Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

RANDA EGY TÖRTÉNET

Bizet: Carmen / Margitszigeti Színház, Magyar Állami Operaház
2021. júl. 3.
Nemcsak a zsűri, de olykor a kritikus is pokolian nehéz helyzetben van. Nagy hírű és mesterien kidolgozott rendezés, kivételesen erős csapatjátékú előadás az új pesti Carmen - és mégis. Mi a bajom vele? Mi a baj velem? LÁSZLÓ FERENC CIKKE.
Ha van az elmúlt negyedszázad operatörténetének emblematikus, valósággal korszakjellemző rendezése, akkor az alighanem Calixto Bieito Carmenje lehet, amely legfeljebb talán Willy Decker Traviatájával oszthatná meg ezt a dicsőséget. A Bieito nevével jegyzett és sok mindenről elhíresült produkció 1999-ben egy spanyol fesztiválon került első ízben a közönség elé, s azóta ez a Carmen jószerint körbejárta a földgolyót: bemutatták Oslótól Palermóig és Londontól San Franciscóig egy sereg operaházban, ha minden igaz, összesen 30 városban. Harmincegyedjére Budapesten mutatkozott be a katalán művész máig legnevezetesebb rendezése, s az Opera margitszigeti előbemutatója most hitelesen és reprezentatív módon mutatta fel a Bieito-féle Carmen ismertetőjegyeit.
 
Sáfár Orsolya és Brickner Szabolcs
Sáfár Orsolya és Brickner Szabolcs

Vagyis a színpadon telefonfülkét és Mercedes gépkocsikat egyaránt láthatunk, a cselekmény pedig nagyjából a múlt század hetvenes-nyolcvanas évei tájára került át – ám mindez legfeljebb másodlagos fontosságú. Bieito alapvető döntése ugyanis az volt, hogy produkcióját mindenestől elhatárolta a Carmen előadástörténetének két meghatározó elemétől: az egzotikus-pittoreszk vonulattól és az opera címszerepét övező mítosztól. "No bullshit" – fogalmazott keresetlenül egyik-másik interjújában a rendező arról a markáns döntéséről, amellyel száműzte Carmenje színpadáról a zenésszínpadi turisztikát, de éppígy a femme fatale képzetét, sőt azt a látszatot is, mintha Bizet utolsó operájának hősnője a nőemancipáció példázata lenne. Mindezek nélkül pedig a Carmen cselekménye marad az, ami: véresen erőszakos, fülledten kegyetlen és randa történet. Elvégre mi más is lehetne egy olyan sztori, amelyben a címszereplő az első felvonásban – bárha a színfalakon kívül – késsel támad társnőjére, a negyedik felvonásban pedig maga válik késelés áldozatává.

 
Innen kiindulva Bieito merőben logikusan járt el, és sok kollégájával ellentétben tüntetően hű maradt a kezei közé került darab szelleméhez, amikor aprólékos gondossággal pakolta tele az előadást a nyers erőszak és az éppily erőszakos szexus mozzanataival. Logikusan és egyszersmind a sulykoló, plakátszerű jelleg felvállalásával, s e sorok írója épp itt találja meg az első fogódzót annak megindoklására, miért is tűnik számára e rendezés jeles és egyszersmind mégis undok munkának. Merthogy Bieito a nyitójelenet összeroskadásba torkolló katonafuttatásától Zuniga hadnagy második felvonásbeli agyonveretéséig, s éppen nem mellesleg a 2-3. felvonásban elővezetett, fokozódó mértékű kiskamaszlányi veszélyeztetettségig egy pillanatra sem engedi feledni azt – amit ép ésszel amúgy sem felednénk. Igen, tudjuk, ez a velejéig erőszakos történet. Meg persze valami más és több is, elvégre egyetlen opera sem azonos mindenestől a cselekményével. Ám erre a rendező mintha csak akkor lenne hajlandó rábólintani, amikor a harmadik felvonás zenekari előjátéka alatt a félhomályban meztelenre vetkőztethet egy férfitáncost.
 
Ezzel együtt sem lehet kétséges, hogy az Opera jó vásárt csinált e Carmennel, amely Oberfrank Pál 2014-es és Szinetár Miklós 2000-es rendezésével szemben valóban képvisel egy nemzetközi trendet, méghozzá elvitathatatlan világszínvonalon. Az ilyen előadások pedig feltétlenül jót tesznek a hazai operajátszásnak, különösen akkor, ha – mint ezúttal történt – a betanítás nélkülöz mindennemű elnagyoltságot. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon ugyanis most egészen példás, minden részletében kidolgozott és mindvégig motivált Carmen-előadás került a közönség elé. Itt szólistáktól a kórustagokig és a statisztákig mindenki tudta, hogy mi a teendője, és ilyesmit ritka és nagy öröm magyar operaszínpadon látni.
 
Középen Bretz Gábor és Szántó Andrea (Ligeti Edina fotói, a képek forrása: Operaház)
Középen Bretz Gábor és Szántó Andrea (Ligeti Edina fotói, a képek forrása: Operaház)

A június 27-i előadás jelentős részét mégsem kísérte az a lelkes-zajos közönségfogadtatás, amely a Carmennek máskülönben mondhatni elmaradhatatlan társa. A színreállítás ugyanis nemcsak az egzotikumot, a zenés színpadi turistalátványosságot száműzte, de az úgynevezett slágerszámok többségével szemben is hatékony ellenintézkedéseket foganatosított, alighanem annak az elterjedt operarendezői vélekedésnek a szellemében, amely nem a slágereknek, hanem az előadás egészének kívánja biztosítani a figyelmet és a sikert. Hogy ez a vélelem hamis szembeállításon alapul, azt ehelyütt hosszasan nem magyaráznám.

 
Akárhogy is, ha mégannyira helyeselhetjük is a Carmen – az opera és a címszerep mítosztalanítását, az azért nemcsak meglepőnek, de kiábrándítónak is tekinthető, hogy az Habanera ezúttal szinte teljes egészében elveszítette vonzerejét. Egyáltalán: a színpadi értelemben oly erős előadás becsukott szemmel hallgatva azonmód mérsékelten érdektelennek tetszett, amely emlékeztetett ugyan korábbi Carmen-emlékeinkre, de sokáig nemigen adott jelenidejű Carmen-élményt. Pedig Szántó Andrea hangjában ott ígérkezik a formátum, de ezen az estén mégis inkább csak játékának intenzitásával keltett lenyűgöző hatást. Ahogyan Brickner Szabolcs is, aki életerős, esztétikusan vetkőztethető fiatalemberként parádésan mutatta fel Don Josét, az anyámasszony katonáját, a tehetetlenségét erőszakkal hiperkompenzáló, hisztérikusan gyenge férfit. A hagyományos énekesi diadalból a legtöbb Bretz Gábornak jutott, ami nem is csodálható: ismerve a világjáró művész kvalitásait, no meg azt a tényt, hogy a Torreádordalt az istennek sem lehet megfosztani a hatásosságától. Ellenben a játéksikerből jószerint minden szereplőnek jutott rész, hála a gondosan kidolgozott és végrehajtott epizódok sorának. Melyek közül itt csak egyetlenegyet említenénk külön is: Fürjes Anna (Mercédès) és Megyimórecz Ildikó (Frasquita) fotóhitelességűen életes együttműködését a IV. felvonásból, midőn az egyikük némi együttérzést tanúsítva még időzött volna a halálos veszedelemre figyelmeztetett Carmen mellett, míg a másikuk már derűs közönnyel a "kit érdekel, dögöljön meg" álláspontjára helyezkedve igyekezett távozni a színről.
 
A negyedik felvonás amúgy is magaslatot jelzett. Bieito ugyanis a zárókettősre nagy, és a színészi mellett az énekesi produkciót is serkentő-megemelő jelenetet tervezett el, s itt Szántó és Brickner párosa végre hiánytalanul kitölthette a két szerep és szólam dimenzióit. A Kocsár Balázs által magabiztosan kézben tartott előadás ezen a (vég)ponton immár azonos idejű és a játékkal is egyenrangú zenedrámai élményt kínált. Ha úgy tetszik, épp a legjobbkor. Maliciózusabb közelítéssel: végre valahára.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek