Kloáka, kanális, klozet – kis dolgok és nagy változások. Budapest csatornázásának kultúrtörténete / Kiscelli Múzeum
2021.09.07.

Nem csak az, amibe belelóg a kezünk, hanem maga a nemes tárgy, az éjjelidény, amely ezúttal az ágy alatti homályból hirtelen reflektorfénybe került. A Kiscelli Múzeum „Kloaka, kanális, klozet” című kiállítása nem árul zsákbamacskát; arról szól, amit a címe ígér: amit tudni akartunk a kakikról, de sose mertük megkérdezni. ZÖLDI ANNA KRITIKÁJA.


Aki látott már kisgyerekarcon átszellemült, sanda vigyort, midőn kimondja a „K” betűs szót, az el kell, hogy ismerje: a kurátorok nem vállaltak nagy rizikót a látogatottság tekintetében, amikor ezt a témát választották. Kánikulai vasárnap délután alig fértünk a Sziklapincébe, ahová stílszerűen a város alatti infernót bemutató tárlat került. Jung óta tudjuk, hogy az álomban és az archetipikus szimbolikában a pince a tudattalan, sötét tartalmak, az árnyék lakhelye, mindazé, amiről igyekszünk nem tudomást venni. A testből eltávozó salakanyag, az ürülék minden kétséget kizáróan ilyesmi, de ha mélyen belegondolunk, miért is? Kellemetlen a szaga, ez világos, de ez még nem ok arra a szédületesen negatív kontextusra, amire szert tett a metaforák világában. Dacára annak, hogy az állati ürülék, a trágya még hasznos is, és ezt egészen az ipari társadalom koráig mindenki a saját bőrén tapasztalhatta meg. Az emberi végterméket elő-, vagy utótagként használó kifejezések mégis a szégyent, a semmire se jó, elutasított státuszt, mindennek a legalját írják körül – apropó, ha van a rendkívül alapos és gazdag kiállításnak hiányossága, akkor talán egy effajta szógyűjtemény, de ez könnyen pótolható, akár interaktív formában is, a látogatók részvételével. Nagyon el tudnék képzelni az önmagában is impozáns új kiállítótér, a Sziklapince falán egy pop up felületet, ahová mindenki felírhatná kedvenc, fekáliával kapcsolatos nyelvi szösszeneteit. 
 

A kiállítás legfőbb erénye, hogy a magas labdát nem csapja le, illetve előbb nagyon akkurátusan kézbe veszi, megvizsgálja, és az elvárt attrakció ürügyén számtalan meglepő, hasznos és érdekes információval körítve, elegáns ívben pöccinti a túlfélre. Mert ott vannak egyrészt a hol pajzán, hol bumfordi, hol meglepően míves tárgyak, amelyek mind a nem kívánt végtermék eltüntetésére szolgáltak az elmúlt évtizedekben – a kiállítás egyik meglepő tanulsága, hogy évszázadokról a csatornázás tekintetében egyáltalán nem beszélhetünk – másrészt ott állunk szemtől szemben a fajansz vécécsésze keresztmetszetével, amiből végre én is megértettem, hogy mi a bűvös bűzelzáró, amit épületgépészet órán annyit emlegettek. És nem ez az egy felfedezés várja azt, aki veszi a bátorságot, és leereszkedik a mélybe, a kiállítás erőssége, hogy a merőben hétköznapi téma kapcsán számtalan olyan összefüggésre hívja fel a figyelmet, amire egy-egy pottyantás közben aligha gondolunk.
 
Kezdve azzal, hogy miért is probléma ez az egész ürítés, amikor hosszú századokon át a világ legtermészetesebb kis- és nagydolga volt. A rómaiak például kollektíve foglaltak helyet dolgukat végezni, és közben bizalmas csevegést folytattak, nyilván az aktuális politikáról, meg miegyébről. A vécéajtón kialakuló ad hoc üzenőfal se a modern társadalom találmánya, ahogy ezt a kiállított római falfeliratok tanúsítják. És volt már bili is, ahogy később is – nem volt olyan korszak az emberiség történetében, amikor ezt a nagyszerű találmányt ne használták volna. Rokokó hölgyek decensen a szoknyájuk alá bújtatták, ha szükségét érezték; formája is ehhez idomult, a sosem hallott nevű bourdaloue a funkcionális design remeke. A középkorban a falon kívül pottyantottak, de tévedés azt hinni, hogy szimplán a várárokba, erre is csatornarendszer és pöcegödör állt rendelkezésre. Amíg volt hely isten szabad ege alatt, békésen megfért ember és mocska, ahogy az állatok is prímán megoldják ezt a dolgot, nincs olyan faj, amely maga alá piszkítana. 
 
Csakhogy az ember valami felfoghatatlan okból úgy döntött, hogy tömegben szeretne élni, és onnantól szó szerint szabad folyást engedett a dolgoknak. Elképesztő belegondolni, hogy Budapesten alig több mint száz éve van csak zárt csatornarendszer, hogy az Ördögárok gyakorlatilag egy nyílt szennyvízcsatorna volt, ami a Dunába ömlött, amelynek amúgy a vizét árulták és itták a város polgárai. Sok súlyos kolera és egyéb járvány, valamint a szennyet széthordó árvíz kellett ahhoz, hogy az 1800-as évek közepétől igénnyé váljon a szennyvíz kezelése, amely végül az angol vécé térnyerésével kikövetelte a csatornahálózatot. Megjegyzem én a 20. század végén Taskent hagyományos negyedében még láttam az utcán folyó, a házakba bekanyarodó, körbejáró, majd kikanyarodó és tovább csordogáló, nyílt vízhálózatot. Ahhoz, hogy egy ilyen rendszerben valaki életben maradjon, nagyobb tudatosság kell, mint manapság, hiper-környezettudatos korunkban. 
 
Fotók: Fáryné Szalatnay Judit
Fotók: Fáryné Szalatnay Judit
Nehéz is tudatosnak lenni, amikor minden kényelmi hálózat láthatatlanul teszi a dolgát. A csatornázás viszonylag fiatal koránál csak az elképesztőbb, hogy most viszont működik. Számomra mindig is felfoghatatlan volt, hogy a csapból tényleg mindenütt tiszta víz folyik, és a szennyvíz tényleg mindenhonnan a megfelelő helyre jut. Elég lenne egyetlen pici üzemzavar, egy csepp méreg egyetlen kútba, és egész városokat lehetne kiirtani. Sosem gondolunk bele, de a hálózatosodás itt kezdődött, amikor a népsűrűség kikövetelte, hogy az összezsúfolódott háztartások mind hozzájussanak a kényelemhez. És akkor még nem beszéltünk az extrém helyzetekről: hova húzódjunk például egy óvóhelyen, amikor amúgy is sz*rban vagyunk – a tárlat ezt sem hagyja homályban.
 
Persze, a kiállítás nem csak súlyos intellektuális tanulsággal szolgál a kakaizmus vonatkozásában, hanem gazdag látnivalóval is. A szennyes témához - talán szándékosan - magas esztétikai minőségű tálalás társul: nem csak maguk a tárgyak mívesek olykor meglepően, de a történetet kísérő, illusztráló grafika is. Kiemelendő a Monthy Python stílusában előadott kisfilm a városi többszintes házak angol vécéi és a korai szippantók együttműködéséről. Helyet kapott a szennyben tocsogó művészet is, és nem maradhatott el Buñuel híres vacsorajelenete sem. Egy szó mint száz, valóban széles merítést kapunk – na nem a pöcegödörből, de az oda vezető út minden állomásának minden aspektusából, a csatornafedelektől a majolika mosdókig. Látszik, hogy a kurátorok nem csak gonddal, de örömmel is merültek meg a kloakák és klozetok világának sötét mélységében, akárcsak a művészi szekcióban látható projekt alkotója, aki egyenest fejest ugrik a klotyóba. Azt hiszem, egyvalamit hiányoltam a sok pucér fenék közül: a filmtörténet feledhetetlen vécéjeleneteit. Az Őrnagy Úr elől a budiba menekülő Sinkovits Imrét, vagy Kusturica híres budibeszakadós jelenetét a Macskajajból elnézegettem volna – akár egy vécédeszkán üldögélve is. 
 
A kiállítás szeptember 26-ig látogatható. 
Szerző: Zöldi Anna
Címkék: Kiscelli Múzeum