Rosencrantz és Guildenstern meg se született, Fortinbrasra még csak célzást sem tesz senki, és még hosszan sorolhatnám, ki és mi minden hiányzik a debreceni Hamletből. Nincs is ezzel semmi baj: Éry Franciska rendező (a vele készült interjúnkat ld. itt – a szerk.) és Adorján Beáta dramaturg úgy tekintett a világ tán legismertebb drámájára, ahogy kell és lehet, vagyis gazdagon megrakott lakomaasztalként, amiről a számukra leginkább ínycsiklandozó falatokat kiválogatták, hogy aztán némileg szokatlan, ám alapvetően kedvünkre való tálalásban átnyújtsák azokat.

 

Ami miatt a debreceni bemutató ténye az országos közvéleményig is eljutott, azért éppen ez, a tálalás okolható. Amíg a felújítás alatt álló Csokonai Nemzeti Színház főépülete zárva tart, a társulat alternatív játszóhelyeken rendez bemutatókat – kénytelen-kelletlen. Jó, ez most nem hangzott valami derűlátóan, de ha valaki szembesült már azzal, hogy egy-egy nem színházi, ráadásul napközben más alapfunkcióban működő tér megszerzése mennyi váratlan buktatót rejt, az sejtheti, mire utaltam. Innentől már csak a fantáziám működik: hogy a mindenféle rendezvényeknek és eseményeknek helyet adó sportlétesítményben nem mehetett minden úgy, mint a karikacsapás, arra abból következtetek, hogy a mostaninál jóval vagányabbul is lehetett/kellett volna használni a megtalált teret – hát ki ne akarná hallani a Lenni vagy nem lennit egy húszezres lelátó tövében prezentálva? Na de maradok a kaptafánál, úgyhogy inkább csak leszögezem: a magam részéről szívesen bolyongtam volna még épületen belül és kívül, hogy elhiggyem, a stadion nem annyira kényszer, mint inkább kapóra jövő lehetőség.

 

Így is kapunk azért ajándékot. Bár stadionszakértőnek nem merném magamat nevezni, de megjegyzem, hogy a Nagyerdei Stadion elég pofás komplexumnak tűnik, már csak azért is, mert meglepő szolidsággal simul a fás síkvidékbe: hivalkodhatna, de nem teszi, egyszerűen csak ott van. Az épületet körbefonó, hullámzó futópálya és gyalogos felüljáró alá, diszkrét félhomályba, földkupacok és fűcsomók közé visz minket az ötödik felvonás sírásójelenete, hogy a temetőből aztán rögtön a párbaj helyszínére siessünk: a lelátó fölött-mögött egy brutalista beütésű betonteknőbe, ahol a dán királyi udvar meg mi két oldalról nézzük Hamlet és Laertes végső párbaját. Csak az utolsó húsz perc ennyire mozgalmas, azt megelőzően a stadion oldalában, folyosókat és más átmeneti tereket rejtő nagy üvegtáblák előtt, a fűre helyezett székeken ülünk. Fülünket ez alatt a bő óra alatt agyongyötrik a kiosztott, viselhetetlenül kényelmetlen fülesek, de kénytelenek vagyunk hordani őket, ha hallani akarjuk, miről beszélgetnek a minden lehetséges módon eltávolított szereplők.

 

Most, a színházi élet (remélhetőleg nem kérészéletű) újraéledésekor érdemes felidézni, hogy a tavaly augusztusban bemutatott Hamlet a távolságtartás szabályainak figyelembe vételével született. Biztonságos távban vagyunk egymástól mi, nézők, az olykor eltolt síkokban játszó színészeket meg nagy üvegfelületek és gyakran épületszintek is elválasztják egymástól. A néző mint színházi voyeur ezúttal a hallgatózó résztvevő képzetével egészül ki, hiszen füleseken közvetítve halljuk, amit hallunk. Arra számítottam, hogy a technika aktívabban, rafináltabban vonódik be az előadásba, de attól eltekintve, hogy a mobilon szakító Hamlet és Ophelia nem éppen bájcsevejét lehallgatja Polonius és Claudius, más utalással nemigen élnek az alkotók – az, hogy ebben a jelenetben a hatalom emberei annak rendje szerint le is buknak (vö. lehetsz teljhatalmú diktátor, de a technikát úgysem uralhatod), elég ügyes találat. 

 

Ilyenekből amúgy van jó néhány az előadásban, ez jórészt a dialógokat zenével, zörejekkel, effektekkel szinte észrevétlenül akciódússá varázsló Bocsárdi Magor, meg a szöveggel fölényesen bánó Adorján Beáta dramaturg érdeme. Ez utóbbiról külön is kell szót ejteni: egy-egy felvonás úgy legfeljebb 15-20 perc a debreceni produkcióban; végigügetünk tehát a Hamlet-sztorin, és – kicsit fájó ezt leírni -, de a sok-sok kimaradt szereplő és jelenet nem különösebben hiányzik. Nem önmagukban persze, hanem a jól átgondolt egészhez viszonyítva: a shakespeare-i alapozású tour-de-force most elsősorban családok közötti és családon belüli tragikus konfliktussorozatként magyarázza az egész őrületet, kiiktatva az udvari ármánykodást és a jelen meg jövő generációk hataloméhségét. 

 

Nem valami eredeti ötlet, mondhatja erre bármelyik Hamlet-filosz, és ez ellen vélhetően az alkotók sem tiltakoznának. Fordítsuk meg a dolgot: kinek, kihez beszél vajon ez a Hamlet? Az optimálisnak mondható terjedelem (szünet nélküli szűk másfél óra), a kicsontozott, mindössze hét játszóval következetesen újramesélt sztori, a Nádasdy Ádám-féle fordítás még közelebb hozása a mához, a családi kör fókuszba állítása, a kevés, elég jópofa kiszólás/akció, meg egyáltalán, a (vidéki, nemzeti, stb.) kőszínházak körében legalábbis extrém helyszínválasztás mintha mind a fiatal közönség figyelmére számítana. 

 

Hogy a boldog családok mind egyformák, jól tudjuk, de szerencsére itt nem ez a helyzet: a felnőttek az emeleten, Hamlet és Ophelia a földszinten nem képes egymással kommunikálni. Nem néznek egymásra, nem érnek egymáshoz, szavaik elszállnak a semmibe – az, hogy mindenki a saját kis köreit rója, plasztikusan jelenik meg. Nincs túlbeszélve a rideg, praktikus tér, csak jelek itt és ott: Hamlet háta mögött érintetlen könyvhalom, Ophelia hobbija a szobakertészkedés. A fölöttük lévő térrész lifttel közelíthető csak meg, Claudius, Gertrud meg a sleppjük helye ez, ahol Katona Gábor szertartásos, jelzésszerű koreográfiája idézi fel a királyi udvar légkörét. Hamlet atyjának szellemét csak halljuk: a szomszéd tágas folyosón felvillanó, majd kialvó fények testetlen jelenést idéznek. Ez a terület egyébként is alapvetően a halállal asszociálódik: Ophelia itt húzza magára a hullazsákot, amiből korábban még uszályos ruhát fabrikált, tőle néhány méterre Polonius teteme fekszik, és az imádkozó Claudius is itt halna meg, ha Hamlet megtenné, amit tennie kellene. A steril körülmények között beltenyésztett udvartól élesen elválik a ha nem is közénk, de mellénk vegyülő nép: a Dán dogok nevű amatőr színházi formáció, a két lapátlendítés között a Summertime-ot éneklő sírásó velünk, nézőkkel áll azonos szinten. 

 

Rózsa László Hamletje mokány, jókötésű, mégis határozatlan és (túl)érzékeny, Mészáros Ibolya Opheliája őszinte értetlenséggel szemléli az egyre őrültebb világot, ami végül őt is elpusztítja. Kránicz Richárd odaadó, jól figyelő Horatio és fontoskodó showman Polonius, ez utóbbi persze, hogy hálásabb szerep. Bakota Árpád Claudiusa, és ebben a sok szöveghúzásnak is szerepe van, nagyon is célirányos gondolkodású politikus, Varga Klári Gertrudja sokáig árnyékban is marad mellette, hogy végül szinte áttetszővé válva tűnjön el. Gelányi Bence Színész és Sírásó: végrehajt és elvégez, gondolkodik és tűnődve-ironikusan kommentál. Tolnai Hella Színész és Laertes: viszonya húgával nem válik érzelgős ügyletté, itt és a párbajban sem számít, hogy nő játssza az idősebb testvért. 

 

A debreceni Hamlet nem váltja meg a világot, de valószínűleg nem is ezzel az ambícióval született meg. Gyorsan, hatásosan és érdemben reagált egy olyan helyzetre, amivel korábban még senki sem szembesült. Hogy aztán néhány év múlva a mai extrém lesz-e az átlagos, hamarosan kiderül. 

 

Az előadás adatlapja a Csokonai Színház honlapján itt található.