Kilenc évvel ezelőtt lelkendeztünk a Holy Motors szemtelenségében, határsértéseiben és komplexitásában szenzációs varázslatán, amelyben a kortárs francia film két legeredetibben radikális figurája közül (Gaspar Noé a másik) Leos Carax zsenialitását dicsértük. Legújabb művében – mintegy beleszeretve a sok epizódos Holy Motors egyetlen szekvenciájába – kiemelte a musical műfaját, és hasonlóan ironikus és önreflexív módon egy egész filmet épített köré. 

 

Az Annette ugyanis, akárcsak az előző film, a spektákulum konstruáltságának nyilvánvaló jelzésével kezdődik, a főcím alatt a rendező hangja szólít fel a maximális koncentrációra, amelynek a szerző elvárása szerint a lélegzetvétel mellőzésére is ki kell terjednie. A film önreflexiója két szinten valósul meg. Egyrészt a megrendezettségével és mesterkéltségével tüntető musical műfaj az állandóan dalra fakadó szereplőkkel önmagában lehetetlenné teszi a realizmus bármilyen formában történő jelenlétét, azonban Carax még egy lapáttal rátesz azzal, hogy ezen a musicalstruktúrán belülről is kiszól időnként hozzánk a főszereplő.

 

Az Annette az egyik legtradicionálisabb alműfajnak, a színházi-előadóművészeti világ kulisszái mögé kalauzoló, ún. backstage musicalnek egy variációja: a stand-up kevéssé intellektuális verzióját művelő Henry (Adam Driver) és az operaházak ünnepelt szopránja, Ann (Marion Cotillard) valószínűtlen szerelmét követhetjük nyomon. Minden este, míg egyikük a nem túl szofisztikált, „olcsó” nevettetéssel foglalkozik, a másik az operairodalom kliséinek megfelelően változatos módokon hal tragikus halált a színpadon, tömeg- és magasművészet pedig éjjel intenzív szexben és hisztérikus lábcsiklandozásban (!) egyesül az ágyban. Ennek eredményeként hamarosan gyermekük születik, mely fordulat az első alkalom arra, hogy Carax a bizarr apróságok jelzése után valódi kísértetiességet csepegtessen a film szövetébe: senki nem látszik megütközni azon, hogy a csecsemő enyhén szörnyszerű, hiszen elálló, nagy fülekkel felszerelt, esetlen bábuként jelenik meg. A meglepő az, hogy amint haladunk a történetben, és látjuk a lassan cseperedő csöppség formálódó gesztusait, mi magunk is hajlamosak vagyunk pillanatokra megfeledkezni furcsaságáról, és emberi érzelmeket vélünk kiolvasni jelenlétéből.

 

Innen nem mesélhetjük a történetet tovább, de már ez is jelzi a kísértetiességnek, a freudi unheimlich-nek azt a szintjét, ami az egész filmet, nem csak történetében, hanem megformáltságának módjában is belengi. Carax soha nem engedi, hogy legalább az általa kölcsönvett vagy teremtett konvenciókon belül bizonyos otthonosságra leljünk: állandóan megzavarja a stand-upot, az operát és a magát a musicalt is, így sehol sem érezzük igazán otthon magunkat. Akár ízléstelenségre is vetemedik azért, hogy szembemenjen az elvárásokkal és főleg a jólneveltséggel.

 

Híres előadókról szóló fikciós és dokumentumfilmek rendre visszatérő toposza az elviselhetetlen személyiségű sztár, akire pusztítóan hat magánélet és nyilvánosság elválaszthatatlan összefonódása. A showbusiness, az előadóművészet elviselhetetlen könnyűsége Carax filmjének is tárgya, hiszen Henry estjeibe rendre beleszövi szerelmük alakulását szarkasztikusra hangolva. A nehézségek nagy része pontosan abból származik, hogy a – talán a kisebbrendűségi komplexus ellensúlyozására – nyilvánosságnak megnyitott magánélet nem bírja el a színpad és a hálószoba közötti határ feloldódását. Életük előadásában dróton rángatják őket a fellépések kötelezettségei és az egymásnak való megfelelés vágya, így egy gyermek nem is lehet több bábunál ebben a történetben.

 

Bár a film egyik legnagyobb értéke az ellentmondásos, egyszerre közönséges és finom Henryt megformáló Adam Driver alakítása, úgy érzem, ennek ellenére hiányzik belőle az a vad, kiszámíthatatlan roncsoltság, ami Carax filmjeinek visszatérő, de ezúttal hiányzó sztárját, Denis Lavant jellemzi. Driver érzékenyen és az adott keretek közt árnyaltan jeleníti meg a figura állapotváltozásait, de nem tud olyan magnetikus középpontjává válni ennek a többfelé szakadó filmnek, ami képes lenne az érdeklődést és figyelmet konstansan fenntartani.

 

Ráadásul az Annette – bármennyire próbálkozom – számomra nem nyitja meg az értelmezések oly sok rétegét és irányát, ami a Holy Motors-t annyira felejthetetlenné és megfejthetetlenné tette. A bizarr kísértetiesség helyenként borzongató érzésén túl nem igazán tudjuk, miről is szól ez a film, amelyben a Sparks zenéje csak néhány esetben képes magával ragadó auditív univerzumot teremteni. Caraxnak megtetszhetett az ötlet, hogy megkarcolja a musical csillogó felszínét, de ki tudja miért, talán a nagy sztárok miatti kötöttségek szorításában, a néhány remek vizuális és narratív ötlet ellenére nem ment elég messzire ahhoz, hogy feszültté és tartalmassá tegye a műfajjal való találkozást.

 

 

A szerző a fesztiválon a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Elméleti Intézetének támogatásával vett részt.