Gergye Krisztián: A videoperformanszon az eredeti méretű mű előtt táncolok. Ebből készítettünk kisfilmet, ahol videotechnikával segítjük a művészetek közti átjárást, keresve a tánc és a festészet kapcsolódási lehetőségeit. Az élő Szinesztéziában az a nagyon izgalmas, hogy az eredeti műveket vetítve használjuk fel. Így nagyon kisméretű műveket is be tudtam válogatni a sorozatba, hiszen föl lehetett őket nagyítani. Érdekes filmmé vált az anyag, amiben táncolunk. És mindezt kiegészíti, hogy az eredeti műveket a két felvonás között meg lehet nézni a MűvészetMalomban, sőt július 27-én megnyílik egy kvázi Szinesztézia-tárlat, amiben az összes műalkotás már megtekinthető a premier előtt. Ez lehetőséget ad a nézőnek, hogy előre megismerkedjen a vetített anyaggal.

 

Kígyós Fruzsina: Azzal, hogy a karantén alatt elindult az online sorozat, lett rálátásom arra, hogy mi Krisztián koncepciója. Sokan foglalkoztak már a képzőművészet és a tánc összekapcsolódásával, de ez egy más nézőpont, más szöglet. Lenyűgöző volt, ahogy része lehettem a próbafolyamatnak, a képek kiválasztásának. Nekem múzeumi munkatársként nagyon jó volt látni, hogy a képek hogyan tudnak úgy jelen lenni az előadásban, hogy azt egyáltalán nem érzi az ember erőltetettnek. A táncos teljes mértékben együtt él a művel, amire hol reflektál, hol inspirációt merít belőle. 

 

GK: A videosorozatba csak élő művészek képeit választottam, ez most annyiban változott, hogy a Ferenczy Múzeum több tízezres gyűjteményében kerestünk olyan nagyszabású műveket, amelyek viszonylag ritkán láthatóak. Huszonhét mű maradt a végére, többek között Bálint Endre, Barcsay Jenő, Anna Margit, Ámos Imre, Deim Pál munkái, de szerepel kortárs alkotó műve is. A bemutató a Szentendrei Teátrum és a Kőszegi Várszínház együttműködésében készült, ezért két Kőszeg vonzáskörzetében élő képzőművész, Oroszi Csaba és Trifusz Péter műve is belekerült a válogatásba. Nagyon izgalmas, hogy bár a kanonizált művészek és a kortárs alkotások nagyon sokfélék, a végére mégis olyan történet jött létre, ami koherens, összetartó, ami egyfajta művészettörténeti narratívát is teremt, de mégis érzéki módon adódik össze egy nagyon izgalmas kaland, amiben két táncos test találkozik: Nagy Csillával reflektálunk a művekre.

 

 

GK: Az ösztön, hogy egy kép megszólít-e, elindít-e bennem egy történetet. A szerelemhez lehetne ezt hasonlítani – hogy az embernek a gyomrában történik-e valami attól a képtől. Mivel először csak fotókon láttam őket, volt bennem kis bizonytalanság, hogy élőben is valóban olyan erősek-e, mint ahogyan én gondolom róluk. Aztán szerencsére megerősített a találkozás, nem csalt meg az érzékenységem.

 

KF: Ismertem a korábbi előadásokat, és kialakult egy érzés bennem, hogy miből lenne érdemes válogatni. Persze ez más volt, hiszen Krisztián akkor csak egy-egy műtárggyal dolgozott. Eredetileg nyolc képet képzeltünk el, ami aztán jóval több lett. Egyik történet következett a másikból, újabbakat vonzott magához. Kicsit hazabeszélek: nehéz volt a hatalmas gyűjteményből kiválasztani néhány alkotást. Bizonyos szempontból hasonló beállítottságúak vagyunk, sejtettem, hogy milyen műveket választunk majd.

 

GK: Sokat segítettek Fruzsina ajánlatai a képekből, volt is elképzelésem arról, hogy milyen művek vannak a múzeumban, ez végül közös szerkesztői munka lett. A végső sorrendiséget én állítottam össze, volt, ahol folyton változott a nézőpont. Hol művészettörténeti narratíva, hol geometriai szál, hol egy szín viszi tovább az egészet, ahogy az egyik képből átmegyünk a másikba. Szinte magától alakult az egész, nem is lehetne más előtte-utána, mintha vezetve lennénk, és végig a művek vannak előtérben. Sokszor láttuk, hogy festményeket háttérként dolgoznak fel. Itt minden esetben maga a kép a kiindulópont, ami megengedi, hogy kicsit kitakarjuk.

 

 

KF: Sokféle a merítés. Fantasztikus, hogyan áll össze mindez egyetlen lineáris produkcióvá, miközben egy-egy jelenetet vagy elemet ragadnak ki a képből, azokat keltik életre. 

 

 

GK: Valóban statikusak a képek, de nagyon sok dinamika, kontraszt felfedezhető a geometriai formákkal, a színek találkozásával, amihez nagyon könnyen hozzátehető a mozgás koreográfiája.

 

KF: A korábban látott, hasonló témájú táncelőadásoknál megmaradt a statikusság. Persze van pátosza a műtárgyaknak, hiszen múzeumi gyűjteményről beszélünk. Fehér kesztyűben nyúlunk a képekhez, mindennek szigorú rendje van, miközben Krisztián – természetesen csak digitális verzióban – úgy használja, mozgatja őket, hogy közben lerombolja azt a szigorú rendszert, amiben mi a másik oldalon működünk.

 

 

GK: A szó szerinti szinesztézia rám nem jellemző, tehát nem társítok színekhez egyértelmű mozgást, de a színnek mint mentális jelenségnek az asszociációs erejét nagyon is használom. Úgy gondolom, hogy mindenkinek lehet ilyen típusú szinesztetikus élménye egy festménnyel, egy mozdulattal kapcsolatban. Azért is maradtam ennél az előadáscímnél, mert erre a fajta nyitottságra szükség van, hogy a néző miként fogad be ebből valamit. Bízom abban, hogy nem feltétlenül a hagyományos értelmezési tartományokban bírnak csak nézni előadást, hanem érzéki módon is képesek az asszociációikra hagyatkozni. 

 

 

GK: Nincsenek, de közben nem lila absztrakcióra kell gondolni, nagyon egyszerű emberi gesztusok vannak, amelyek akár történeteket is megidéznek. Nádas Péter Temetésében mondja Mária, hogy a történet én vagyok, és valahogy ez a helyzet jön létre a festmények közegében is. Az emberi test jelenléte, mozdulata, tánca tud maga a történet lenni, amihez reményeim szerint a közönség a saját történetét hozzá tudja tenni.

 

KF: Nagyon szép fejlődési íve van a performansznak, amelynek természetesen különálló módon vannak történetei a művészettörténet, illetve az alkotó szempontjából. Krisztián átfogó narratívát épített az előadás köré, aminek a végére egységes történetté válik az egész.

 

 

GK: Ez a műfaj átjárás a művészetek között. Minél több tapasztalattal rendelkezik az ember a saját testével kapcsolatban, annál inkább képes megteremteni azt a szabadságot, amiben a titok rejlik. Hogy létrejöjjön a történet, és az a történet, ami csak aznap születhet meg, abban szerepet kap az improvizáció is. Gyakran tapasztalom, hogy egy-egy koreográfia, ha nagyon mereven lekötődik, megszilárdul, csak forma marad és üressé válik, ha nem engedek a színpadi helyzet megkövetelte késztetéseknek. Van egy nagyon erős vázlat, amiben képről képre haladunk, hiszen sok alkotást kell összekötni. Szeretem, ha nyitva hagyjuk magunkat, hogy egy-egy gesztusnak legyen ideje, amivel aztán át tudunk menni a következő képbe. Vannak erős kötési pontok, bizonyos jelmezek, kellékek adnak egy erős szerkezeti vázat, amin belül az utazás szabadsága megmarad. 

 

KF: Én máshonnan nézem a történetet. Ismerem a művek keletkezéstörténetét, hogy az alkotónak milyen periódusában készült, hogyan befolyásolta mindez az életművet, és így tovább. Nagyon gyakran Krisztián rá is érzett arra, hogy az alkotás mit fogalmaz meg, mi zajlik a művészben abban az időszakban, és ez nem improvizáció, hanem valami erős sejtetés, ami aztán fejlődik az előadás során.

 

Az előadás augusztus 3-án a Kőszegi Várszínházban látható.