A Ryan Murphy műhelyéből kikerült széria Steven Gaines Simply Halston című életrajzán alapul, ugyanakkor vállaltan számos fikciós elemet is tartalmaz, ami azonban egyáltalán nem válik kárára. Sőt. Ha egy életrajzi sorozat van annyira érzéki, extravagáns és elragadó, hogy a néző a megnézése után késztetést érezzen rá, hogy ellenőrizze, hogyan nézett ki a címszereplő valójában, és utánanézzen, a meghatározó jelenetek tényleg úgy, vagy egyáltalán megtörténtek-e, elmondhatjuk, hogy az alkotók elérték a céljukat: sikeresen ábrázolták az izgalmas életutat.

 

Ewan McGregor

Némi keresgélés után például rögtön kideríthető, hogy a Halston egyik legemlékezetesebb szcénája, amelyben Adele, a Vera Farmiga megformálta parfümőr, hogy ihletet nyerjen, beleszagol egy használt szuszpenzorba, nem történt meg úgy, ahogyan azt a sorozatban ábrázolják. A valóságban az első Halston parfüm megalkotója egy francia orr, Bernard Chant volt, a kölni ráadásul egészen más alapjegyekből állt össze, mint amiket a szériában emlegetnek (dohány, orchidea és az a bizonyos szuszpenzor). Mégis ez a jelenet amellett, hogy motívumszinten telitalálat, a címszereplőről bemutatott képet is következetesen alátámasztja. A láncdohányos, az orchideákért és a könnyű szexért rajongó kifinomult és arrogáns Halston igazi tabudöntögető, egocentrikus, nagyvilági és roppant érzéki jelenség volt, aki imádta a luxust, az egyediséget, és majd szétvetette az önbizalom – lehengerlő stílusával, következetesen képviselt ízlésével pedig pár évtized alatt elérte, hogy az amerikai divatipar meghatározó alakjává váljon. A széria a címszereplő hatvanas-hetvenes évekbeli tündöklését, valamint a nyolcvanas évekre tehető rossz üzleti döntéseknek és a kokainfüggőségnek köszönhető bukását mutatja be Ewan McGregor lehengerlő, szuggesztív és imádnivaló manírokkal teli alakításában. Miután archív felvételeken ellenőrizhető, milyen elnyújtott szótagokkal és vontatottan beszélt a valódi Halston, ehhez a felsoroláshoz az „autentikus” jelzőt is nyugodtan hozzátehetjük.

 

Egyszóval dokumentarista hitelességet nem, de egy következetes, személyes, az egykori barátokkal készített interjúkon és kutatásokon alapuló Halston-képet várhatunk a szériától, amelytől a Halston-örökösök elhatárolódtak, bár nem igazán világos, hogy miért: a sorozat az egykori divatdiktátort minden idegesítő jellemvonása, nagyzási hóbortja és nem éppen elsőáldozókhoz illő életstílusa ellenére szerethető, izgalmas és tehetséges figurának ábrázolja.

 

Krysta Rodriguez és Ewan McGregor

Az egyes részek bizonyos tematikák köré csoportosulnak: a Versailles című második epizód középpontjában például az a divatshow áll, amely feltette az amerikai divattervezőket (köztük Halstont is) a világtérképre; míg az utolsó rész, a Critics főként a kreátor megítélésére, a PR-jára és a sajtóhoz fűződő viszonyára koncentrál. Néhány flashbacktől eltekintve – amelyekben a gyermek Halston bukkan fel az iowai családi házban, hogy lássuk, mennyire megvetette őt az apja a másságáért, az anyja támogatására azonban mindig számíthatott – kronológiai sorrendben haladunk, miközben megismerjük azokat a főbb szereplőket, akik Halston szakmai vagy magánéletében fontos szerepet töltöttek be. Közülük is kiemelkedik az alkotótárs, ékszertervező és modell, Elsa Peretti (Rebecca Dayan); a legjobb barát, Lisa Minnelli (Krysta Rodriguez); az üzletember és szponzor, David Mahoney (Bill Pullman); valamint a szerető, a kirakatrendező és férfiprosti, Vicor Hugo (Gian Franco Rodriguez).

 

Halston karrierjének főbb állomásain is végigmegy a széria – érintjük a Jacqueline Kennedynek tervezett híres tok kalapot, majd a Halston divatház megalapítását, amelyet főként a kényszer hívott életre azt követően, hogy a nők megunták a kalapok viselését; a szenzációvá vált kaftánok és ultravelúr kreációk megalkotását; a sikeres parfüm piacra dobását, a konkurenciaharcot Calvin Kleinnal; valamint a J. C. Penneyvel kötött szerződést, ami végül oda vezetett, hogy Halston elveszítette a befolyását a saját márkája felett. Ez a szerződés egyben a hanyatlásának kezdete is volt, ami roppant érdekes annak fényében, hogy ma már lényegében elfogadott, hogy neves divatházak állnak össze áruházláncokkal (elég csak épp Calvin Kleinra vagy például a H&M együttműködéseire gondolnunk a Kenzóval vagy Stella McCartney-val).

 

A Ryan Murphy-sorozatokhoz hűen, a Halstonban a fő hangsúly a külcsínen van, a kreátor most azonban a belbecsre is odafigyelt, és teret engedett az érzelmeknek: a parfümkészítés folyamata felér több pszichoterápiás üléssel; a Liza Minnellivel közös jelenetek mély barátságról árulkodnak; ahogy McGregor színészi zsenijének hála emlékezetes az a szcéna is, amelyben Halston a Martha Graham-előadáshoz alkotott jelmezeiről szóló kritikákat az érzelmeit fegyelmezve hallgatja, vagy amikor a végóráiban, immár AIDS-esen az óceán kékjében gyönyörködik.

 

Mindeközben azonban a sorozat elsősorban a néző szórakoztatására és elvarázslására fókuszál, arra, hogy berántsa egy izgalmas és érdekes világba: a divatshowkon villannak a vakuk, vonulnak és perdülnek a modellek; szól a The Jean Genie David Bowie-tól, ahogy Halston az udvartartásával megérkezik a reptérre és pózba vágja magát; Liza Minelli több táncos-énekes betétet is előad; láthatjuk a híres Calvin Klein farmerreklámot Brooke Shieldsszel a főszerepben; a Studio54-ben fáradhatatlanul forog a diszkógömb és ipari mennyiségben fogy a kokain, hogy a nyílt színi orgiákról, a lépcsőházi szexjelenetekről már ne is beszéljünk. A Halston talán épp ennek az érzékiségnek az ábrázolásában a legerősebb: minden, mi szem, szájnak, fülnek vagy éppen a tapintásnak ingere kitüntetett szerephez jut a divattervező magán- és szakmai életében: kellenek az anyagok, a formák, színek, az ingerek és az illatok az ihlethez.

 

A néhai divattervező szakmai életútja és megítélése néhány ponton mintha emlékeztetne a sorozat kreátorának, Ryan Murphynek a karrierjére, aki giga gázsiért, 300 millió dollárért szerződött 2018-ban öt évre a Netflixhez. Halston Murphyhez hasonlóan szintén számolatlanul ontotta magából az ötleteket (tervezett bőröndöt, szőnyeget, légi utaskísérőknek kollekciót, napszemüveget), látszólag jó üzletet kötött a J. C. Penney-vel, miközben megtapasztalhatta, hogy az egykor lelkes kritikustársadalom hogyan könyveli el idővel olyan alkotóként, aki képtelen a megújulásra. Talán épp ezeknek a párhuzamoknak is köszönhető, hogy a Halston a legjobb sorozat lett eddig azok közül, amelyeket Ryan Murphy a Netflixnek készített.