Máté Gábor: A módszer eleve megvolt. Az összes osztályomnál arról szólt az első év második fele, hogy ki-ki választ egy drámahőst, magára húzza, és a saját életéből készített jelenettel igazolja az azonosságát vele. Úgy, hogy felismerhető legyen a modell. Ez a színészi munka alapvető része, amit el kell végezni, hogy személyessé váljon az alakítás. Ott kezdődik, hogy miért kaptam a szerepet, hol vagyok benne én, és miként fog ez kifejeződni a játékomban. Az osztályaimban általában ezek voltak a legizgalmasabb félévek.

 

MG: Lényegében igen. Fel is merült bennem az ötlet az idők során, hogy behívok az előadásba olyan színészt, aki másik osztályomban végzett. De aztán túl bonyolultnak tetszett. Egy ilyen hosszútávú munkához mindenképpen szükség volt ennek a társaságnak a közös minőségére, az igényére, az összetartozás vágyára. Ez hívta létre a vállalkozást. Rögtön az első darab, a Járó Zsuzsa mutatott olyan színházi irányokat, amilyeneket reméltem. Annak a főiskolás élmények, osztályközi kapcsolatok és Zsuzsi életbeszámolója alapján születő darabnak formát is adott az, hogy Járó Zsuzsa magában hordoz egy görög tragikát. Az az előadás még a Zsámbéki Színházi Bázison született meg, amely tágabb teret kínált a formai elképzeléseknek, mint később a Jurányi terme. Eleinte úgy képzeltük, hogy majd minden bemutató kezdetén megérkezik a színre az osztály valamivel. Autóval, lovaskocsin, biciklin. Ez aztán abbamaradt. A második évben belefutottunk abba, hogy amikor leültünk beszélgetni a soros címszereplővel, Szandtner Annával, ő azt mondta: nem emlékszik a világon semmire. Akkor más utat kellett keresni. Ebből lett a látványában talán legizgalmasabb produkció, a spanyolos világú Szandtner Anna, a maga különlegességével, titokzatosságával. Emlékszem például a színházi gyónás jelenetre, amelyben ki-ki bevallotta, milyen bűnöket követett el a színpadon. Később sem lett abból gond, ha valaki nem akarta elmondani, mi van vele. A partnerei megtalálták a megoldást. Én pedig bízom a tehetségükben, az ízlésükben, a humorukban. Jordán Adélnak – aki igazán érdekes alany, dramaturgiailag is szerencsés, hogy ő maradt a legvégére – már három évvel ezelőtt készen állt a fejében az előadása formája. Igaz, dugába döntötte az elképzelését, hogy a járványveszély miatt most a Jurányi helyett szabad téren, a Benczúr Ház kertjében mutatunk be. Ehhez megint alkalmazkodni kell, mert délután még világos lesz, este meg sötét, és ügyelünk, hogy ez ne okozzon túl nagy különbséget a látványban és az élményben.

 

 

MG: Igyekeztem kollegiális viszonyban eltölteni a tanítványaimmal azokat az éveket, amikor egymás mellé rendelődtünk és együtt dolgoztunk az egyetemen. (Az utolsó osztályom indulása előtt megkérdeztem Járó Zsuzsát, hogy szerinte tegeződhetem-e még a legújabb diákokkal. Azt mondta, igen.) Biztos, hogy nem mindent csináltam jól – néha már aznap este tudtam, hogy nem így kellett volna. Máskor viszont nem derült ez ki, csak évtizedekkel később. Mint amikor a tavalyi Czukor Balázs-bemutatóban, legnagyobb meglepetésemre, előkerült egy olyan próbahelyzet, amelyet a tanítványom maradandóan sérelmesnek élt meg. Mint tanár, mindig hangsúlyoztam, hogy amit mondok, az nem mindenható. Olykor az ember végiggondolja magában az egykori diákjait – emlékszem, amikor Horvai István temetésén számolgattam őket. Azóta sok év és évfolyam telt el. Valamennyi volt növendékemmel jónak mondható a kapcsolatom, a szó bonyolult és alapos értelmében.

 

MG: Hittem benne, igen. Tudtam, hogy lesznek majd szülések, közbejöhetnek elfoglaltságok vagy betegségek. Lehet, hogy nem mindig vesz részt mindenki. A halállal is kalkuláltunk – úgy gondoltuk, az sem akadály, végig fogunk venni mindenkit. Amikor Száraz Dénes elhagyta az AlkalMáté Truppot, azt megértettem, és jól is kezelték a társai. Fenyő Iván távozását máig nem értettem meg, noha bensőségesnek mondható a viszonyunk. A róla szóló bemutató elkészítése volt a legbonyolultabb feladat – részt venni Iván nem akart benne, de kontrollálni igen –, nem véletlen, hogy abban játszott a legkisebb létszámban az osztály. Szépen bántak a kiszállt címszereplővel. A két kilépés erősítette az elhatározást: csak azért is végigcsináljuk. A járvány miatt végül 15 évbe telt, és itt valószínűleg befejeződik. Azt is szerettem, hogy jöttek közben kilók meg ráncok – egy ilyen másfél évtizedes sorozat az időről szól. Vagy arról is. Miközben történtek olyasmik a volt növendékeimmel, amikre nem számítottam. Meglepett, de büszke is vagyok arra, hogy Gál Kristóf személyében tanítottam egy jó rendőrt is. Aki az elmúlt másfél évben történetesen többet szerepelt a nyilvánosság előtt, mint színész osztálytársai. Lett aztán közülük két rendező. Dömötör Andrásról ezt már az egyetemi évek alatt sejtettem. Ám azt nagyon sajnálom, hogy ő nem játszik az AlkalMátén kívül, mert rendkívüli képességű, hiánypótló fajtájú színésznek tartom. A másik rendezőn, Czukor Balázson látszott, hogy nem lesz könnyű színészsorsa; az ő különleges alkatával nemigen tudott mit kezdeni a szakma. Különben az is a színházi struktúra alkalmatlanságát bizonyítja, hogy egy olyan csodálatos színésznő, mint Péter Kata, aki az ország bármelyik társulatának ékköve lehetne, két színháztól szerződött el. Szandtner Anna szintén meglepett, először azzal, hogy otthagyta a pályát, majd azzal (kellemesen), hogy hamar visszajött. Nyilvánvalóan túlterhelt volt a Katonában. De hát ilyen az, amikor tehetségéhez mérten foglalkoztatják a színészt: rabság.

 

 

MG: Evidens volt számunkra. Zavaró lenne, ha a nézőnek találgatni kellene, hogy ki kicsoda. Nem szoktunk egyeztetni azokkal a személyekkel, akiket eljátszanak a színészek. Aki benne van valakinek a történetében, úgyis tudja, hogy benne lesz az előadásban. Általában boldog, aki bekerül, és sértődés legfeljebb abból fakad, ha valakinek kisebb rész jut, mint amennyit szeretne. Előfordult, hogy egy-egy ilyen jelenet segített kapcsolatokat kisimítani. Egyébként olyan is történt, hogy valaki be akart fizetni egy produkcióra, annyira vágyott arra, hogy róla is készüljön ilyen. A közeli hozzátartozókkal mindig igyekszünk tapintatosak lenni, ők be vannak avatva. De ebben az egyedülállónak mondható sorozatban még a rendezői munka is speciális. Bármely más, létező színdarab esetén szabadon elemezhetek; ha valami nem tetszik, el is hagyhatom. Itt azonban kényes a helyzet – valós emberek valós történeteivel dolgozunk, erről nem lehet nem tudomást venni.

 

MG: A Gál Kristóf-előadás sem volt mentes az absztrakciótól. Az a produkció minőségi ugrás volt, de én nagyon szerettem Péter Kata mesevilágát, vagy Kovács Patrícia bátor, erős, politikus előadását is. Vagy Máthé Zsoltét, amit főleg zenében mondtunk el, vagy a Mészáros Mátét, a remény színházának első baljós sugaraitól övezve. Viszont Gál Kristóf után jól működött az is, hogy Mészáros Béla kijelölt az életéből feldolgozásra egy szeletet. Kiemelkedő jeleneteket hozott a Vajda Milán, és izgalmas volt a Dömötör András is, bár ő talán kevésbé érezte igaznak azt a képet, amelyet a többiek alkottak róla. Közben ebben a személyes kitárulkozásban ott a pedagógiai indíték is. A színész ugyanis akkor érdekes, ha kockáztat. Rendezőként azt karcolgatnám, hogy történjen vele valami a színpadon. Érezze, hogy tétje van a játékának. Vajon ráismer-e magára az az illető, aki miatt ezt a szerepet éppen úgy játssza, ahogy? AlkalMátén innen és túl – voltaképp minden szerepünkkel így kellene bánnunk. 

 

Az interjú elkészítéséhez a szerző az Arcanum Adatbázist használta.