A leginkább kézenfekvő ötletek a legjobbak. Ez most arról jut eszembe, hogy bár a mára a színháznézők egy részénél kultikus jelentőségűvé emelkedett Tabu kollekció és Az Ügy is csupa olyan témával és problémával foglalkozott, ami mindannyiunk közös baja vagy öröme, a Dalok a kamrából mégis szélesebbre tárja a kaput. Az alkotók maguk is jelezték előzetes megszólalásaikban, hogy könnyedebb, szórakoztatóbb, minden értelemben mobilisabb estet terveznek – ígéretüket többnyire be is tartották, de szerencsére nem tudják önmagukat megtagadni, így a Dalok a kamrából röpke órácskájára igenis jutnak mély, sötét pillanatok, még ha nem is feltétlenül elsősorban ezekre fogunk emlékezni. 

 

A téma ezúttal nem annyira az utcán hevert, sokkal inkább tálcán kínálta magát: Nagy Fruzsina jelmeztervező és Halas Dóra, a Soharóza kórus vezetője számára a legtöbbünk számára négy fal között eltöltött elmúlt egy-másfél év jelentette a kiindulópontot, meg az, hogy ez idő alatt mi és hogyan változott étkezési szokásainkban. Igen, legkésőbb most ideje átpörgetni fejben, hogy leggyakoribb, rendszeresen űzött tevékenységünk, az evés mennyiben alakult át attól, hogy, mondjuk, hetente egyszer csináltunk nagybevásárlást, hogy nem ugorhattunk le reggelente a kedvenc kávézónkba, de a hétvégi étterembejárást is el kellett felejtenünk jó időre. 

 

Azért volt, aki profitált rendesen: a házhozszállítás sosem látott fénykorát kezdte élni, és aki eddig nem volt gasztrovonalon jedimester, vagy azzá vált ez idő alatt, vagy pedig csöndben ellepték a lakását a kiszállítós plasztikdoboz-hegyek. Az előadás tapintatosan nem tér ki a karanténalkoholizmusra, de arra sem, hogy sok háztartásnak új mérleget kellett beszereznie, mert a régi egyszer csak elképesztő számokat kezdett mutatni… 

 

Nem vagyok benne biztos, hogy helyesen, de a lockdownnak egyik jellemzője mégis csak az volt, hogy ideiglenesnek, átmenetinek tekintettük. Azt a pár hetet, hónapot, satöbbit féllábon is, összeszorított foggal is kibírjuk, mondogatták sokan, és arra gondoltak, hogy ha túl vagyunk ezen, akkor aztán minden mehet tovább úgy, mint azelőtt. Ezt csak azért hozom fel, mert a Dalok a kamrából előadást nézve a szmokingjára erősítve színpadhosszú, fekete uszályt viselő főpincér és ceremóniamester úgy tűnt, hogy kényelmesen és hosszú távra rendezkedett be az általa teremtett és felügyelt szép, új világba, ami nem ad okot túlzott optimizmusra.

 

A csapat korábbi előadásaiból megismert divatbemutató forma adottság, ebben gyökerezik a catwalk concert zsánere, a különbség a Városmajor félszabadtéri színpadán annyi, hogy ezúttal nem a színpad mélyéről jönnek felénk a modellek, hanem csupán elöl, egy széles sávban mozoghatnak. Mi, nézők gasztro-divatbemutatóra és borkóstolóra érkeztünk: a színpad előtt csinos asztalkák várják ülővendégeiket. A mindentudó sommelier szerepében az egyes fogások között Fejérvári Gergő anekdotázik, a soron következő kóstolóhoz mondott, fád humorral prezentált elöljáró beszédei informatívak és szórakoztatóak – a harmadik, negyven fokban elfogyasztott pohár környékén már érezni a nézőtéren is a gátlások oldódását. 

 

De ez csak a körítés, a lényeg természetesen a főfogás. Ami most egy fokkal szerényebb a Tabu kollekcióban vagy Az Ügyben megismert nagyszabásnál: a Soharózának ezúttal mindössze tíz tagja váltogatja villámsebesen az extravagáns jelmezeket, míg a többiek a poharainkat kezelik meglehetős ügyesen. Tematikus miniblokkokból áll az est, ami – és ez nyilván Mautner Zsófia gasztroblogger konzulensi közreműködésének is köszönhető – jó érzékkel fókuszál olyan pontokra, amik a (nagy)városlakó hétköznapi étkezési szokásait valóban felbolydíthatták a karanténidőszakban.

 

Csak néhány az érintett témák közül, ígérem, mind ismerős lesz. Az üzletek polcairól talán már ma kifogyó termékek a közeli apokalipszis képét festették fel: még jó, hogy a nagymama már látott karón varjút, így különösebben nem illetődik meg a kihívástól. Az újhullámos unokák liszt meg cukor helyett már balkonkertészetben, kovásznevelésben meg kimcsiben kezdenek el utazni. Van, aki persze inkább a világ ízeit rendeli házhoz vagy a munkahelyére: az eldobható dobozokból kinyíló tágas ízvilágok nyíltszíni tapsot aratnak. Más inkább a maga készítette, a tökéletest célzó tortákról, sütikről és egyéb édességekről posztolt éjt nappallá téve, még akkor is, ha a kötelezően promotált csillogó felszín mögött valami kimondhatatlan lapult…

 

Nagy Fruzsina kreációi hordható viseletek, még ha ez a csillogó eszcájgból épített parókakölteményt, a borospoharak borította abroncsos szoknyát vagy a nagyi otthonkáján folyton kézközelben lévő palacsintasütőt elnézve elsőre meglepő kijelentésnek is tűnhet. Mindegyik ruha csupa finesz, csupa ötlet: tele vannak idézetekkel a mi hétköznapjainkból és a saját konyhánkból, miközben az ismerős elemeket vadonatúj, meghökkentő kompozíciókba rendezik. 

 

Néhány a mostani kedvenceim közül: a szusilány halpikkelyt idéző köpenyszéle, a Marlboro Mant trónjáról letaszító hamburgerember hetyke sültkrumplikalapja, a falafelturbánját büszkén viselő gyrosos, az ingéből kikandikáló spagettiköteggel villogó pizzaszállító, meg persze az obligát ételszállító dobozokat nemzetiszínű pántlikával magára erősítő magyar menyecske. Attól igazán jók ezek a jelmezek, hogy miközben egy erős első impressziót adnak, valójában csak menet közben tárják fel titkaikat – érdemes megfigyelni, ahogy az obskúrus ételkészítési módokkal a Youtube-on ismerkedő generáció képviselőinek ruhái hogyan telnek meg hirtelen tartalommal és új jelentésekkel azután, hogy „elmesélik” saját történetüket.

 

Bartha Márk elektronikus zenéje rugalmasan alkalmazkodik az épp tárgyalt témához: ritmust és ütemet ad, erőt sugároz és a főzés tudományában való gyakori ismétlődést tematizálja, utalásszerűen sikerrel beemelve akár egészen távoli kultúrák zenei világát is. A dalszövegek ezúttal a kórustagok munkái (szövegírók: Al-Farman Petra, Szilvay Máté, Bogdán Tamás, dramaturg: Eörsi Sarolta); érezhetően sokszor a gasztroterminusok hangzása, színe, íze vezette a kezüket. És mire a többfogásos vacsoraszínház végén a kávéhoz érünk, már nagyon is magunkénak érezzük a jelmondatot: „egy rendes spejz nem kupleráj” .