racionális magyarázat” elve? De ha még el is tekintünk ezektől a többnyire filozófusok által kifundált absztrakt modellektől (vagy problémáktól), és a történetírás pragmatikusabb kérdései felé fordulunk, akkor sem kapunk kész vagy egyszerű válaszokat. Mindjárt itt van a nyelv és a historiográfia viszonya (3. fejezet). A történész arra van ítélve, hogy szövegekkel dolgozzon, illetve szövegeket alkosson. De vajon alkalmas-e a nyelv a múlt történéseinek hiteles megjelenítésére? E kérdés a nyelvi fordulat óta nyomasztja a történészeket, s azóta sem sikerült megnyugtató választ adni rá. Valamivel jobb a helyzet az esemény és a struktúra kettősségét érintő kérdésekben (4. fejezet). Gyáni két történeti példával (a Bastille ostroma, pesti forradalom) illusztrálja, hogy noha a struktúra és az esemény fogalmilag elkülönülnek, nem dichotóm tényezők; „kölcsönösen feltételezik (…) egymást, és amikor alkalmanként átalakulnak egymásba, megteremtik a történeti változás elvi lehetőségét”.
 
A történeti változáshoz kapcsolódik a következő vitatott kérdés: mennyire determináltak vagy véletlenszerűek a történeti események? (5. fejezet) A történész hagyományos retrospektív nézőpontja általában a kauzális szűkségszerűség érzetét erősíti az olvasóban, és kevésbé vagy egyáltalán nem számol a valamikori ágensek intencióival és várakozásaival, illetve a kontingencia lehetséges alternatívájával. Ahogy Marc Bloch fogalmazott: „A múlt adottság, amely nem enged már teret a lehetségesnek.” A fejezetben tárgyalt kontrafaktuális történetírói irányzat ezt a posztulátumot kérdőjelezi meg, és a történeti alternatívákat is figyelembe véve bepillantást enged a történelmi aktorok valós világába, amelyben a múlt még korántsem volt adottság. Egyes történészek szerint csak így, a cselekvő ember szerepének és lehetőségeinek pontos felmérésével deríthető ki, „hogyan is volt valójában”.
 
Az előző problémakörhöz kapcsolódik a történelmi idő fogalma (6. fejezet). Fernand Braudel mutatott rá, hogy a történelmi idő nem homogén; az egyes történelmi létezők saját külön idővel rendelkeznek, s ezek a változatos időtartamok nem illeszkednek egymáshoz törésmentesen. Ha viszont nincs homogén történelmi idő (ahogy azt a historizmus képviselői gondolták), akkor magát a Történelmet sem ismerhetjük meg, csak egyfajta történelmet. Nem beszélve arról, hogy a történelmi ágens saját időtudata nagyon különbözhet a történeti perspektívában látó történészétől. A mikrotörténet például éppen ezért – a történeti tárgy (és idő) méreteinek lekicsinyítésével – a múlt valamikori jelenidejűségének megismerését tűzte ki célul. A kérdés persze az, hogy „lehetséges-e a múlt ilyetén gondolati visszanyerése a jelenben élő [s ezért a múltat önkéntelenül is perspektivikusan látó] történész részéről”.
 
És ha már időbeliség, akkor szó kell hogy essék térbeliségről is (7. fejezet). A posztmodern (vagy annak tartott) gondolkodók érveltek a leghangosabban amellett, hogy a történettudománynak nemcsak a történelmi időt, de a történelmi teret is, mint az emberi akarat egyik megnyilvánulási formáját, külön vizsgálat alá kell vonnia. A „térbeli fordulatnak” a várostörténet vette később igen nagy hasznát. Ez a fejezet sok egyéb mellett azért is érdekes, mert néhány olyan mondatra lelhetünk benne, amely, azt hiszem, sokat elárul a szerző történetírói felfogásáról. Gyáni szerint minél tényszerűbb a múlt történészi beszámolója, annál kevésbé tudja kielégíteni a jelenlét utáni vágyunkat, vagyis azt, hogy képzeletben visszatérjünk a múltba. „Az esztétikai élmény azonban teremt némi lehetőséget arra, hogy helyreállítsuk létezésünk térbeli és testi dimenzióit” – véli. John Lukacsra emlékeztető gondolatok ezek. (A szerző egyébként a magyar származású amerikai történész és Heller Ágnes emlékének ajánlotta könyvét.) 
 
A 8. és a 9. fejezetben Gyáni a „helyreállítás” elvi lehetőségeit kutatja tovább, a történelmi és a történetírói tapasztalat, valamint az emlékezés és az emlékezet episztemológiai szerepének feltárásával. Végül a 10. fejezet azt a két egymással összefüggő kérdést járja körbe, hogy lehetséges-e egyáltalán objektív történelmi ismeretre szert tenni, és jogosult-e a történész, hogy ítélkezzék a múlt felett. A vélemények természetesen ezekben a kérdésekben is nagyon eltérnek. Miközben ezt a fejezetet, majd Gyáni utóiratát olvastam, amelyben a szerző Berend T. Iván és Szabad György pályáján keresztül mutatja be a történeti tudás személyes vonatkozásait, Rudolf Bultmann jutott eszembe, aki szerint a történész szubjektivitása szükségszerű tényezője az objektív történelmi ismeretnek. „A történelmi ítélőerőt – írja Bultmann – irányíthatja pszichológiai vagy etikai érdeklődés csakúgy, mint esztétikai érdeklődés. E nézetek mindegyike a történelmi folyamat egy-egy aspektusa iránt nyitott, és mindegyik nézőpontból származhat valami objektív igaz. A kép csak akkor válik hamissá, ha egy nézőpontot abszolúttá tesznek, ha az dogmává válik.” 
 
Akármilyen nyitottak is vagyunk, a könyv végére érve sokunkban felmerülhet a gyanú, hogy a történelem (is) olyan, „mint a kenyérgalacsin, azzá válik kinek-kinek az ujja alatt, amit az éppen gyúrni akar”. Alkalmasint azzá – de azért ne feledjük, még kenyérgalacsinból sem lehet akármit gyúrni. A történettudomány puha tudomány ugyan, de azért vannak szilárd alkotóelemei.
 
Mit kezdhet egy történész azzal a tudással, amelyet Gyáni kínál számára több mint négyszáz oldalon? A szerző – Hayden White nyomán – a következő választ adja erre a kérdésre: „…a történetelmélet nem arra való, hogy a történészek annak útmutatásait követve írják ezentúl a történelmet; nem ír elő számukra semmilyen követendő szabályt. A történetelmélet – analitikus tükröt tart a gyakorló történészek elé – csak reflektál a történetírói gyakorlatra azért, hogy tudatosítsa bennünk: mit csinálnak ténylegesen és hol húzódnak a (történeti) megismerés határai.”
 
És mit kezdhet e tudással az utca embere? Közvetlenül semmit. De a könyv a maga szerény (és áttételes) módján hozzájárulhat a reflektivitás adottságának kialakulásához. S ez az adottság később – ha igaza van a szépírónak – „kulturális szinten megteremti azt a fajta kollektív önismeretet, amelyet még akkor is elsajátít minden személy, ha ő maga nem ismeri az elsajátított reflektív tudás forrásait.” Remélem, így van. Egy biztos, az a mondat, amit 2006-ban a Történetelmélet című szöveggyűjtemény szerkesztői vetettek papírra, ma is áll: „[Gyáni Gábor] egymaga többet tett azért, hogy az elméleti-módszertani kérdések elfoglalják az őket megillető helyüket a magyar történettudományban, mint az egész történészcéh.”
 
Osiris Kiadó, 2020, 460 oldal, 4980 Ft
Szerző: Tóth Iván