A Fesztivál Akadémia koncertje
2021.07.29.

Olivier Messiaen ritkán hallható, gyakran hivatkozott mesterműve, a Kvartett az idők végezetére tette felejthetetlenné a Fesztivál Akadémia július 23-i koncertjét, amelynek a csend éppoly fontos eleme volt, mint a zene. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Ha van zenemű, amely nagy felelősséget helyez az előadóművész vállára, akkor az ez, Olivier Messiaen fogolytáborban komponált, mélyen spirituális kvartettje, amely az éledő természettől egészen Krisztusig vezeti a hallgatót. Kelemen Barnabástól és Kokas Katalintól megszokott, hogy nyári – de koncerttermi – fesztiváljukon grandiózus vállalásokat tesznek.

Fenyő László és
Fenyő László és Elisaveta Blumina (A képek forrása: Fesztivál Akadémia Budapest)
A hangversenyt Baráti Kristóf és Várjon Dénes nyitotta az itt előételül szolgáló Debussy-darabbal, a Lenhajú lánnyal. Az édes miniatűrt egy meglepően élvezetes Brahms-kürttrió követte, az opus 40-es Esz-dúr. Meglepő, mert az ember ösztönös gyanakvással figyeli a germán zeneirodalom kötelező elemként megjelenő, kürtre írott darabjait, de Alec-Frank Gemill kifinomult stílusa és friss soundja áramütésként ért. Méltó volt tehát Brahmshoz, aki gyerekként (a cselló és a zongora mellett) maga is játszott a hangszeren, és a natúrkürt iránt érzett szeretete mindvégig megmaradt. A melankolikus triót édesanyja halála után komponálta, négy tételben. Gemill hangszere olykor ragyogóan szólt össze Kelemen Barnabáséval, de többször tapasztaltam, hogy a hegedűs kevésbé mély átérzéssel nyúl az alkotáshoz, és talán ebből fakadóan több téves belépést is elkövetett. A zongoránál Várjon Dénes remekelt, a tőle szokott tisztasággal és világos tagolással nyúlva a billentyűkhöz. Különösen az Adagio figyelemreméltó, amely egyike Brahms legemelkedettebb, legméltóságteljesebb kompozícióinak, s most igen hatásos effektusokkal szólalt meg.

Fenyő László ösztönös és lehengerlő személyiség. Minduntalan ezt hallom a csellójátékában: mint Nagy Sándor a gordiuszi csomót, úgy vágja át a művek nehézségeit. Lendülettel, fűtött hangzással és mindenekelőtt mély érzelmekkel. Nem a technikát ellensúlyozza ezzel – sőt! –, hanem eszébe juttatja az embernek, hogy a jó technika mindössze előfeltétel. Debussy g-moll cselló-zongora szonátáját Elisaveta Bluminával közösen adta elő, s bár igazságtalan, hogy egy duóban a csellistát méltatom hosszabban, az ő hangja az, amire napokkal később is élesen emlékszem. Fenyő ugyanis olyan művész, akire ma nagy szükség van: egyéniség az „ugyanolyanok” korában, kakukktojás az „etalon-interpretátorok” között. Amit játszik, az élő, és megkockáztatom, hogy élőben az igazi, mert a lényege hangfelvételen megörökíthetetlen.

S végül az est legnagyobb szelete: Messiaen misztikus kvartettje „az idők végezetére”. Mondani sem kell, hogy az 1941-ben német hadifogságban komponált és ott, a fogolytársakkal bemutatott kamaramű milyen presztízsnek örvend, s ennek megfelelően ritkán hallható. Jól is van ez így: a Kvartett az idők végezetére ugyanis ellenáll minden kisajátításnak és elhasználásnak. Három meghatározó tételében (III., V., IX.) a klarinét, a cselló és a hegedű szólóját halljuk, ezekhez nem elég a zenészi felkészültség, metafizikai fogékonyságra is szükség van. A Kvartett nem vallásos darab, a Messiaen által programmá tett idézet a Jelenések könyvéből ugyanis se nem dogmatikus, se nem intézményes, viszont spirituális, nem evilági. Nem véletlenül szabadkozik a szerző a programban: „mindez csak hebegés-habogás és puszta kísérlet” a numinózushoz, az Isten-élményhez képest, amely a mű témája.

Csalog Gábor, Mate Bekavac és Kokas Dóra (A képek forrása: Fesztivál Akadémia Budapest)
Ennek fényében el lehet képzelni, hogy a Kvartett előadásához négy olyan zenészt találni, akiknél a szakmai felkészültség és az emberi kvalitás találkozik, ritkaság. Mate Bekavac klarinétozott, Jonian Ilias Kadesha hegedült, Kokas Dóra csellózott, Csalog Gábor zongorázott: ezúttal szerencsések voltunk. Akadtak tételek, amelyek után hiányérzetem volt. Az Apokalipszis hét trombitája hangzásban megjelent ugyan, de Messiaen efféle jelzőket írt a programba (VI. tétel): „sziklazene”, „bíbor őrjöngés”, „jéghideg részegség” – ami nyilvánvalóan több, mint scherzo, de nem is bacchanália, inkább szent őrület, amelyet a zenészek által megjelenített karakterben egyáltalán nem hallottam. Annál mélyebb élményt jelentett Mate Bekavac hosszú klarinétszólója, amelyben a játékos betört a hallgató kényelmi zónájába, és a kitartott, orgonaszerű hangokat addig fújta, míg valami megváltozott a percepcióban. Nehezebb dolga volt Kokas Dórának az V. tételben: Jézust kellett megjelenítenie, akinek „ideje soha nem jár le”. A végén a hegedű és a zongora jutott el a nyugvópontig és a csendig: Csalog Gábor és Jonian Ilias Kadesha éteri szinten jelenítették meg ezt az „ember-isteni színjátékot”: ahogy Isten magához emeli az embert, „Jézus halhatatlanságának dicséretét”.

Öröm volt hallani a csendet az utolsó hangok után – természetesen a két játékos jónéhány másodpercig nem engedte le a kezét a záróhangokat követően –, de a némaság azt jelentette, hogy Messiaen alkotása nyitott fülekre talált.
Szerző: Csabai Máté
Időpont:  2021. július 23.,  Helyszín:  Budapest Music Center