NTGent: Über / Budapesti Őszi Fesztivál
2008.10.24.

A kritikusban szunnyadó gyermek új erőre kap a minden ízükben naiv színházi produkciók láttán; ezekben az alkotók bájos együgyűséggel és komoly arccal mondják képünkbe magvasnak vélt igazságaikat. De ha a naivitás cinizmussal párosul, az több mint bosszantó. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Jobbról Sanne van Rijn
Jobbról Sanne van Rijn

Másképp pedig nem tudom értékelni mindazt, amit Sanne van Rijn és az NTGent elénk tárt a Trafó színpadán. Messzebbről kell kezdenem: sokszor gondolom (különösen kortárs tánc-előadások esetében), hogy nincs riasztóbb dolog a közönség becsalogatására szánt, lila ködben pácolt, válogatott zöldségeket szervírozó szóróanyagoknál. S bár az Über kapcsán megjelent ajánlók nem mindenestül sorolandók ebbe a körbe, utólag belátom, gyanakodnom kellett volna. Néző és előadó közös alkotásáról, a nézői tekintet teremtő erejéről, a közönség fantáziájának aktivizálásáról szóltak az előzetesek. A kétségkívül magasztos (vagy csak trendi?), ám a kortárs színházművészetben korántsem ismeretlen célok azonban esetemben korántsem teljesültek. Elnézést a túlzott szubjektivitásért, de erre az Über maga ad jogosítványt, amikor a nézői szubjektum főszereplővé változtatását tekinti deklarált céljának. Az más kérdés, hogy ehelyett kizárólag a nézői türelemmel és nyitottsággal való visszaélésről szólt a csigalassúsággal múló egy óra.

Anna Viebrock díszlete
Anna Viebrock díszlete

Anna Viebrock tervezte a díszletet, és ez tényleg jó; igaz, az egyik legfontosabb német tervező nem ehhez az előadáshoz szánta eredetileg: Christopher Marthaler 1992-es rendezéséhez, a Pessoa által írt Fausthoz készült ez a remek, ’magányos és részeges szívek klubja’-tér. (A sors iróniája: ha már – ahogy a BŐF sajtótájékoztatóján elhangzott – pénzügyi okok miatt Marthaler nem jött idén ősszel Budapestre, legalább egy régi előadásának a díszlete itt járt…) Téglalap alakú, kellemesen lepusztult szocreál kocsmabelső, jobbra hátul hosszú, L alakban kanyarodó, barnára festett fából készült söntés, balra elöl négy asztal, mindegyik mögött egy-egy szék. Balról férfivécé ajtaja, a földön szürke-fehér metlachilapok, a falakon körbehúzódó polcon végig, olyan két méter magasságban borosüvegek tárlata: katonás rendben, szorosan egymás mellett sorakoznak az egykorvolt italozások emlékei. Hogy ezek nem teli üvegek, akkor derül ki, amikor az egyik lepottyan és összetörik, és később is, amikor a főszereplő űrlány puszta erejével megremegteti a falakat, üresen koccannak egymáshoz.

De túlságosan előreszaladtunk, hiszen az első tíz perc azzal telik, hogy egy férfi kimért léptekkel, kissé fontoskodva körbesétál, közben söpröget. Alaposan bejárja, széles partvisával szinte letapogatja az egész teret – széket akkurátusan kihúz, asztal alatt kisöpör, széket helyére visszatol és így tovább –, majd a színlap által nem nevesített szereplő némi üvegtörmeléket összetakarítva örökre távozik az Hommes feliratú ajtón. Aztán hosszan csöng egy láthatatlan telefon, az utolsó csörrenésre a polcról lezuhan és összetörik egy üveg. Nevezzük ezt az etapot az előadás realizmus jegyében fogant megalapozásának, hiszen ami ezután történik, az szürreális rémálomnak nem elég nyomasztó, paródiának nem elég szellemes, színházi előadásnak pedig édeskevés.

Merthogy lassacskán mintha egy elbaltázott Magritte-festmény kelne életre: a világosan azonosítható térbe egyre több és egyre kevésbé odaillő objekt ólálkodik be. Van köztük lila, talán textilből készült hatalmas paca, lebegő óriásvirslik, a falon és földön araszoló óriásparadicsomok, a magasba felsiető pizzatészta, lassan bemászó kék szívószál meg enyelgésre kész, mutáns zöldpaprikák. A kiéhezett óriáspaprikák (amik persze egyáltalán nem biztos, hogy zöldségek: szabad a vásár) a már említett, szkafanderszerű és -színű ruhácskájában a pult tetején billegő-imbolygó nőnemű lényt (Sanne van Rijn) környékeznék meg, aki mindenféle tornamutatványokat végez, hogy magára vonja a figyelmünket. Egyéb látnivaló híján sikerül is neki, de ezért nem az előadó/rendező/koreográfus kisugárzása tehető felelőssé, hanem az ingerszegény környezet.

Szkárossy Zsuzsa felvételei
Szkárossy Zsuzsa felvételei

Az enteriőr fölé vetített feliratok próbálják menteni a menthetőt. A színház hatásmechanizmusát szájbarágósan taglaló szentenciák eleinte ugyan szellemesek, hiszen a látottak kiváltotta teljes tanácstalanság közepette önkéntelenül is felmerülő gondolatainkat fogalmazzák meg, később azonban fölényessé és kioktatóvá válnak. A szöveg elismeri, hogy a gyönyörű díszletben nem történik semmi, és tulajdonképpen igazat kell adnom annak a kijelentésnek is, hogy idővel egyre jobban vágyom arra, hogy egy élőlény kerüljön ebbe a térbe.

És a zárlat felé közeledve a feliratokról tudom meg azt is, hogy a pultos száma után a teret félig-meddig bejáró lényt csupán a fantáziám teremtette, s azt teszi, amit én akarok. Ebben viszont nagyot tévedtek az alkotók: ha rajtam múlik, sokkal előbb végetérnek szenvedéseink.
 
A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Őszi Fesztivál 2008 gyűjtőlapján olvashatják. 
Cím:  Über,  Előadó:  Sanne van Rijn,  Helyszín és időpont:  Trafó, október 17-18.,  Zene, hang:  Eavesdropper,  Fény:  Maarten van Otterdijk,  Dramaturg:  Koen Tachelet,  Díszlet:  Anna Viebrock, Inge Roseboom