Az igazán jó videojáték-adaptáció olyan, mint a jeti: azt mondják, létezik, de még senki se látott egyet se. Hogy Hollywood mégis folyamatosan viszi filmre a népszerű videojátékokat, annak egyetlen oka van: még az olyan szörnyszülöttektől is, mint a Doom vagy a Pixelek, biztos bevételt remélnek, hiszen a gémer szubkultúrával adott a törzsközönség, amit még egy gyengébb filmmel is meg tudnak szólítani. Ebben a közegben pláne újdonságnak számít Ryan Reynolds és a Stranger Things producerének, Shawn Levynek a filmje, amely nem egy már létező videojáték adaptációja, hanem új ötletre épül.

 

És nem is rosszra: Ryan Reynolds Free Cityben, a GTA és a Fortnite keresztezésének tűnő videojátékban tengeti életét NPC-ként, azaz nem játszható karakterként, akit, ha úgy adódik, kicsinálnak, elütnek, lelőnek a játékosok. Ő mégis boldog a cuki aranyhalával, unalmas banki melójával és biztonsági őr barátjával, amíg nem találkozik egy lánnyal, s rá nem jön, hogy nem több egy lövöldözős videojáték mellékfigurájánál.

 

Az izgalmakat kissé csorbítja, hogy ez az eredeti ötlet nem is annyira eredeti, hanem a Truman show, A LEGO-kaland és a Ready Player One keveréke. Ám az egynyári popcornfilmnek szánt és annak a szokottnál pár gondolattal mélyebb és pár poénnal viccesebb Free Guy-t nézve könnyű túllendülni ezen. Elsősorban azért, mert vállalt naivitása ellenére Reynoldsék szimpatikus élet- és hősfilozófiával rukkolnak elő, amelynek alaptétele, hogy nem a trófeaszöszikkel villogó, kocsit, rendőrt, rablót lazázva felrobbantó nagymenők az igazi hősök, hanem az ő árnyékukban éldegélő, néha felrobbanó, az életnek mégis újból meg újból nekifutó kisemberek.

 

A Free Guy szerint az igazi nehézség nem abban rejlik, hogy legyőzzük a rosszakaróinkat, hanem hogy túllépjünk a korlátainkon, a félelmeinken, a kishitűségünkön. Azon a meggyőződésen, hogy mi nem vagyunk hősök, nekünk úgysem sikerülhet. Már csak azért sem egy bejáratott játékot adaptál a film, mert a videojátékozás itt inkább körítés, pontosabban annak metaforája, hogyan ragadunk be a hétköznapok lusta loopjába, a rutin örök körforgásába, amiből pokoli meló kilépni.

 

Az ilyen filmre mondják, hogy szíve van, és ez akkor is igaz a Free Guy-ra, ha ebből a szívből a szentimentalizmus is bőséggel árad. Igen, a tálalás szirupos, a világjobbító nagymonológok fárasztóak, és legalább három happy endet kapunk a végén, de a film legalább nem azt sugallja, hogy a világot a fölöttünk álló és fölöttünk röpködő szuperhősök viszik előre, hanem az a belső fejlődés – ha úgy tetszik, szintlépés –, amit bárki elérhet és mindenkinek kötelessége megpróbálni.

 

Mivel nyári blockbusterről beszélünk, a hangsúly persze a sodró sztorin és az önfeledt poénkodáson van. Különösen Ryan Reynolds lubickol a szerepében, aki anti-szuperhős figurájával, a szabad szájú, tabudöntögető Deadpoollal szemben most a jófiút játszhatja, de nem bamba, hanem váratlanul vicces naivitással, s úgy, hogy szerelmének, világjobbításának van valamiféle karaktere. Taika Waititinek nem különben: az ő videojátékguruja a film gonosz humoristája, akinek minden felbukkanása üdítő – lenne, ha az affektáló, gémerszlenget imitáló szinkron nem túlozná el rossz ízléssel a dumáját. A manapság direktorként egyre felkapottabb Waititi még ezzel együtt is a lezser viccelődést képviseli a filmben, elvégre itt nem nyomja a vállát a rendezés felelőssége, és ez érződik is a felszabadult alakításán.

 

Bár a Free Guy is belebotlik a szuperhősfilmek néhány elcsépelt közhelyébe, úgymint városrombolás, utolsó pillanatos világmentés és a többi, univerzumával sokkal könnyebb azonosulni, mint a számítógépes grafikával túlterhelt blockbusterek többségében. Hiába járunk ugyanis egy digitális városban, a videojáték-figurákat is színészek játsszák, őket bújtatják, ha kell, rózsaszín nyuszijelmezbe, dugaszolják pattogó csőmatracba, vagy ragasztanak rájuk bumfordi izmokat, és ettől a filmnek lesz egy enyhén szürreális hangulata, na meg egy szolid barkácsjellege, hiszen csak azt oldják meg CGI-jal, amit tényleg azzal kell.

 

Erre az azonosulásra pedig már csak azért is szükség van, mert a film minden kockáját, fordulatát és hősét szemenszedett idealizmus hatja át, és még csak cinikusnak sem kell ahhoz lenni, hogy ez sokszor giccsnek tűnjön a szemünkben. Aztán persze lehet, hogy Reynoldsnek és Levynek lesz igaza, amikor arra szavaznak, hogy az alkotás vágya, öröme és közösségteremtő ereje legyőzheti a profit uralmát. A film hősei az új játékot tervező, sőt a műfajt  forradalmasító páros, akiknek a munkáját ellopja a folytatásokban, franchise-okban gondolkodó, a bevétel mindenek felettiségét hirdető Antoine (Waititi), s ha ebben túlzás is lenne a folytatásokban, franchise-okban gondolkodó, a hollywoodi stúdiókat kisgömböcként felzabáló Disney házon belüli kritikáját látni, az biztos, hogy egy apró kokit rányomnak a saját stúdiójuk fejére, amelyik a Free Guyon kívül évek óta nem gondolkodik olyan tartalomban, ami nem egy bejáratott brand újabb filmes kivitelezése lenne.

 

Ehhez persze az is kell, hogy a Free Guy a járvány- és strandszezon sújtotta nyári időszakban is tisztes bevételt hozzon, és bizonyítsa, kifizetődő vállalkozás zöld utat adni az új ötleteknek. És ha ez bejön, akkor a jövőben talán az eredeti filmek is valamivel eredetibbek lesznek Hollywoodban – és reméljük, legalább ennyire szórakoztatóak.