Gábor György: A történelem tekintete
2021.11.28.

Az ember hajlamos a történelemre mint régmúltra gondolni. De honnan tudjuk, mi történt a születésünk előtt többszáz vagy ezer évvel? A múlt tanúitól, akiknek elbeszélését a történetíró lejegyezte. De csalhatatlan-e tanú szeme? HUSZÁR ÁGNES ISMERTETŐJE.

„Az élőt megragadni, ez a történész fő képessége” (Marc Bloch)
 
Vagy: láthat-e minden lényegeset? Nem is a látás vagy a hallás fiziológiai képességének a kiválósága az, ami jó tanúvá tesz valakit, hanem a lényegest a lényegtelentől való elválasztás tudománya, maga a gondolkodás. E nélkül az ember tájékozatlan marad, Fabrizio del Dongóként csetlik-botlik a világtörténelem leghíresebb csatájának peremvidékén. De szerencsére kézen  fog bennünket a történész szerző, s megmutatja, hogyan kapcsolódik össze közérthető tudássá, követhető elbeszéléssé a sok esetleges, diffúz tapasztalat. A történészek a csataképek festőihez hasonlóan egy olyan pontból láttatják az eseményeket, amelyből az okok és következmények összefüggésében értelmeződik a cselekvéssor dinamikája.
 

A mindenkori jelen embereit a múlt persze ritkán érdekli pusztán a megismerés kedvéért. A történelem tanítómesteri voltáról keletkezett számos mondás arra utal, hogy az emberek tanulni akartak a múltból, analógiákat kutattak a hajdanvolt és a jelen között, példaképeket kerestek a régi dicsőség" homályában. Ahogy Le Goff mondja, a múlt a vallási, a morális, a politikai értékek hordozója".
 
Gábor György az emlékezet és az identitáspolitika kapcsolatáról szólva az emlékezés helyeinek kitüntetett jelentőségét említi A történelem tekintete című munkájában. A jeruzsálemi Siratófal az oda zarándokoló zsidók számára nemzetalkotó szimbólum, amely a területi szétszórtság, a szegregáció miatt kivételes jelentőséggel bír. A kollektív emlékezet éppen a szimbolikus helyek meglátogatása és a közös jelképek fenntartása révén őrzi meg a közös eredet, a múlt és az összetartozás tudatát.
 
I. sz. 66-tól 70-ig tartott a Római Birodalom hadjárata Júdea ellen, ennek volt a következménye Jeruzsálem pusztulása és a zsidók szétszórattatása. A zsidó háború története azért roppant tanulságos a kollektív emlékezet alakulása szempontjából, mert sok, egymástól független forrás – Josephus Flavius, Tacitus, a rabbinikus és a keresztény visszaemlékezések – ad hírt róla. Ezek a feljegyzések nemcsak a háborús események értékelésében térnek el egymástól, hanem a megközelítésben is. Míg a történeti események értelmezője a történész, a transzcendens üzenetek megfejtője a bibliai szövegek értelmezője, az exegéta. 
 
Különösen izgalmas Maszada erődjének, a zsidó háború egyik legfontosabb csata-színhelyének a  története. Bár írásos források részletesen leírták a helyszínt és a történéseket, különös módon csaknem kétezer  évig mégsem találták meg. Amikor aztán a gondos régészeti feltárás igazolta az írott forrásokat, akkor vált Maszada hős védőinek története pozitív mítosszá, a hazafias áldozatvállalás szimbólumává, az izraeli nemzeti öntudat forrásává. 
 
A zsidó háború római és keresztény szerzőktől származó leírásában is megnyilvánul a megtámadott nép ellen megnyilvánuló ellenszenv, a judeofóbia. Ennek legfőbb oka elkülönültségük és istenhitük sajátosan absztrakt formája. Míg a császárkori Rómában a meghódított népek isteneit és vallásuk elemeit egyfajta kényelmes és pittoreszk szinkretizmusban oldották fel, a zsidók ábrázolhatatlan és kiismerhetetlen Jehovájával ezt nem tehették meg.
 
Sajátos ellentmondás, hogy bár a kereszténység a judaizmusból sarjadt ki, Jézus Krisztus pedig Dávid király házából származik, a két vallásos hit évszázadokig ellenséges viszonyban állt egymással. A legrégebbi és legnehezebben eltűnő keresztény vád a zsidók ellen az, hogy nem ismerték fel Jézusban a Messiást, kiszolgáltatták őt üldözőinek, részük volt az istengyilkosságban. A gyűlölet odáig terjedt, hogy némelyek egyenesen minden rossz képviselőjét, a megtestesült Gonoszt, az Antikrisztust látták a zsidókban.
A reformáció gondolkodása elmozdult erről a pontról, a prédikátorok sokszor hasonlították magukat és híveiket a választott néphez. Ugyanakkor ebben a körben is találunk durva antijudaista megnyilvánulásokat, például Luther késői írásaiban.
 
A keresztény antijudaizmusnak hivatalosan csak a II. Vatikáni zsinat az 1965 októberében kihirdetett Nostra aetate kezdetű dokumentuma vetett véget, amelyben az olvasható, hogy Krisztus egyházának hite és választottságának gyökerei a pátriárkákig, Mózesig és a prófétákig nyúlnak le". II. János Pál pápa aztán 1986-ban megtette a földrajzilag rövid, de történelmileg annál jelentősebb utat a Vatikántól a római Nagy Zsinagógáig. Ezzel hivatalosan is megköttetett a béke a legnagyobb keresztény felekezet és a zsidóság között.
 
Sajnos, közben a 19. században megszületett az antik judeofóbiától és a keresztény antijudaizmustól alapvetően különböző gondolatkör, az antiszemitizmus. Erre leginkább az a jellemző, hogy nem népként tekint a zsidóságra, a judaizmusra pedig nem mint vallásra. A zsidóságot fajnak tekinti, mégpedig alacsonyabb rendű és kártékony fajnak a magasabb rendű, úgynevezett árja fajjal szemben. A biologisztikus szemléletű antiszemiták nem a vallást támadták, hanem az embereket, gyűlölt ellenségként üldözték még a hitüket nem tartó zsidókat is.
 
A 20. század legnagyobb tragédiája, hogy a nemzetiszocializmus, amelynek középpontjában a rasszizmus, az antiszemita gyűlölet állt, egy több tucat milliós közösséget fertőzött meg. Hitler őrült világhatalmi törekvései pusztító háborúba és a történelem legnagyobb arányú és legbrutálisabb népirtásába torkolltak.
 
Minden biztató mondás dacára úgy tűnik, az emberiség nem tanul a múltjából, újra és újra elkövet hasonló hibákat. Nem ugyanazokat, hiszen a fegyveripar és a haditechnika sokszorosára növeli az áldozatok számát. Egy régivágású terrorista tőrrel vagy puskával gyilkolt, gyújtóbombákat vagy Molotov-koktélokat dobott kiválasztott ellenségére. Manapság hatalmas repülőgépeket irányítanak fegyverként a mit sem sejtő áldozatok felé. Egy névtelen terrorista merényletének bárki lehet áldozata. Napjaink terrorizmusa kiszámíthatatlan fenyegetésként sötétlik az emberiség horizontján.
 
Könyve utolsó fejezetében a szerző tárlatlátogatásra hív bennünket. A múzeumok falain látható történelmi tablók korszakos eseményeket örökítenek meg. De mennyire hitelesek ezek az ábrázolások? Az épületek, a szobabelsők és ruhák többnyire későbbi korok látványvilágát tükrözik. A történelmi szereplők szándékai és motivációi is a festő korának gondolkodásmódján keresztül szűrődnek át. A romantika történelemszemlélete, amelyben ezek a festmények születtek, alapvetően bízik a szabadság által lehetővé tett haladásban. Ez az optimizmus sugárzik felénk ezekrtől a hatalmas vásznakról.
 
A Titus és Berenike szerelméről és szükségszerű elválásáról szóló színdarabok, festmények például a római birodalom politikájának lényegére világítanak rá: a hatalom megőrzésének titka az idegennel szembeni bizalmatlanság. A birodalom magába fogadta a távoli provinciák sokféle hitű és bőrszínű lakóit, de nem engedte őket a hatalom birtoklásának közelébe. Ezért kellett a zsidó Berenikének távoznia imperátor szerelmének közeléből.
Racine verses drámájában így fogalmazódik meg a konfliktus:
Róma törvénye nem tűri – ki tudja, miért? – 
Vegyülni idegen vérrel római vért,
S olyan násznak, amely megsérti ezt az elvet,
Nem ismerheti el törvénytelen gyümölcsét."
Ez jól példázza, hogyan képesek a szépirodalmi és a képzőművészeti alkotások a maguk  érzéki valóságában  régi korok konfliktusait elénk vetíteni.
 
Gábor György elbűvölő vezetőként irányít bennünket a mútba vezető úton. Tudása nem elbizonytalanítja az olvasót, hanem önálló gondolkodásra ösztönzi. Szikrázó szellemességgel mutat fel meghökkentő összefüggéseket és cáfol meg elfogadott közhelyeket.  Tegyük fel a könyvet a polcunkra, sokszor a kezünkbe vesszük még.

Szerző: Gábor György, Cím: A történelem tekintete, Kiadó: Typotex Elektronikus Kiadó Kft., Kiadás éve: 2021, Oldalszám: 500 oldal, Ár: 5900 Ft