Mel Brooks: Producerek / Miskolci Nemzeti Színház
2021.07.15.

Amikor a nyitány után Max Bialystock, a Broadway hullócsillaga egyszer csak új Rusznyákként hivatkozik önmagára, a néző rájön, hogy alighanem egy non-replica verziót fog látni a Producerekből. De még mennyire, hogy azt! JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Ami működik, azt nem kell megjavítani: a 95 éves amerikai producer, rendező, író, komikus és színész Mel Brooks egész pályája mintha e tézissel szembemenve építkezne. A hatvanas évek második felétől a kilencvenes évek elejéig az amerikai vígjátékgyártás komoly kasszasikerei fűződnek Brooks nevéhez. Sokoldalúságát mutatja, hogy az EGOT-díjasok szűk, nagyon szűk elitcsapatának is tagja, vagyis van neki Emmy, Grammy, Oscar és Tony-díja is számtalan egyéb elismerés mellett. Finnyás szakértők szerint filmjei bizonyára nem íródnak aranybetűkkel a mozi nagykönyvébe, de azért Az ifjú Frankenstein, az Űrgolyhók, a Drakula halott és élvezi, a Robin Hood, a fuszeklik fejedelme, meg még tucatnyi agyzsibbasztó őrültség sikeresen találta meg a közönségét. 
 
Rózsa Krisztián, Czakó Julianna és Lajos András
Rózsa Krisztián, Czakó Julianna és Lajos András
Brooks szakterülete a paródia: nincs az a véresen komoly alapötlet, aminek ne fedezné fel a fonák olvasatát. A saját kasszára játszó elfuserált pénzemberekről szóló Producerek az 1968-as bemutató után nagyot ment a mozikban (rá egy évre a 2001: Űrodüsszeia elől halászta el a legjobb forgatókönyv Oscarját...), de a bomba 2001-ben robbant, amikor Brooks musicalt írt a filmből: azzal, hogy a 15 Tony-jelölésből a mű végül tizenkettőt díjra váltott, a mai napig rekorder. A Broadway-premier Nathan Lane és Matthew Broderick főszereplésével igencsak jól sült el: kétezerötszázas széria után búcsúzott tőle a közönség. (Persze, hogy lett belőle musicalfilm is, mérsékelt sikerrel.)
 
És amikor New Yorkban már lassan a végéhez közelített a sorozat, 2006-ban a Madách Színházban Szirtes Tamás tűzte repertoárra: négy év és kétszáz előadás került le műsorról a mások mellett Haumann Péterrel, Gálvölgyi Jánossal, Alföldi Róberttel és Paudits Bélával játszott, kritikusdíjas előadás.  Tizenöt évet kellett várni a második magyarországi bemutatóra, de megérte – Béres Attila Miskolcra optimalizált rendezése nem hímez, nem hámoz: olyan mélyen áll a mai magyar valóságban, hogy azon csak nyerítve lehet röhögni.  
 
Ez utóbbiról a valószínűtlenül blőd sztori eleve gondoskodik. Adott a már említett Max Bialystock, aki – legalábbis saját elmondása szerint – a mostaninál sokkal szebb napokat látott Broadway-producerként sikerdarabok garmadáját gondozta, de legutóbbi vállalása, a kíváncsiságra ingerlő című Hamlet, a funny boy hatalmas bukás. A Maxhoz beeső elgyötört könyvelő, Leopold Bloom véletlenül jön rá arra, amiről az adóellenőröknek remélhetőleg nem szól senki: a sikernél csak a bukás hozhat többet a konyhára. Világos a feladat: a világ legrosszabb darabját egy hasonló kvalitású rendező kezébe kell helyezni, mellé rakni a botlábú tánckart meg a félsüket énekeseket, és már dől is a pénz – a producerek számlájára. 
 
Elöl Bodoky Márk
Elöl Bodoky Márk
Ilyen gondos tervezés és szervezés után természetes, hogy a kivitelezés csődöt mond: a szóban forgó mű, a Hitler tavasza, melyben a meleg Führer körül latexbe bújtatott lányok, fiúk és egyebek siegheileznek lelkesen, valóságos aranybánya lesz. Csalódott producereink le is vonják a megfelelő következtetést a rajongó kritikákat olvasva: „minden politi... azaz minden kritikus buzi.” Ez a mese is hogy megváltozott, nem igaz? Mint látni fogjuk, Béres Attila rendezése úgy nyújtózik a Broadway-ig kiállításában, látványvilágában, profizmusában, hogy eközben végig nem feledkezik meg „Miskolc districtről” sem, sőt.  
 
Az alapanyag fogadtatása kapcsán egyértelmű diadalmenetről írtam, de hozzá kell tennem, hogy a musicalek sorából nem csak a sztori miatt lóg ki a Producerek, de azért is, mert nem sorjáznak benne a megjegyezhető, hazafelé máris dúdolható dallamok, nincsenek nagy slágerei (talán az egy Hitler tavaszától eltekintve, de azt meg ki énekelné fennhangon a fürdőszobájában). A miskolci verzió mintha ezt (is) ellensúlyozná, amikor a zenés színházi műfajtól nem idegen, de a zsánertől alapvetően mégis szokatlan módon elképesztő poénáradattal dúsítja fel, frissíti és bizonyos értelemben fogalmazza újra az alapművet. 
 
A miskolci Producereket az teszi különösen izgalmassá, hogy miközben vérprofi válasszal szolgál a kétkedőknek, hogy a magyar vidéken megáll-e a lábán egy (nem annyira) klasszikus Broadway-musical, az előadás nem csak nyomokban tartalmazza az utóbbi évek legjelentősebb helyi bemutatóit létrehozó rendezők és a velük együtt gondolkodó-ötletelő társulat azonosítható kézjegyét. És teszi mindezt hibátlan ritmusérzékkel, a közönséggel való kapcsolattartás kacér és változatos módozataival, delikát politikai inkorrektséggel, vaskos öniróniával és olyan sokszintes közéleti és aktuálpolitikai utalásrendszerrel, amit bármelyik jónevű kabaré elirigyelne – már ha léteznének ilyen műintézmények. 
 
Szőcs Artur
Szőcs Artur
Jaj ne, akkor ez már megint egy ki- és beszólogatós előadás, ami jól odamond a hatalomnak, majd aztán tartja a kezét a támogatásért? Igen és nem; néhány kivételtől eltekintve az újonnan beépülő poénok egytől egyig ülnek és illeszkednek az alapanyaghoz, amit meg esetleg túlbeszélnek, igazi hungarikum, szóval lehetünk rá büszkék, miközben persze sírunk a nevetéstől. 
 
Cziegler Balázs mozgékony, hatalmas, látványos panelekből álló díszlete forog, süllyed és emelkedik: a pikpakk összeálló és széthulló modulok mindent tudnak, amit tudniuk kell, emellett nagy ecsetvonásokkal idézik meg New Yorkot és a benne eltörpülő emberhadat házon belül és kívül. A Producereknek jelmezt álmodni alighanem álomfeladat egy tervező számára: Pilinyi Márta jelmeztára a könyvelőszürke lódentől a szuperszexi miniruháig, a szadomazo bőrszerkóktól a horogkeresztes outfitig és sokkal tovább terjed. Barta Dóra széles, látványos mozdulatokra és tömeghatásra építő koreográfiája szinte lelóg a színpadról: az amúgy is nagy teret hatékonyan növeli tovább a mozgásanyag. 
 
A Producerek faragatlanul őszinte, vulgáris szókimondása, mindenféle politikai tabu vagy a fősodortól eltérő szexuális alternatíva pirulás nélküli részletezése a legvégsőkig tolódik ki a miskolci előadásban. Úgy értem, itt rég nem a határok feszegetése zajlik, hiszen az előadás a mi odaadó közreműködésünkkel aknázza alá a határokat, majd arra is rávesz, hogy széles mosollyal az arcunkon nyomjuk meg a detonációt előidéző gombot. Nem spoilerezünk, tessék bátran megnézni az előadást, mindenesetre az elmúlt fél-egy év szalagcímei, országos botrányai sorra bekéredzkedtek a szövegkönyvbe, ahol legtöbbnyire meg is találták a helyüket. 
 
Hitler tavasza
Hitler tavasza. Fotók: Misckolci Nemzeti Színház
A rendőrség elől meglógni kívánó meleg rendezőnek és asszisztensének szabadalmaztatott tornamutatványánál szabadul el a pokol a nézőtéren, de persze ekkor a közönség már réges-rég a színészek tenyeréből eszik, szóval itt már mindent lehet. Béres Attila az egyszeri néző vonzódását a színháznak mint a bűnös és titkos szenvedélyek fellegvárának a belügyei iránt szépen kihasználja: a játszók végig tudatosítják bennünk, hogy amit látunk, csupán játék. Másképp: akármi is történik, nem kell beledögleni, miközben ők persze véresen komolyan veszik az egészet, és épp ettől működik olyan pompásan a dolog. 
 
Meg a két szereposztásban kiállított előadás színészeinek sodró energiáitól. Lajos András (még?) nem elég dörzsölt és fifikás Max, a minden mindegy életfilozófiája egyelőre erősebbnek érződik a feltétlen nyerni akarásnál. Szavaiban igazi moral insanity a pasas, de a karakter szerethetőbb ennél: Nádasy Erika nem kicsit perverz Ölelj-csókolját meg a mögötte felsorakozó vénasszonykórust is megadóan elégíti ki. Rózsa Krisztián Leója a szemünk előtt nő fel: a kétdimenziós könyvelőcske előtt szó szerint kinyílik az egész világ, ő pedig villámgyorsan tanul és alkalmazkodik, amikor rádöbben, hogy a svindlivel pénzt, hírnevet és nőt szerezhet. Nem is akármilyet: Czakó Julianna platinaszőke Ullájának bájos tipegését leesett állak és kocsányon lógó szempárok követik. A szempillarebegtetés és a riszálás alapból megvan, mégsem buta naivát látunk, a lány nagyon is tudatosan ragadja meg a kínálkozó lehetőségeket, beleértve akár Cser Ádám karmester pálcáját is. A náci musical szerzőjét Farkas Sándor ön- és közveszélyes őrültnek, saját degenerált művészete mulatságosan elvakult megszállottjának mutatja. Szőcs Artur meleg rendezője olyan forró, mint a kályha: a selypítő nagyasszony a mögötte-körülötte repkedő uszályával tölti be a színpadot, de az emlékezetes castingjelenetben pazar Béres Attila-paródiára is futja. Bodoky Márk lenyalt hajú, kisminkelt, tűsarokba bújtatott, sírig hűséges fegyverhordozója és partnere a nagy (kókler) rendezőnek: érzékeny, kihívó, figyelmes, ártalmatlan ragadozó. Papp Endre véletlenül színpadra tévedt szerelője a Hitler tavaszában úgy énekel, mint egy isten, Kokics Péter öntelt könyvelőkirálya a szemünk előtt semmisül meg Leo lázadását követően.
 
És miközben a néző csak kapkodja a fejét, hitetlenkedve ámul és bámul mindazon, amit kimondanak és megmutatnak a miskolci nagyszínpadon, talán észre se veszi, hogy a színház, mint legújabb érájának fontos előadásaival mindig, a folyamatos reflexió révén most is tanít és eligazít abban a mocsokban és káoszban, amit mai magyar közéletnek nevezünk. Ha valamiért, ezért érdemes csinálni.