Ez a tárgyilagos, szikár rendezés egy percig sem áltat minket, de önmagát sem mórikálja: nem lesz, mert egyszerűen nem lehet boldog a vég a szegedi óriásszínpadon lendületes, pontos ecsetvonásokkal felskiccelt világban. Örülhetünk, vagyis örülnünk kellene, ha végül valaki túléli a kalandot – Bernstein ügyes húzása, vagyis az, hogy az ötvenes évek New Yorkjába reptetett Rómeó és Júlia-történet nem másolja szolgaian a veronai tragédiát, hanem végül életben és magára hagyja Mariát, megrendítő, nagyszerű képbe sűrűsödik az előadás fináléjában.

Jelenetek az előadásból

Éppen ez, a jól komponált, minimalista színpadi képekben való fogalmazás Alföldi Róbert West Side Storyjának az egyik erőssége, amiben komoly szerep jut a történet keretezését biztosító alkotótársaknak. Kálmán Eszter hatalmas, üres teret tervezett a Dóm tömbje előtti hatalmas, üres térre. A nézőtér felé szárait kitáró óriástrapéz alaprajzú placcot háromember magasságú zord, szürke, áthatolhatatlan falak határolják: az országban, ami biztos, ami biztos alapon drótkerítéssel tekeri körbe magát, nem kell részletezni mindennek a jelentését.

Erre még visszatérünk, de azért a tér ennél jóval többet tud. A színpad legmélyén az obligát tűzlépcső – Alföldi gondoskodik róla, hogy színészeinek meglegyen a napi kilométeradagja, és meg kell hagyni, bírják szusszal a fel-, le-, ki-, be- és körbefutkosást, meg közben az éneklést –, a falba simuló tucatnyi lőrésszerű, magas ajtó olajozottan nyílik és csukódik, az élesen bevágó fényekkel homogénné simítva vagy felbolygatva a tér ritmusát. Lehet, hogy egy börtön vagy egy menekülttábor udvarán vagyunk: az időnként betolt, a teret tovább tagoló rácsos folyosók kosárpályát kevésbé, börtönfilmek világát inkább idézik. A fémesszürke ötven árnyalata fölött a magasban és a távolban ledfalakon Manhattan sziluettje vehető ki; akárhogy is: az amerikai álom innen lentről nézve messzire van, nagyon messzire.

Ágoston Kati és Kocsis Dénes

Tihanyi Ildi jelmeztára is a rendezői gondolat része. A legérdekesebb, hogy a fehér amerikaiak (pikáns adalékként persze a lengyel bevándorló szülőkkel büszkélkedő Tony is ide sorolódik) kontra színes Puerto Ricó-iak felállást nem mereven elkülönülő, élesen szembenálló csoportokként ábrázolja az előadás, épp ellenkezőleg. A rendezés nyilvánvalóan tudatosan játszik azzal, hogy ha kicsit elkalandozik az ember figyelme, hajlamos a Rakéták és a Cápák szemében valószínűleg megbocsáthatatlan bűnt elkövetni, vagyis összekeverni, hogy ki melyik csapathoz tartozik. 

Újra mondom, hogy nem tervezői-rendezői gondatlanság okozza ezt, hanem annak belátása, hogy ezek a srácok mind ugyanazt akarják, ami nem is túl sok – szeretni, élni, túlélni. A latinók jelmezében kicsit több a kék, a lila, a jenkiknél meg a sárga és a barna, ettől a különbségtől eltekintve akár békében is élhetnének egymással, például. (A harc után pedig a fehér trikókról végképp egyformán csöpög a vér…)

Vári Bertalan eloldja a Broadway-től, de még a West Side-tól is a sztorit, amikor a csapásolást meg a bokázást nem egyszerűen becsempészi a színpadra, de egész koreográfiájának alapjává teszi a magyar néptáncot, ami – hangozzék bármilyen meglepően – ragyogóan működik. Pontosan annyi érzelem, indulat, feszültség sűrűsödik a színészek és a Varidance táncegyüttes alaposan begyakorolt mozdulataiban, ami közel hozza a nézőhöz ezt a kegyetlenül abszurd történetet. 

Abszurd, mert igazából nem derül ki, valójában miért is olyan fontos New Yorknak ez az értelmezhetetlenül apró szelete, hogy érte nem csupán ölre mennek, de akár egymás életére is törnek a fiatalok. Jó, nem akarok álnaivnak látszani, persze, hogy olyan régi, jól bevált, időről időre előrántott és felmelegített jelszók okolhatók a történtekért, mint a türelmetlenség, a rasszizmus, a másság elutasítása. Hogy egyébként a srácok egészen jól ellennének egymással, ha nem tartanák magukat és egymást folytonos harci hergeltségben, az kiderül például abból a cinikusan utópisztikus jelenetből, amikor a terembe lépő Schrank hadnagy miatt fehérek és színesek néhány vicces gesztussal megmutatják, milyen is lenne az, ha képesek volnának a normális együttélésre.

Ennek azonban nincs semmiféle realitása. Azt mondtam elöljáróban, hogy Alföldi mindent elvesz a színészeitől: itt elsősorban a tálalásra gondolok, vagyis arra, hogy véletlenül se fordítódott arra energia, hogy fél, netán egész New Yorkot felépítsék a színpadra, ehelyett embertől emberig, ha nem hangozna túl csöpögősen, mondanám, hogy lélektől lélekig tartott a gondolkodás. Szó se róla, kell a show, és főleg a mozgalmas táncbetétek meg is teremtik a szükséges illúziót, de nagyon érdekes – a hazai zenés színjátszás egészének reflexeit, átlagos működési mechanizmusait is tekintetbe véve – az, ahogyan mozgásban, gesztusokban a színészekről a fölösleget leszedve működteti a rendező szigorú, koherens világát.

Ágoston Kati ideális választás Maria szerepére, épp ezért megbocsáthatatlan a béna műakcentussal beszéltetés, különösen annak fényében, hogy a dalok nagy részében mindez nyom nélkül eltűnik. Szinte halljuk, ahogy a lány beleharap a Nagy Almába, mindent érteni, érezni akar az Újvilágban, személyes Amerika-hadműveletének az első látásra szerelem ad valódi tétet. Tonyt ketten is énekelték: Kocsis Dénes rezerváltabb, visszafogottabb, mindenestül kulturáltabb és kiszámíthatóbb teljesítményt nyújtott, mármint Koltai-Nagy Balázshoz képest, aki érzelmesebb és robbanékonyabb Tonyt vezetett elő; igen, ilyen az, amikor a szikra fellobban és lángba borít mindent. Mindig várni lehetett, sőt kellett Nádasi Veronika Anitáját: izgalmas, sokszínű, vagány, mindenestül dögös alakítás. 

Az egymásnak feszülő két bandavezér közül Brasch Bence nagyszájú, folyton hőzöngő, talpigférfi Riff, míg Medveczky Balázs (ön)ironikus, pompás mozgású, finoman kegyetlen Bernardo. Apró, ám annál lényegesebb szerep jut a fiatalokat kevés sikerrel összebékíteni igyekvő Docnak: Bezerédi Zoltán a sokat látott, érett férfi nézőpontját bölcs szenvedéllyel képviseli. Schrank hadnagy Stohl András kezei között a pitiáner rasszista rendőrből félelmetes alakká növekszik. Igen jó a tesztoszteron túltengéses világban Hartai Petra kétségbeesett Akárkié-alakítása: ott van egy el nem mesélt történet. (Hogy A-rab meg Baby John között mi szövődik majd a színfalak mögött, azt is jó volna tudni: szép, ahogy a két fiatal férfi megpróbál a banda elvárásai meg a saját érzései között ügyeskedve lavírozni; szólok előre: hiába.) És ott a Kislány, aki egyszerűen besétál az itt és mostból, a mi valóságunkból, hogy elénekelje a gigantikus színpad kozmikus ürességében azt, hogy Van egy hely nekünk: Tóth Rebeka, jegyezzük meg a nevét. 

Fotók: Németh György. A képek forrása: Szegedi Szabadtéri Játékok

Ígértem, hogy visszatérünk még a falakhoz. Az Amerika című slágerszámban a népes női kórus ököllel veri a falat, de hiába: a szép, új világ nem engedi be őket – erős, emlékezetes kép. A Puerto Ricó-iak keménymagja arról beszél, hogy a bevándorlókat csótányoknak, tetveknek tartja a társadalom. Alföldinek volt egy korszaka, amikor a nézőtéri fényeket kapcsolta fel, hogy biztosan értsük, rólunk van szó, most – kissé olcsón – azzal provokál nyíltszíni tapsot, hogy a csapatot a színpadon előre állítja, pózba merevíti. Ennyiből is látszik, hogy a rendezőnek mindennél fontosabb, hogy vegyük az adást. Ennek érdekében néha túlságosan szájbarág, máskor viszont sikerül olyan sűrű, koncentrált pillanatokat teremtenie, ami miatt elhisszük, hogy ha happy ending nem is, de egy élhető világ, amiben ideig-óráig elviseljük egymást, felépíthető lenne. 

Az előadás adatlapja a Szegedi Szabadtéri Játékok oldalán itt található.