Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CSELEKVÉS, TÖRTÉNÉS, LÉTEZÉS – VERSKÖTETNYI IGÉK

Székely Szabolcs: A beszélgetés története
2021. júl. 15.
Kilenc másodperc reggelente című első kötete óta Székely Szabolcs nem jelentkezett új versgyűjteménnyel. A beszélgetés története megjelenésével megtörte a hallgatást. NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF RECENZIÓJA.

Székely Szabolcs végre új kötettel jelentkezett. Eltelt úgy tíz év, hogy nem volt elérhető egyetlen új verse sem, talán mert nem mondta neki senki, ahogy mondjuk Darvasi László üzente Lengyel Péternek, hogy „jöjjön vissza”. A kétezres évek elején még itt-ott meg-megjelentek szövegek, majd egy egész évtized telt el, és benne lezajlott ez meg az a kortárs magyar lírában, amiben ő szerzőként nem vett részt. Egy bon mot is kapcsolódik a nevéhez: „nem akarok szépirodalmat írni", mondta annak idején. Aztán az elmúlt évben bizonyos közösségi oldalakon fel-feltűnt, majd egyre gyakrabban jelent meg új vers, és én elkezdtem várni az új kötetet. Költői indulásként meglehetősen szokatlan, hogy 16 év különbség legyen az első két kötet megjelenése között (a Kilenc másodperc reggelente című debütkötet 2005-ben jelent meg). Tulajdonképpen nem is lehet A beszélgetés története című új Székely Szabolcs-könyvet másodiknak nevezni. Aktuális példával megvilágítva: ha egy ország labdarúgó válogatottja kétszer nyer Európa-bajnokságot, de közben eltelik négy vagy nyolc év, azt a két címet nem ugyanaz a csapat nyeri.


Székely Szabolcs persze ugyanaz, költészete, versnyelve, alakjai és formái, költészeti eljárásai azonban újultak.

A beszélgetés története a megszólalás és a hallgatás története, az interakciókban részt vevő felek története. A beszélgetés, a beszéd Székely verseiben nem ellentéte a cselekvésnek, a logosz nála is egyszerre jelent szót és tettet. Nem véletlenül hozom elő a bibliai fogalmat, a kötet ugyanis tele van ó- és újszövetségi utalásokkal, kezdve a szövetség fogalmának emberi dimenzióinak leírásával – a versbeszélő esetében a házasság ez a szerződés – egészen a konkrét szentírási képekig: az apa-fia történetekben megidéződő Ábrahám és Izsák történettől a Két apa című kötetzáró nagyvers karácsonyi parafrázisáig. Messzire nyúl vissza a tematikát tekintve, ez azonban nem szünteti meg a hétköznapiság befolyását a szövegekre, a sportcentrum vagy a park, mint helyszín, vagy az instant kávé ugyanúgy része a versvilágnak, mint a bibliai utalások, vagy épp a kozmikus távlatok. Székelynél ugyan „villódzó csillagok”-ként a „modem fénye” és a „tévé őrlámpája” jelentkezik, de miért is ne lehetnének ezek, miben különböznek a nagy, kozmikus testvértől? Ugyanúgy megfoghatatlanok, miközben részei a mindennapoknak. Szimbólumok és konkrét jelenségek. Az ige, mint azt mindenki megtanulja már kisiskolás korában ugyanúgy leírhat cselekvést, történést és nem utolsó sorban létezést. Az is ige, ha valami van. Székelynél:

„Ha nem teszek meg valamit,/amiről azt gondolom, hogy meg kéne tennem,/de azt is gondolom, hogy /képtelen vagyok megtenni valamiért – // ma már szinte biztosan tudom,/hogy akkor nem kell cselekednem,/hogy ez valamiért mégiscsak megtörténik velem”.

Ugyanez az egymást erősítő kettősség a verstechnikában is megfigyelhető. Jóllehet a két kötet megjelenése közt eltelt időben néha-néha publikált szövegekhez képest kevesebb a versekben a nyelvi játék, de java részük tizennégy soros, szabályos szonett, még ha egy tömbben jelenik is meg. A szonettforma a szöveg lüktetésében és nem ritkán a sorok belsejébe rejtett rímekben tűnik fel. A dichotómia itt is egyértelműen jelentéshordozó szerepet játszik: a szokványost beemelve (belemártva) a rendhagyóba és fordítva. Szinte játék, ami egyrészt feszültséget kelt, figyelmet gerjeszt, másrészt üdévé, szellősség teszi a szövegeket. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy nagy, ezredévek óta körüljárt témákat érintő versekről van szó, melyeknél kétségtelenül fennáll a közhelyesedés és/vagy giccsesedés veszélye, akkor egyértelmű, hogy Székely ezeket a csapdákat épp azzal kerüli el, hogy a homo sapiens kérdéseit homo ludens módjára kezeli. Képes mindent szétszedni, elemezni, újra összerakni, és mindehhez bátran felvonultatja azt a nyelvi-képalkotói eszköztárat, ami a keze ügyébe kerül, ami a kezében van.

A ciklusok elkülönülése is illik ebbe a metódusba, hiszen A konyhapulton című szövegeivel indul a kötet és az egy párként olvasható A kérdező fél és A felelő fél közé még ékelődik egy, az Apák és tengerek. A két utolsó ciklus (Bolygómozgás és Betont feltörő platán) tematikailag nem különbözik sokban az előzőektől. Ezek közül nem feltétlenül csak a közvetlenül a beszélgetésre utaló címek alá sorolódik a kötetcímmé is emelt nagy téma, hiszen minden ciklusra jut legalább egy belőle.

A kérdező és a felelő is fél, ez utóbbi hétköznapi fogalomban is ott a játék. A cikluscímekben a „fél” jelenti a beszélgetés két résztvevőjét, és egyszersmind azt is, hogy a két beszélgető egy entitás két része, fele. De jelenti a tervezett megszólalás tétje miatti aggodalmat is, különösen, ha a kérdés annyira előkészített, hogy arra válaszolni szinte lehetetlen.

„Mindenki fél, aki igazán kérdez/fárad a túl okosra csiszolt kérdezés/szüksége sem lesz végül válaszokra” – olvassuk. És beszéd a hallgatás is, nem egyszerűen kommunikáció, hanem artikulált közlés: „ugyanazt a nyelvet beszéljük, amikor/nem szólunk egymáshoz” – mondja máshol.

A megfogalmazás, a megnevezés nehézségei közhelyes témák lennének, ha nem azzal a műgonddal nyúlna hozzá a szerző, melyből nemcsak az átgondoltság és alanyi tapasztalat, hanem a kiérleltség is érződik. A kötet versei ott a legerősebbek, ahol sikerül elkerülni a túlírtságot, és egyértelműen érzékelhető a közlés mögötti küzdelem a közlését magáért. Én csupán azért látom fontosnak a szerzővel kapcsolatos életrajzi információkat, mert magyarázatul szolgálnak arra, hogy mi vonzza a beszélgetésről való gondolkodás felé. Azonban abból, hogy a költő többnyelvű kapcsolatban él, és éppen beszédet tanuló gyerekekkel volt/van körülvéve, még nem következik, hogy ebbéli tapasztalatai verssé és különösen jó verssé válnak. Ehhez szükséges még, hogy Székely az önmaga megszólalásaira is rá tudjon és merjen kérdezni, amit megtesz és aminek eredményeképpen egy ilyen erős kötet készülhetett el.

Az előbbi magyarázathoz az is hozzátartozik, és ez a teljes kötet egészére igaz, hogy a Székely-féle értelmezésben a beszélgetés akció, a két fél közös történéseinek alkotórésze: „ha úgy lesz, ahogy én akarom, melyikünk veszít/ – az apró égitestek egy soha össze nem állt bolygó alkatrészei” írja egy helyen. A felek nem külön részek, hanem egybe tartoznak, anélkül hogy végérvényesen összeállnának. Ezt az egésszé összeálló mozzanat jelentőségét erősíti a kötet szerkesztése is. Az első négy ciklus címe római számmal ellátva regényfejezet címeket idéz, belül a versek címei helyett arab számok, összesen 54, mintha alfejezetek lennének. A beszélgetés története formailag így közelít a regényhez, a mű középpontjában egy történet áll. Az egész kötetben csupán két vers szerepel saját címmel, a két utolsó, de még azok közül is az egyik, a kötetzáró nagy vers két „fejezetre”, „előtte-utána” történetrészekre bomlik. A címadás ezért fontos többletjelentést is ad a szövegekhez, mert itt nem a regényen (értsd: a kötet versein) belül van csupán a történet, hanem maga a kötet is az. A beszélgetés története ráadásul nem egy beszélgetés története, jóllehet a versbeszélő élete, viszonyai és vonatkozási pontjai vannak fókuszban, hanem a beszélgetésé. Az általános felé emelődik – vagy süllyed, de mindenképpen tart minden szöveg, nem nagyképűség ez a szerzőtől, mint mondjuk Stephen Hawking fizikusé az volt, amikor megírta és megjelentette Az idő rövid(!) történetét. Hanem egyszerűen csak az olvasható ki a versekből, ami a jó versekből feltétlenül kiolvasandó: akit olvasok, az önmagáról beszél, tehát rólam beszél. Emiatt lehet, hogy túl a kötet szerkesztettségén, címén, a mindenféle megközelítési módokon, a szövegek működnek úgy is, ha egyiket vagy másikat önmagában olvassuk, kiragadva a számukra kitalált helyekről. És ez nem csak arra példa, hogy várat építeni – tartósat, jót, hasznosat – csak alkalmas anyagból lehet, hanem arra is, hogy az igazán értékes kötetek részleteikben is erősek. A kötetzáró két vers, a már említett két címet kapó szöveg is ide tartozik, különösen is a záróvers, a Somlyó Hajnali imáját („A szűk Könyök uccán hazamegyek…” és Kosztolányit egyszerre idéző Visszafelé az Evező utcán című. A nagy eltávolodás és nem sokkal kisebb elvágyódás nagy verse ez, melynek címe („visszafelé”) eközben egyértelműen mutatja a valós helyzetet. Különös játék a szöveg, gondolatrímekkel, ismétlésekkel, egyes részeiben balladai mélységgel, komolysággal. A benne monológként felhangzó mondatok azt üzenik: folytatása következik.

Ez utóbbit a kötettel kapcsolatban is remélem.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek