Enyedi Ildikó: A feleségem története / Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál 2021
2021.07.18.

Látványos díszletek közt, gyönyörűen komponált képeken anélkül jelenik meg Füst Milán megszállott féltékenység-drámája, hogy a belső történéseket megélhetnénk. Enyedi Ildikó nagy formátumú filmjét a cannes-i versenyprogramban mutatták be. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

A film utolsó harmadában Störr kapitány régi üzlettársa és barátja társaságában iszogat, majd a bárzongoristához lépve valami holland tengerésznótára gyújt. Mikor egyre nagyobb hangon énekelve leginkább belendül, öreg barátja az asztaltól hangosan tapsolva állítja le a kínossá váló szituációt és az ennek hatására feszengeni kezdő Störrt. Ami ebben a röpke, szinte jelentéktelen jelenetben megtörténik, mindennél jobban jellemzi ezt a nagydarab, időnként férfiasságra törekvő, majd szinte ugyanazon pillanatban önmagától is megrettenő, folyamatos önmarcangolásba forduló, határozottságát idétlen bizonytalankodással gyengítő férfit. 
 
A cannes-i versenyben bemutatott filmnek sokkal több ilyen, a lelkiállapotot a szituáción keresztül élesen feltáró momentumra lett volna szüksége, mindenesetre az ennyiből is egyértelmű, hogy Enyedi Ildikó úgy döntött: a feleségé helyett inkább a férj történetét meséli el.
 
Ami önmagában nem biztos, hogy „hűtlenség” Füst Milán ma is letaglózó hatású féltékenység-regényével szemben, ugyanis bár elsősorban a feleség történetéről és a hozzá való viszonyról van szó, de a középpontba mégis az kerül, hogy Störr kapitány mit érez és gondol akkor, amikor valamit megtapasztal. Füst Milán prózájának legizgalmasabb eleme a végletes szubjektivitás: szinte minden művében egy szereplőjének naplószerű elbeszélését olvashatjuk, ami nem csupán az individuális szemszöggel jár együtt, hanem elsősorban azzal, hogy a leírásokban minden, a legelső említéstől kezdve eleve értékelten, a narrátor érzelmi állapotától befolyásoltan jelenik meg. 
 
Olyannyira fontos volt ez neki, hogy A mester én vagyok: egy doktorkisasszony naplójegyzetei című kvázi kísérleti regényének teljes szövegét jambusokban írta, hogy a mondatok szabatos felépítését megtörő metrika megjelenítse a személyességet, a leírtak nagyon személyes intimitását. Amikor A feleségem története újraolvasása közben a megfilmesítésen gondolkodtam, leginkább arra voltam kíváncsi, hogy milyen filmes eszközt talált Enyedi Ildikó, amivel a világ egyéni perspektíva általi ilyen szintű torzítását vászonra tudja vinni. Úgy tűnik, leginkább arra jutott, hogy ehhez elég a kamerát a kapitány felé fordítani.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
A múlt század húszas-harmincas éveiben járunk, mikor a főleg teherhajókon szolgáló kapitány egy olasz fürdővárosban hirtelen impulzustól hajtva feleségül kéri az első nőt, aki belép az elegáns étterembe. A sok távolléttel járó tengerészélet persze nem teszi lehetővé az igazi közelséget és az alapos megismerést, így hamarosan kétely, majd féltékenység kezdi mérgezni az együttléteket, mely állapotot súlyosbítja a hajós kisebbségi komplexusa felesége művelt, kifinomult társaságával szemben. 
 
Enyedi hét fejezetbe rendezte a történetet – a filmnek a Störr kapitány botladozásai 7 leckében alcímet adta –, amelyek kisebb-nagyobb időközönként nyújtanak bepillantást e zaklatott, állandóan változó intenzitású viszony alakulásába. E struktúra arra is lehetőséget teremtene, hogy feltárja azt az önmagát újra és újra megcáfoló reveláció-sorozatot, ami a regénybeli karakter bizonytalankodásának, gyengeségének egyik legfontosabb és legironikusabb jelzése – de végül a filmben ez nem válik hangsúlyossá.
 
A film a korábbi Enyedi-műveknél sokkal nagyobb költségvetéssel készült produkció, ami meg is látszik azon a pazar látványvilágon (Láng Imola látványtervező munkája), amit a figyelmesen pásztázó kameramozgások gyönyörűen komponált képei Rév Marcell operatőrnek köszönhetően szinte főszereplővé tesznek. 
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
A színészgárda legnagyobb sztárja természetesen az idén négy (!) cannes-i filmben is szereplő Léa Seydoux, aki A feleségem történetében bájos, időnként kedvesen játékos, de súlytalan és talán túl szép a szerephez: a regénybeli Störr kapitány kételyeinek egyik táptalaja ugyanis, hogy időnként rádöbben arra, felesége nem feltétlenül az a világszép asszony, akinek ő szerelmes pillanataiban látja. A kapitányt Gijs Naber holland színész jeleníti meg; karizmatikus, de egysíkú alakításából a szenvedély legalább lefojtott jelzése hiányzik: nem igazán hisszük el róla, hogy ebbe az önemésztő emocionális spirálba bele tud veszni. Enyedi minden korábbi filmjét sorsszerűen egymásnak rendelt, de ezt beteljesíteni nem vagy nehezen tudó figurák lakják be, azonban a legújabb mű által ábrázolt viszonyból épp ezt a mindent, elsősorban rációt is felülírni képes összekötöttséget nem látjuk. Jakob és Lizzy házassága a vásznon egy felelőtlen játékból fakadó esetleges, szinte véletlenszerű együttlétnek tűnik.
 
A feleségem története magában hordozta egy nagy film lehetőségét, de a forgatókönyvben leírt történet és a vásznon (nem) zajló érzelmi narratíva távolsága végül megakadályozza ezt. Sok kritika le fogja majd írni, hogy a film túl hosszú, azonban érzésem szerint itt nem feltétlenül rövidítésre vagy néhány vontatott jelenetnek a pörgősebb ritmus érdekében történő kivágására lenne szükség, hanem (szinte) az összes dialógust olyan szótlan képsorokkal kellene helyettesíteni, mint a báljelenet homályos tükörképe, a vízalatti lebegések, a pár néhány sétája vagy a cikk elején megidézett éneklés. Hiába ennyire hosszú a film ugyanis, mégsem hagy valódi időt arra, hogy a kettejük közti érzelmi hullámvasút megtörténjen, és ne csak a sztori fordulataiban mondasson ki.
 
Nem csak a kritikus elvárásai miatt lenne fontos ez, hanem azért, mert ha nem a férj tapasztalatának illuzórikus, tünékeny mivoltáról szól a történet, akkor kérdéses, hogy mit tud nekünk mondani a huszonegyedik században. Enyedi talán nem gondolta eléggé újra a feleségét eltartó, a pénz fölötti rendelkezést akaratának érvényesítésére használó, felesége szabadságát korlátozni próbáló féltékeny, idős, fehér férfi portréját, ezáltal pedig nem kötötte össze a filmet a kortárs problémaérzékenységgel, és elmulasztotta, hogy, mondjuk, az időtlen érzelmi tapasztalatok előtérbe helyezése révén napjainkban is relevánssá tegye e Füst Milán-adaptációt. A 2021-es film gondolkodásában és formanyelvében konvencionálisabb, mint a több mint hetven éve íródott regény.
 
 
A szerző a fesztiválon a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Elméleti Intézetének támogatásával vett részt.  
Szerző: Gyenge Zsolt