A szerelem nem várhat
2021.07.28.

A szerelem nem várhat című német filmben minden pontosan úgy történik, ahogy arra előzetesen számítunk. De miért is volt szükség erre a mozira? VIGH MARTIN KRITIKÁJA.

A coming-of-age filmek között megkülönböztetünk egy olyan alműfajt, melyben beteg tinédzserek hoznak radikális döntéseket a halál torkában. A legsikeresebb ezen alkotások közül kétségtelenül a Csillagainkban a hiba, a legjobb pedig az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni. Az utóbbi, illetve például a tavaly bemutatott Amíg tart a nyár című film bizonyította, hogy nincs igaza a már a kezdet kezdetén szkeptikus nézőnek, igenis van potenciál a műfajban, az is világosan látszik azonban, hogy ehhez elengedhetetlen az erőteljes szerzői látásmód. Ez az, aminek nyomát sem találjuk André Erkau filmjében. 
 
Nem okozunk tehát meglepetést, ha azt mondjuk, A szerelem nem várhat klasszikus sémákból építkezik: adott egy lány, Steffi (Sinje Irslinger), akinél végstádiumú rákot diagnosztizálnak, néhány hónapja van csupán hátra. Ő pedig úgy dönt, hogy szüleire, a társadalom elvárásaira fittyet hányva útnak indul, mert halála előtt még szeretne szerelmes lenni, szeretné látni Párizst. 
 
Kezdésként foglalkoznunk kell a címmel, amelyből ugyanis a magyar fordítás ezúttal is kivett minden játékosságot (szabad fordításban: Isten, micsoda bunkó tudsz lenni), végső soron azonban a magyar változat talán jobban is illeszkedik magához a filmhez, hiszen Erkau rendezése sem tud túllépni azokon a szentimentális sztereotípiákon, melyekre a címből asszociálunk. A pikírt néző akár listával is leülhet a film elé, melyen kipipálhatja a jól ismert narratív sémákat, konkrét jeleneteket, aki ugyanis látott már legalább egy hasonló jellegű alkotást, az jó eséllyel ráhibázik számos pontra. A teljesség igénye nélkül néhány ilyen: első szerelem, első elszívott cigi, tetoválás, piti bűntény, nagy egymásra találás. 
 
Ha már az utóbbinál tartunk, természetesen az elmaradhatatlan szerelmi háromszög is jelen van, melyben a lánynak a megbízható, csendes korábbi barátja és az újonnan megismert rosszfiú közül kell választania; és akkor arról még szót sem ejtettünk, hogy tanulmányok egész sora foglalkozik azzal, hogy a young adult-filmek „jó lány-rossz fiú” toposza milyen káros kapcsolati berögződéseket tud elültetni a fiatalokban. Ezzel tehát már önmagában is volna probléma, de sokkal nagyobb gond, hogy a karakterek még sablonosnak is csak kisebb jóindulattal nevezhetőek: nem jellemek ők, hanem típusok, akik a nézők legalapvetőbb érzelmeire próbálnak hatni, így lesz Steffiból múltba révedő, helyét nem találó, ám lassan kinyíló tinilány, Steve-ből (Max Hubacher) motoros-bőrkabátos, sebzett rosszfiú, a szülőkből pedig két lábon járó aggódás és önmagukat hibáztatás. Így hát a színészeknek sem volt túl sok lehetősége, a főszereplőt játszó Sinje Islinger próbált ugyan némi karakterfejlődést ábrázolni, de neki is ellenszélben kellett dolgoznia, hiszen borzasztó minőségű dialógusokat kapott. 
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
A film végén megtudjuk, hogy az alkotást valós események ihlették, a cím is abból a jelmondatból jött, amellyel a lányt igyekeztek támogatni. A történéseket azonban nyilván dramatizálták, kiegészítették, sőt kijelenthetjük, hogy az igazán problémás részek kizárólag a filmesektől jönnek. A párizsi út is teljesen a képzelet a szüleménye, maga a város persze messze túl direkt metaforája a szerelemnek, de az utazás maga lehetett volna egy működőképes ötlet, az út is régi toposz, a megtett kilométerek alatt a szereplők is jobban megismerhették volna egymást, sőt magukat is. Ehhez azonban szükség lett volna valósághű dialógusokra, illetve még inkább karakterekre, így ugyanis csak a nézőnek is kellemetlen szépelgés marad. 
 
Ritka az olyan film, ami ennyire nem működik semmilyen szinten. S még csak nem is arról van szó, hogy az egyes alkotóelemek önmagukban lennének kriminálisan rosszak (van velük gond persze bőven), hanem nem látni, hogy mi volt itt a rendezői elképzelés, a vízió. Milyen történetet akart nekünk elmesélni André Erkau? Mit lát ő másként, mint az a jó néhány filmes, aki korábban foglalkozott a témával? Ha ezekre a kérdésekre nincs válasz, akkor ott az a kérdés, hogy miért kellett elkészülnie ennek az alkotásnak? Sőt, némileg tágítva a horizontot, nem okoz-e nagyobb kárt, ha ilyen témákat ilyen sekélyesen tárgyalunk, nem bagatellizálja-e mindez el a kérdést? 
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Van azonban néhány dolog, amely megmenti a filmet a teljes nézhetetlenségtől, ezek az összképet nem teszik sokkal élvezhetőbbé, de igaztalan lenne nem megemlékezni róluk. Az operatőri munka helyenként kifejezetten kreatív, Torsten Breuer operatőr nem mindig a legegyszerűbb megoldást választotta, márpedig ez ebben a filmben eredménynek számít. Néhány klisés választástól eltekintve a film zenéi is kitűnőek, és az is tény, hogy Erkau képes nevetni magán, a koncepcióján, a mozi sokszor nem veszi komolyan magát, ez pedig jól is áll neki. 
 
A szerelem nem várhat olyan film, amit már láttunk. Nem ezen a címen, nem ezekkel a színészekkel, de majdnem minden eleme ismerős számunkra. Épp ezért kérdéses, hogy a stúdiók, forgalmazók miért szavaztak neki bizalmat. Ha valaki a téma valós drámáját akarja átérezni, nyúljon bátran Shannon Murphy Amíg tart a nyár című munkájához, ha pedig mindennek a humorosabb, filmes utalásokkal teli feldolgozására kíváncsi, forduljon bizalommal az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni című alkotáshoz. Mindkettővel jobban jár.
 
Szerző: Vigh Martin
Címkék: Mozipremierek 2021