Véletlen egybeesések sorozata vagy következmények szigorú oksági láncolata? Érdekvezérelt egyéni szándék vagy magasztos felsőbb akarat? Alapvető kérdések, melyeknek megválaszolásával az emberiség a tudomány és a technológia fejlettségétől függetlenül évezredek óta igyekszik megérteni az őt körülvevő világot.
Legmélyebb félelmeink ugyanis éppen abból fakadnak, hogy nehezünkre esik olyan világban élni, amelynek mozgatórugóit nem ismerjük, és amikor egyértelmű válaszaink nincsenek, a tények, intenciók és fikciók ügyes keveréséből koherens világmagyarázatokat teremtünk: időnként vallásnak, máskor összeesküvés-elméletnek, megint máskor tudománynak nevezzük ezeket. Az ösztönök és testi vágyak botrányhős nyolcvankét éves holland mestere ezeket a kérdéseket feszegeti legújabb filmjében – miközben persze vágytól vonagló apácák vaginájának mélyében vájkál.
A kora 17. századi Itáliában a tíz év körüli Benedettát apja Pescia városának theatinus zárdájába adja hálául a gyerek nagy betegségből való felgyógyulásáért, és már az indító jelenetben elkezdődik a földi és égi intenciók ütközése. A Krisztusnak történő magasztos felajánlás sikeréről ugyanis végül az apa és a zárda főnökasszonya (Charlotte Rampling végig felkavaró alakításában) közötti kőkemény alku dönt. Tizennyolc év múltán a gyönyörű nővé és minden társánál hitbuzgóbb apácává cseperedett Benedettának látomásai, majd később stigmái lesznek, mely misztikus tapasztalatok valódiságát az egyház egyre magasabb rangú elöljárói vizsgálják. Természetesen a korban szokásos eljárásoknak és módszerességnek megfelelően a döntéseket és ítéleteket nem kis mértékben befolyásolja Benedetta éppen aktuális szociális beágyazottsága, elfogadottsága és közösségbeli státusza.
 Jelenetek a filmből |
Verhoeven megközelítésének eredetisége abban rejlik, hogy a valóban megtörtént eseményeket tőle megszokottan oly módon elrajzolva, leegyszerűsítően – helyenként szinte karikatúraszerűen eltúlozva – ábrázolja, hogy a film ezáltal felülemelkedik a realisztikusságon és Baudrillard posztmodern szimulákrum elméletének pazar illusztrációjává válik. A francia filozófus ugyanis azt állította hetvenes években kidolgozott teóriájában, hogy társadalmi világunkat alapvetően határozza meg a szimuláció totális jelenléte, aminek fontos jellemzője, hogy a másolattal ellentétben sem eredeti nincsen, amihez képest a hasonlóságot vagy valódiságot mérni lehessen, sem olyan reprezentációs felület, médium nem fedezhető fel, ami az ábrázoltság, konstruáltság tényét bizonyítaná.
Az apácák, az egyházi elöljárók és Pescia lakói által firtatott kérdés, hogy Benedetta látomásai és szent-mivolta valódiak-e, pont a szimuláció kérdéskörét bolygatják, hiszen alapvetően ellentmondás a csoda objektív mércével történő ellenőrzése. Így aztán a csodavizsgálat politikai kérdéssé válik a totális szimulákrum korában: akár elfogadja a csodát, akár elutasítja, az egyház saját hatalmát növeli, hiszen utóbbi esetben is csak azt bizonyítja minden külső szemlélő számára, hogy a kritikus hozzáállás miatt minden, amit az egyház végül valósként elfogad, igaz.
A filmet és a történetet az teszi szaftossá – és ez lehetett a holland mester számára izgalmas – hogy Benedetta, mikor rendfőnökké lett, leszbikus viszonyba keveredett a szolgálatára kirendelt apácával. Az ábrázolt körülmények közt határsértőnek tekintett szexualitás Verhoeven szinte minden munkájában középponti elem, mindegy, hogy legelső filmjére, a nyersességében is groteszk Török édességre, vagy a közismert Elemi ösztönre, netán a néhány éve Cannes-ban nagyot ment Elle-re gondolunk. Az apácák nemi életének parodisztikusságig groteszk és buja feltárása – a műfallosszá faragott Szűz Mária faszobor kegyeletsértően explicit használata ennek a csúcsa – Verhoeven eszköztárának központi eleme, az ehhez társuló tárgyiasító voyeurisztikusság révén pedig nem csak az ábrázolt események, hanem a film készítése és a metoo korában is megbotránkoztató. Nagyon fontos ugyanakkor látni, hogy a holland rendező szexuálisan túlfűtött nőalakjai nem pusztán felhasználják testi vonzerejüket hatalmi játszmáikban, hanem kiszolgáltatottak is önmaguknak, sérülnek és sértenek, mikor teljes valójukkal involválódnak az egyéni egzisztenciát meghaladni látszó események irányításába.
 A képek forrása: MAFAB |
A történetnek az ad aktualitást – bár ez a film készítésének kezdeti fázisaiban valószínűleg még a horizonton sem volt – hogy az egész Itáliát megrázó hatalmas pestis idején játszódik. A Jézus által megszállott és vele szívet cserélő Benedetta a járvány ellen is védelmet ígér az attól végül valóban valóban menekülő Pescia lakóinak. Hogy ez valóban a csodás erőnek, vagy a lezárt kapuknak köszönhető, persze nem tudhatjuk, de pont ez a szimulákrum lényege: a megtapasztalható világ minden valószerűtlensége ellenére nincs „mögötte” egy másik, valódibb univerzum, ahonnan nézve ennek másolatjellege nyilvánvaló lenne. A csoda, az összeesküvés-elmélet vagy az univerzális világmagyarázat lényege, hogy igazsága feltárhatatlan, mert – amint azt a sebek megjelenésének helyszínén talált törött cserepekre magyarázatként Benedetta mondja – az Úrnak is eszközökre van szüksége a csodák végbeviteléhez. Akárhonnan nézzük, az igazság és valódiság kérdésére végül egyetlen biztos válasz adható: a hit – ami persze nem magyarázat.
A Benedetta alaposan megosztó filmnek bizonyult, mind a blaszfémia, mind az idős fehér férfi nőket tárgyiasító tekintete heves viták tárgya. Azonban mindezek ellenére Paul Verhoeven az első az idei cannes-i versenyprogramban, aki a történet konkrétságán túlmutatni is képes, többrétegű jelentéseket megnyitó, nagy léptékű munkával jelentkezett.
A szerző a fesztiválon a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Elméleti Intézetének támogatásával vett részt.