Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FEGYELEM ÉS ÉRZELEM

Beszélgetés Horváth Csabával
2021. aug. 22.
Augusztus 25-én és 26-án Szentendrén mutatja be a Forte Társulat új előadását. Horváth Csaba rendező ezúttal a kalandos életútját rituális öngyilkossággal lezáró Misima Jukio négy egyfelvonásosát fűzte össze egy előadássá. A miért és a hogyan érdekelt minket. JÁSZAY TAMÁS INTERJÚJA.
Revizor: Magyarországról alig valami látszik a japán kultúrából, és úgy hiszem, hogy az ínyenceken belül is csak egy szűk réteg ismeri Misima Jukio nevét. Te hogyan kerültél vele kapcsolatba?
 
Horváth Csaba: Jámbor József színész ajánlotta, aki a japán nyelv és kultúra komoly ismerője, és hosszú ideje foglalkozik Misima életművével. Megkaptam tőle az egyfelvonásosait, és tizenöt-húsz darab közül választottam ki ezt a négyet. Ez több éve volt, sokáig kerülgettem, de most végre elővettem őket.
 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
R: Mi tetszett a szövegekben?
 
HCs: Nagyon erősen érezni rajtuk a tradicionális formát, amit Misima bátran ütköztet egy kifejezetten progresszív stílussal. Japánosan érzelemdús a világa, ami hozzám nagyon közel áll: egyszerre szélsőséges érzelmileg, miközben a végletekig fegyelmezett. Misimáról köztudott, hogy a japán színház évezredes hagyományait hatékonyan ötvözte a nyugati színjátszás szabadabb formáival: ez teszi vonzóvá az írásait.
 
R: Szokatlanok ezek a drámaszövegek: ott a japán háttér mint keret, de közben a történetekben nagyon erős európaiságot vélek felfedezni.
 
HCs: Igen, Misima valójában egy reformer, aki a japán tradíciókból indul ki, de úgy, hogy tágra nyitja az ablakot a nyugati stílus előtt. Rendkívül korszerű, miközben képtelen szabadulni a keleti filozófiáktól: a szövegei jó része szinte hiperrealista részletességű, ami mögött jelen van egy évezredes bölcsesség. Ettől válhat univerzálissá.
 
R: Mi itt, Kelet-Európában mire tudunk rezonálni ebből a világból? 
 
HCs: Semmi újat nem árulok el, ha elmondom, hogy a test és a vele folytatott játék érdekelt. Mindegyik történetben nagyon erősen érződik a fizikum, a testiség. A karakterek lefojtott, fegyelmezett érzelmei rendkívül inspirálóak, mindezt pedig nagyon jól ki lehet fejezni a test segítségével. Persze semmiféle tradicionális japán, illusztratív színházat nem csinálunk belőle, mert ahhoz nem értünk, ugyanakkor hangulatában, fogalmazásmódjában közel áll a Forte színházi nyelvéhez. Intim, belső, családi történeteket gyűjtöttem össze. Mindegyikben ott feszül valamifajta konfliktus, ám ezek nem robbannak, inkább a háttérben érlelődnek, ez pedig erősen meghatározza a dialógusokat, a karakterek érzelmi állapotait.
 
Horváth Csaba
Horváth Csaba
R: A színészeid mit szóltak a szövegekhez? Van, ami nehézséget okoz nekik, vagy a módszered most már bármilyen anyagra alkalmazható?
 
HCs: Épp ellenkezőleg: egyre inkább kiderül, hogy szerencsére nem működik mindennel a módszer. Örültek nekik, a rendkívül zárt, tartalmilag nagyon mély dialógusok komoly kihívást jelentenek a számukra, élvezik a velük való találkozást.
 
R: Az előadásaidnak mindig meghatározója a markáns vizualitás. A színlap nem jelöl díszlettervezőt, csak díszletkivitelezőt Vati Tamás személyében. Róla tudni, hogy táncosi pályája mellett ácsként is dolgozott.
 
HCs: A teret én találtam ki, Vati Tamás pedig létrehozta. Egyszerű, különböző méretű és formájú fapallókkal és deszkákkal játszunk. Van ebben némi japános utánérzés, de nagyon szabadon kezelve. Ha valamitől keleti hangulata lesz a játéknak, akkor attól, ahogyan a színészek kezében, a testük alatt, fölött, mellett megmozdulnak az egyes elemek. Az anyag és a test, a fa és a test kapcsolata dominál. Vonz az előadáson belüli egyneműség, és a fának szerves jelentése van ezekben a történetekben: visszaadja a természeti létezést, miközben megkeményíti a testi jelenlétet. És ez illik a tartalomhoz: magas hőfokon tombolnak az érzelmek, miközben a fegyelem mindent eltakar. A jelmezt Benedek Mari tervezi, akinek a munkája mindig erőteljesen meghatározza a vizualitást.
 
R: Mi fűzi össze a négy történetet?
 
HCs: Aszerint válogattam, hogy mi áll közel hozzám, melyek számomra a legerősebb szövegek. Érdekes, hogy több közülük a családdal foglalkozik, amivel színpadon korábban nemigen dolgoztam, talán az Irtástól eltekintve. A kérdésre felelve: a forma köti össze a négy darabot, vagy legalábbis a forma engedi meg, hogy egymás társaságában működjenek. Mindegyik tökéletesen zárt, lokális történet, ami mégis nyit az univerzum felé, tehát mindegyik alkalmas rá, hogy elvont módon közelítsünk hozzá.
 
Fotók: Forte Társulat
Fotók: Forte Társulat
R: Az elcserélt legyezőkből bemutattatok az online térben egy filmváltozatot: ebben talán a várakozás időtlensége, a már-már becketti hangütés volt igazán izgalmas.
 
HCs: A történet egy művészről szól: a festőnőről és a múzsájáról. A múzsa aktív, mondhatni konstruktív várakozásban éli a mindennapjait, ahogy vár a szerelmére, és ez a várakozás határozza meg a személyiségét. A festőnőt ez a karakter inspirálja igazán: ha nincs a másik személy, ha véget ér a várakozás, ő nem tud kiteljesedni a művészetben. A festőnő tehát eltitkolja a múzsa elől, hogy a szerelme megérkezett, ő pedig mindenről lemond: fest, de nem látja senki, hogy mit. Izgalmas gondolat, hogy egy alkotó lemond arról, hogy a világgal megossza a saját művészetét azért, hogy tudjon dolgozni. Taszítás és vonzás, értelmezés és értelmezhetetlenség lebeg a drámában, az egész egyfajta meditáció.
 
R: A világítótoronyban egy japán Phaedra-sztorinak bontakozik ki a mostohaanyjába szerető fiúról, de a szövegben igazán az kötött le, ahogyan nem mondják el a mesét. Arra gondolok, hogy a fiú és az anyja között tulajdonképpen nem hangzik el semmi, miközben minden világos a viszonyukról: a sok üres hely sok lehetőséget ad a rendezőnek.
 
HCs: Engem az elfojtás mikéntje ragadott meg, az az egyszerre árnyalt és költői vallomássorozat, ahogy a két szerelmes fél kerülgeti egymást. Mindig valami mást mondanak el ahelyett, aminek el kellene hangoznia. Van egy alapvetően felszínes párbeszéd, de alatta olyan perzselő érzelmek dúlnak, amiket muszáj formába önteni a színpadon. A két gyerek, vagyis a fiú- és a lánytestvér közötti kapcsolatot is ki kell emelnem: az érzelmileg szigorúan leszabályozott légkörben a külvilághoz nem találnak kulcsot, az apjuk pedig eközben az italba menekül. Mindenki tudja, hogy van itt egy szerelem, amiről nem szabad beszélni, emiatt viszont mindegyikük élete komolyan sérül.
 
R: Az ízletes méreg nekem kilóg a sorból: mintha a tragédiákhoz csatolt szatírjáték lenne.
 
HCs: Ez egy etűd, egy közjáték, burleszk stílusban előadott viccparádé. De azért Misima nem tagadja meg magát: komoly társadalomkritika rejlik abban, ahogy a gazdag ember és a szerencsétlen szolgáinak a viszonyát ábrázolja. A gazdag nem engedi, hogy a szegény belekóstoljon az ételbe, ami csak az arisztokráciának jár, a szegény viszont kifundálja, hogyan juthat mégis hozzá. 
 
R: És ott az egész előadás címadó darabja, Az égő ház, egy meglehetősen enigmatikus történet. Egy család széthullik, miközben az egész egy apokaliptikus képbe torkollik.
 
HCs: Az értelmiségi családfő teljes tehetetlensége izgatott a darabban. Az, ahogyan homokba dugja a fejét, mert nem hajlandó szembesülni a családjában jelen lévő konfliktusokkal és problémákkal. A családfő a centrum, aki meghatározza az egész család működését, ám ennek ellenére nem veszi észre, hogy minden szétesik körülötte. Megrendítő látni, ahogyan egy családon belül megjelenik az értelmiség cselekvésképtelensége.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek