Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KEMÉNY BEVETÉS

Wolfram Lotz: A nevetséges sötétség / Szentendrei Teátrum
2021. júl. 19.
A Rubens és a nemeuklideszi asszonyok után A nevetséges sötétséggel Dohy Balázs mint rendező már másodszor kísértette a színházi lehetetlent. Vagy ha Wolfram Lotznál maradunk: a lehetetlen színházat. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.
Wolfram Lotz drámája 2013-ban hangjátéknak íródott, színpadi karrierje 2015-ben, a berlini Theatertreffenen és a mühlheimi Theatertagén kezdődött, díjakkal is jelzett sikerszériája pedig a teljes német nyelvterületre érvényes. Az előadásajánlók alapján dilettáns volna bármilyen összehasonlításra ragadtatni magunkat, mégis úgy tűnik, azokban a darab fogyasztást, globalizációt, de még a demokráciaexportot tekintve is erős társadalomkritikája kapott hangsúlyt, s ez a szemszög a történet beágyazottsága miatt talán nem véletlen. Gyorsan tegyük hozzá, hogy bár Lotz két klasszikusból vett át alapmotívumokat, ezek – Joseph Conrad regénye, A sötétség mélyén, illetve Francis Ford Coppola filmje, az Apokalipszis most – szintén tartalmaznak kultúrához és korhoz rögzítő referenciákat.
 
Köves Zsombor és Rohonyi Barnabás
Köves Zsombor és Rohonyi Barnabás
A történetben a Bundeswehr hivatásos katonái indulnak el, hogy Afganisztánban felkutassák megőrült, és őrületében gyilkossá vált társukat, és őt hazavigyék. Persze, a dokumentarista elvárásból kibillent a folyóként említett Hindukus meg az afgán dzsungel, de A nevetséges sötétség ettől még akár egy true story is lehetne. Ehelyett azonban egyszerre parabola az alkotás folyamatáról, és persziflázsa Conrad 1902-es regényének, illetve Coppola 1979-es filmjének. Wolfram Lotz darabjának az a titka és nehézsége, hogy ezeket a különböző műnemeket hol egymástól elkülöníti, hol meg szemtelenül egymásba/-ra csúsztatja, így aztán amikor a néző azt hinné, épp meglátta a fényt a dzsungel mélyén, ő kajánul visszalök a legmélyebb sötétségbe. A katonai misszió nem fullad kudarcba, de a történet nem kerekedik le. Cseh Tamás Angol regényét – ez már Dohy Balázs találmánya – háborús helikopterek nyomják el.
 
A színházban felfüggesztjük hitetlenségünket, és elfogadjuk a rögzített játékszabályokat. „Szomáliai fekete néger vagyok, az egyszerűség kedvéért magyarul fogok beszélni.” Tiszta helyzet, rendben van, Ultimo (Samudovszky Adrián), a szomáliai nyílt vízi kalóz – aki ezt hol másutt, mint a mogadishui egyetemen tanulta – törvényszék előtti vallomásának vagyunk tanúi Hamburgban. A szövegnek ismétlések, halmozások, fokozások adnak különös ritmust, ami a képtelenségig elburjánzó képeivel és az élethez kijelölt természeti és urbanizált viszonyítási pontjaival olyan, mintha egy kelet-afrikai versantológiából vették volna (Hudáky Rita és Dohy Balázs fordították a drámát, a dramaturg Komán Attila volt).
 
De nem az ő története folytatódik, hanem egy másik kezdődik, amelyben két német katona, a nyugatnémet Pellner főtörzsőrmester és társa, a keletnémet, szociális munkás szakot végzett Stefan Dorsch járőrhajó-kormányos fölhajóznak a Hindukuson, hogy az afgán dzsungelben megtalálják a háborúba beleőrült, közveszélyes, több beosztottját lemészárolt Karl Deutingert. Az úton már-már mesékbe illő alakokkal találkoznak. Az olasz ENSZ-misszióból Lodettivel, aki a higiéniás feltételek hiánya mellett arról panaszkodik, hogy nincs se net, se tévé, így aztán a háborús övezet közepében ülve egyáltalán nem tudják, mi történik körülöttük. A háborúban a családjából mindenkit elvesztő, mindent is áruló kereskedővel, a szerb Stojkovićtyal, korunk Kurázsi mamájával, és a világ rendjét finoman szólva is sajátos törvényszerűségek mentén, a szexualitáson keresztül értelmező, Carter tiszteletessel találkoznak.
 
Fekete Ernő
Fekete Ernő
Köves Zsombor (Pellner) és Rohonyi Barnabás (Dorsch) nem váltanak karaktert. Hol előre jeleznek, hol visszafele értelmeznek, hol pedig az aktuális eseményekben vannak benne úgy, hogy közben az épp zajló dolgokat narrálják is. Nincs könnyű feladatuk, de ezt az ide-oda ugrálást tisztán megoldják, amiben Juhász Nóra egyetlen díszleteleme, a tengeralattjárónak és bármilyen bódénak egyaránt alkalmas, egyszerre minimál és játékos trash ezüst dobozszerűség is segít. Szintén ezüstszín jelmezük nem az a tipikus uniformis, a surranóval együtt úgy néznek ki, mintha álmukból felriasztva, öltözésre időt nem hagyva kapták volna a parancsot. Komédiából lépett ki a pár: Köves az ideális katona, a rendíthetetlen utasításteljesítő és rendelkező felettes, Rohonyi meg a derűs kívülálló, a zavaros helyzeteket szkepszistől nem mentes figyelemmel lereagáló, de azokat érteni akaró beosztott, akiről nehéz elképzelni, hogy szociális munkás diplomával valódi belső indíttatásból lépett a hadsereg kötelékébe. 
 
Fekete Ernő négy figurát játszik, alakváltozásait egy Apocalypse Now nyomatos póló meg egy fehér furulya köti össze. Ő a dzsungelben a semmiből felbukkanó három fura alak, akik mintha a sötétség mélye kiváltotta, az emberi elmét egyre jobban bezáró őrület fokozatait mutatnák. Az első abszurditásában még van némi megmosolyogtató, a második még empátiát kelt, mert bennük van még túlszínezés, valóságtól elrugaszkodottság, akár egy Fry & Laurie-szkeccsben is el tudnám őket képzelni. A harmadik viszont azzal, ahogyan a szexualitás, az abúzus, a keresztény férfiként birtokolt felsőbbrendű hatalom és a muszlim nők felszabadításának kérdéseit taglalja, visszarángatja a nézőt ismerős hétköznapjainkba. A negyedik karakter, az író apja, velük egyáltalán nincs összefüggésben. 
 
A német nyelvű előadásokban értelemszerűen lehet építeni Pellner nyugat-, Dorsch keletnémetségére, és nem csupán a dialektus különbségeiben, a Freeszfe, a MANNA Produkció, a Szentendrei Teátrum és a MASZK Egyesület támogatásával létrejött produkció azonban magyarságánál fogva, a közvetlen érintettség hiányától eleve más nézőpontot alkalmazhat. Ez jelenti egyrészt azt, hogy feltétel nélkül hagyatkozhat a szavakra, a drámát szervező abszurdra és groteszkre, azaz a kritikát a didaxis helyett indíthatja a humorból, másrészt könnyebben kiaknázhatja és a színpadi formában hangsúlyosabbá teheti Wolfram Lotz drámájának műfajváltását, amiről Dohy Balázs is beszélt
 
Samudovszky Adrián. A képek forrása: Szentendrei Teátrum
Samudovszky Adrián. A képek forrása: Szentendrei Teátrum
A szereposztáshoz kapcsolódóan mintegy ráadásképp van egy speciális értelmezési tartomány. Karl Deutingert és az írót Fekete Ádám játssza. Ez nem szimpla geg, hanem metapoén, hiszen ő saját darabjaiban és előadásaiban magát és az írás folyamatát is (ön)reflektíven kezeli, használja, építi be. Hangját először hangszóróból halljuk. Ez nem csupán kizökkent, de az Orson Wellestől David Lynchig terjedő, mára popkulturálissá vált effektkészlet előtt tisztelegve bizonytalanít el a helyzetet és a történeti kontextust illetően is. Amikor a semmiből, akcióhoz nem köthető, civilnek ható módon bukkan fel a színpadon, az a lehető legtisztább és legkajánabb bohócéria fizikai megvalósulása, persze a „Ki a fene ez és mit keres itt?” kínzó kérdésein túl. 
 
De Ultimo látomásként megjelenő halott barátjával, Tofdauval (szintén Samudovszky Adrián) se vagyunk kint a Hindukusból. Racionális logikával nem tudjuk hova tenni őt se, bár a ráadott, a Neymar-évekből (korszaknak ne nevezzük!) való Barcelona-mez csodás és szomorú szimbóluma a labdarúgás és a fogyasztás globalizálódásának. A történet utolsó etapjában pedig az író-dramaturg-színházcsináló Fekete Ádámtól az író és Deutinger karakterében is egyértelműen, magától értetődően hangzanak el a nézőnek szóló, az előadásságra vonatkozó, a színháziságot egyértelműsítő mondatok. 
 
„A helyszín nagyon jó, a fiatal színészek remekelnek, a rendezés is nagyon jó. Nem állítom, hogy mindent értettem, de majd utánaolvasok.” Ezekkel a félfüllel elcsípett mondatokkal gyorsértékelte telefonon A nevetséges sötétséget egy frissnyugdíjasnak látszó hölgy. Vele levő kortársa élénken bólogatott. A kihangosított beszélgetésből kiderült, hogy a hívott fél, a harmadik barátnő választotta az előadást, ő vette a jegyeket a Szentendrei Teátrumba, de pechjére pont neki jött közbe valami, és lemaradt a beszámoló tanúsága szerint a színházi komfortzónából kimozdulók számára is élvezetes estéről. Ez a vélemény pedig azért fontos, mert azt támasztja alá, hogy Wolfram Lotz lehetetlen színháza képes az emberekhez szólni. (Meg a szerző szándékával egybevágóan az állatokhoz, csak ebben az esetben nem az előbbi link alatt elolvasható kiáltványdrámában emlegetett macskákhoz, hanem az előadás alatt a MűvészetMalom udvarán röpködő és közlésvágytól égő madarakhoz.) De azért ehhez kell egy Dohy Balázs is.  
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek