Minari – A családom története
2021.07.14.

Koreai bevándorlók az amerikai álom napos és árnyoldalán. Nagy szív, nagy dráma, s nagy siker a díjátadókon. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

A Minari egy koreai bevándorló család története, de nem is lehetne ennél amerikaiabb. Echte pionírdráma, amely annak idején westernként készült volna el, ahol a deres hajú John Wayne túrja a földet, civilizálja a vad amerikai tájat, s ennek a családja fizeti meg az árát. A Minariban a Walking Deadből ismert Steven Yeun túrja a földet, civilizálja a vad arkansasi tájat a nyolcvanas években, és igyekszik koreai zöldségeket termeszteni ott, ahol az előző földműves csődbe ment és öngyilkos lett, és ennek a családja fizeti meg az árát.
 
Első pillantásra hajlamos a néző bepakolni a Minarit egy skatulyába, hogy aztán folyton meglepődjön, milyen észrevétlenül csúszik ki onnan újra meg újra. Dramaturgiáját, vonószenéjét és a belékódolt érzelmeket tekintve is mívesen ókonzervatív filmnek tűnik, és valahol az is, de a tartalma, a perspektívái mégis frissnek érződnek. Ahogy ha nem is értelmezi újra, de kiterjeszti az amerikai álmot egy újabb kisebbségre, a dél-koreai migránsokra és a filmekben jobbára pedánsan beilleszkedő ázsiai-amerikaiakra. Ahogy egyszerre fenntartja az amerikai meritokrácia, az, „aki keményen dolgozik, az sikeres lehet” ideáját, de reálisan mutatja meg azt is, mit veszíthetnek a családok rajta.
 
A Minari klasszikus családi dráma, de a maga nemében újszerű, hogy csupán az. A bevándorlótörténetekben az egyik legfőbb kihívás a társadalmi ellenállás legyűrése, az asszimilációval járó kulturális változások feldolgozása, és persze a mindenhol megbújó rasszizmus traumája. Ezzel szemben Lee Isaac Chung filmjében egy-két kósza és inkább tudatlanságból, mintsem rosszindulatból fakadó megjegyzést leszámítva a családot nem bántalmazzák se lelkileg, se fizikailag: a rájuk nehezedő nyomás a belső dinamikából, a szülők nézeteltéréseiből és az amerikai vidéki földművelő élet nehézségeiből fakad. Ugyanazt élik meg, mint amerikai sorstársaik, ettől lesz történetük nem egyszerűen migránsdráma, hanem az amerikai álom kálváriájának felemelő története.
 
Autentikussá pedig azáltal válik, hogy Lee Isaac Chung a saját gyerekkorát viszi vászonra. A film születésének története már-már kínosan hollywoodi: Chung épp feladta volna a filmrendezést, és tanári állást vállalt egy egyetemen, amikor rábukkant Willa Cather könyveire. Az ő európai telepesekről szóló regényét (Az én Antóniám) akarta feldolgozni, mikor elolvasott vele interjúkat, amelyekből nemcsak az derült ki számára, hogy Cather nem akarta, hogy adaptálják a műveit, hanem az is, hogy a példaképek követése után hogyan nyúlt vissza az író a gyerekkorához, hogy megtalálja a saját hangját. 
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Chung hosszú évekig forgatott radikális művészfilmeket Tarkovszkij, Abbasz Kiarosztami és Hou Hsiao-hsien inspirációjára, de nem igazán találta se a helyét, se a hangját az arthouse-ban, s csak mikor elkezdte papírra vetni gyerekkorának emlékfoszlányait, és egy kvázi-westernbe szervesülő, arkansasi történetet kovácsolt belőle, akkor alkotta meg első jelentős és nagy sikereket arató (Golden Globe, plusz hat Oscar-jelölés) filmjét. Ami persze megint csak egy szerzői filmes hagyományban, az „így jöttem” filmek táborában helyezi el a Minarit, de ahhoz más – klasszikusabb – filmnyelvet választ, és ebből a kettősségből izgalmas elegy kerekedik.
 
Ahogy izgalmas az intergenerációs örökség kettőssége is: Chung édesapja még hollywoodi filmek, az Édentől keletre, az Óriás vagy a Ben Hur hatására költözött Amerikába, mondván, ott akar élni, ahonnan ezek az erős konzervatív értékek származnak, fia pedig filmrendező lett, aki arra kérdez rá, léteztek-e valójában s hogyan hatottak a családok életére ezek az ideálok. A Minari belső dinamikáját az a hol elhalványuló, hol felerősödő veszély adja, hogy a szülők házassága összeroppanhat az amerikai álom megvalósításával járó nehézségek alatt. A nagyvárosi feleségnek már az se tetszik, hogy a férje a megkérdezése nélkül farmot vett az isten háta mögött, és neheztel rá, amiért az sokszor előrébb helyezi a vállalkozás sikerét a család összetartásánál. A férj pedig a tízévnyi kilátástalan robotolásból menekülne, és állítana pozitív példát a gyerekei számára, hogy lássák, végre sikerülhet valami az apjuknak is.
 
A Minari nagy érzelmeket képes mozgósítani anélkül, hogy szentimentálissá válna, mert mindennek a fonákját is megmutatja. Azt, ahogy a kétkezi munka élettel tölti meg, de le is rohasztja az embert, s hogy a monomániás álomkergetés valóban új életet biztosít a koreai családnak, de el is veszi tőlük a régi érzelmi biztonságát, amelyben több volt a nélkülözés, de több a szerelem is. Teszi ezt patinás színészi játékkal, és a legváratlanabb helyeken felbukkanó, pimasz humorral, amit elsősorban a gyerekekre felvigyázó, Dél-Koreából átköltöző nagymama figurája hordoz. A koreai filmsztár, Youn Yuh-jung Oscart is nyert a kártyázó, káromkodó nagyi megformálásáért, akit nehezen fogadnak el a gyerekek, mert egyáltalán nem illik abba a képbe, amit a televíziós műsorok és a szülők elmondása alapján alkottak a koreai nagymamákról, hogy aztán végül mégis a szívükbe zárják, s identitásuk alapkövévé tegyék az általa képviselt értékeket.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Ha a szülők házassági kálváriája adja a film melankóliáját, a kisfiú és a nagymama kettőse a szeretetteljes iróniáját, amely a megpróbáltatások között jóleső reményt és derűt fecskendez a történetbe. Chung alkotásának minden képkockájából empátia árad, s ez abban is látszik, ahogyan megrajzolja a karaktereit. Az anyát, aki nem tipikus, alárendelt ázsiai feleség, hanem a család érzelmi életének középpontja, a nagyanyát, aki még a koreai háborúban, fiatalon vesztette el a férjét, de a tragédiák inkább reziliens életerővel töltötték fel, s nem szomorúsággal, vagy a farmon besegítő Pault, aki kétpercenként veti a keresztet és űzi el a rossz szellemeket a földről, mégsem annyira babonás hillbilly karikatúraként, hanem a maga keresztjét cipelő, szent bolondként tűnik fel előttünk.
 
A Minari olyan, mintha egy nagy amerikai családregényt sűrítettek volna két órába, de nem hagytak volna ki belőle semmi lényegeset. Chungra bevallottan Flannery O’Conner és Steinbeck hatott Willa Cather mellett, vagyis filmrendezői helyett most írói világok inspirálták, és ez érződik is a filmen, annak mikrotörténésekből összeálló, mégis tekintélyes ívén, az O’Connerével rokon, humanista iróniáján, és a steinbecki küzdelmen, hogy a család gyökeret eresszen a kemény amerikai talajban. A Minari a klasszikus hollywoodi mozik javát nyújtja, csak épp koreai tálalásban – és éppen ettől lesz maradandó.
 
Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2021