Dohy Balázs: Wolfram Lotz 2013-ban írta a szöveget eredetileg hangjátéknak, amiből aztán számos színpadi bemutató készült. Német nyelvterületen sokat játsszák, több helyen nagy sikerrel mutatták be. Éppen darabkeresésben voltam, amikor Hudáky Ritától, a fordítótól jött a tipp, és nagyon megtetszett a szöveg.

 

 

DB: A sötétség mint visszatérő motívum sokféle jelentéstartalommal bír. Ebben a kontextusban utal az abszurditásra is, hiszen ez egy groteszk humorral operáló szöveg. A szereplők behatolnak a „dzsungelbe”, ahol a sötétség várja őket. Egyikük azt mondja, hogy számára nem ijesztő ez a szituáció, inkább nevetséges. A darab valós elemei ugyan fölismerhetőek, de a szerző megcsavarja a realitást, és torz módon jelennek meg azok a valóságelemek, amelyeket akár hírekből, akár a saját életünkből ismerünk. Így áll össze egy groteszk világ. 

 

 

DB: Komán Attila dramaturggal az fogalmazódott meg bennünk, hogy a nagy fordulat nem a történeten belül van, hanem a történet kezelését csavarta meg a szerző. Tényleg elindul egy klasszikus sztori, aminek a figurái a már említett művek alakjait idézik. Egyre inkább úgy látszik, hogy a mai világ abszurd kommentárja felé haladunk… Aztán a történet egy ponton hirtelen nagyot bicsaklik, ezután valami titokzatos, valami más kezdődik el. Az író arra utal egyik interjújában, hogy ezt a darabját általában az ismerősnek tűnő jelenetek és a modern ember tükörképeit adó figurák miatt emlegetik, holott szerinte nem ez a legizgalmasabb benne. 

 

 

DB: A kerettörténetben egy főtörzsőrmester és egy tizedes elindul a dzsungelbe, hogy felelősségre vonjon egy titkos akcióban részt vevő főhadnagyot, aki érthetetlen módon társai ellen fordult. Az útjuk során különböző figurákkal találkoznak, akik mind elmondják nekik a saját – abszurdba csomagolt – történeteiket. Az egyik szereplőnek például az a legnagyobb problémája, hogy az őserdő közepén, a háborús körülmények ellenére is meg akarja tanítani a vadembereket a civilizált életre, többek között a vécékefe használatára.

 

 

DB: A műfajváltás új hangsúlyokat teremt. Munka közben az ember időnként elgondolkozik azon, hogy egy-egy jelenet erejéig visszatérjen-e az eredeti műfajhoz. A darabban két olyan pont van, aminél azt gondoltam, hogy ki lehetne próbálni, milyen lenne, ha a színpadról eltűnne a látvány és egy pillanatra valóban hangjátékot hallgatna a néző. Még gondolkodunk rajta, hogy működne-e ez az elképzelés. Egy hangjátékban például nem megy ki és nem jön be a színész a térbe. A színpadon viszont nagy próbatételt jelenthet a számára, amikor hosszú ideig nem szólal meg, miközben részese annak, ami a színpadon zajlik. Ez nem egy klasszikus dramaturgiájú színdarab, tehát másképpen kell kitalálnunk, hogy mit kezdjenek magukkal a színészek. Olyan erős a szöveg, hogy minden figyelmet magára irányít, sokszor felesleges lenne mindenféle öncélú ötlettel elvonni a figyelmet róla, viszont szükséges kitalálni, hogyan tud érvényes módon folyamatosan alakulni a színpadi helyzet, variálódni a „beszélés” aktusa. Van egy markáns elképzelésünk erről a narratíváról, tudjuk, hogy mit akarunk hangsúlyozni, mit próbálunk vizuálisan is megjeleníteni. Vagyis azt, hogy nekünk miről szól igazából ez az egész. Elválik, hogy ez működőképes-e.

 

 

DB: Egy író azzal küzd, hogy valójában nem ismeri a dolgokat, amikről írni akar. A világról, a valóságról szeretne beszélni, de az anyaga, sőt maga az alkotói folyamat uralhatatlannak bizonyul. Sőt, az önmagába való bezártságára emlékezteti. Lotz visszatérő írói trükkje, hogy megtöri, beszakítja, eltéríti a saját szövegét. Ebbe a darabba például beékelődik egy írói napló. Ez a nagyon alanyi, a főszövegtől elváló, önreflektív betoldás arról szól, hogy a szerző ma már nem dolgozik a drámán, mert megmutatta az anyjának, akinek a visszajelzése teljesen elbizonytalanította. Ez a szerző nem azonos Lotz-cal, hanem egy megalkotott karakter, akit mi hangsúlyosan hozzáképzelünk a történethez. Leegyszerűsítve: van egy írónk, aki alkotói válságba kerül, és voltaképpen ennek az alkotói elbizonytalanodásnak a körüljárása az egész történet.

 

 

DB: A dramaturg osztály közösen dolgozott a Bagossy László vezette rendezői osztállyal, akkor kaptam lehetőséget, hogy csináljak egy rendezői vizsgát, és ez bátorított fel a Rubensre. Valóban domináns benne a szöveg, olyan értelemben is, hogy sok mindent nem enged magához. Bosszantó lehet a színészeknek is, akik keresik benne a helyüket, a „játszanivalót”. Ezzel együtt a Rubens próbafolyamata alatt volt néhány olyan heuréka élményünk, amikor azt éreztük, hogy az addig csak olvasva működő szöveg érvényes színházi pillanattá változik. De persze van különbség a két darab között: máshogy domináns a Lotz-szöveg és máshogy Esterházyé. Amikor belekezdtem a Rubens megrendezésébe, azt éreztem, hogy semmit nem tudok a színházról. Úgy voltam vele, hogy bármihez nyúlok, végül is a saját nyelvemet meg kell megteremtenem – egy Shakespeare-dráma vagy az Esterházy-szöveg ugyanolyan nehézségűnek tűnt akkor. Az is motivált, hogy úgy éreztem, a Rubens mint színházi feladat még nincs megoldva, és ez felszabadítóan hatott rám. A mostani bemutatóval kapcsolatban is nagyon fontos, hogy nem találkoztam még ehhez hasonló színházi anyaggal. Egy nagy keresgélés az egész próbafolyamat, sokféle megoldást kipróbálunk a színészekkel, és nagy öröm, amikor azt érezzük, hogy valamit elcsípünk.

  

 

DB: Nyomasztó tud lenni, ha az embernek kényszeresen valami mást, a korábbi megoldásoktól eltérőt kell csinálnia. Új, a kánonba nem beépült szövegeknél a felfedezés öröme erős hajtóerő. Egy ördöglakat. Hogy hogyan lehet megcsinálni.

 

 

DB: Boross Martin Ex katedrájában nagyon szerettem dramaturg lenni, jó volt vele dolgozni. Amikor az egyetemen együtt csináltunk vizsgákat a párhuzamos rendező osztállyal, mindig többoldalas összefoglalókat írtam arról, hogy milyenek voltak ezek a munkák. Azt is leírtam, hogy nem mindig találom a helyem ebben a szerepben. Ezután jött a felkérés Boross Martintól, és most megint dramaturg vagyok Fehér Balázs Benő mellett, akivel a Tonio Krögeren dolgozunk. Komfortos, érdekes, örömteli, de a rendezés talán még jobban izgat. A szentendrei bemutató csapatmunka, nagyon motivált mindenki, és nyilván egészen más feladatokat jelent a számomra, mint amikor dramaturg vagyok.

 

 

DB: Az SZFE-n passzív félévünk van, a ludwigsburgi egyetem vett át minket a Freeszfe Egyesület Emergency Exit programjában, és angolul írjuk a szakdolgozatunkat.

 

 

DB: Még tart a feldolgozási folyamat. Az egyetemfoglalás felemelő volt, katartikus, de hát őrület volt az egész. Most zajlik egy nehéz építőmunka, amelyben a Freeszfe Egyesület megpróbál igazi alkotói, oktatási műhellyé válni. Azt gondolom, hogy a legnehezebb mégis azoknak, akik most aktívan járnak az egyetemre. Az én évfolyamom nagyon szerencsés, mert először is megkaptuk azt a képzést, amit a korábbi SZFE tudott adni, aztán az egyetemfoglalás alatt kiélesedett bennünk a kritikai szemlélet is, sok mindent újragondoltunk, a mester-tanítvány viszonyt, az egész hierarchiát, ami érdekes és tanulságos folyamat volt. Akik most ott vannak, azzal a komoly morális dilemmával küzdenek, hogy mennyire tagozódjanak be.

 

 

DB: Már az SZFE és Kaposvár viszonyában is előjött, hogy van-e köztünk úgymond ideológiai ellentét, és persze mindig kiderült, hogy nincs, hogy jó együtt dolgozni. Közreműködtünk egymás vizsgáiban, azóta is megmaradtak barátságok. Nagyon szívesen beszélgetnék olyan fiatalokkal, akik most az új, alapítványi fenntartású SZFE-re felvételiztek, arról, hogy mit gondolnak az elmúlt időszakról. A tájékozottságra és igazság keresésére törekvés alapvető színházi érték, ezért a szakmai gondolkodás elkerülhetetlenül morális alapú is. Kétlem, hogy ezekről az értékekről a mostani egyetemen hitelesen lehetne tanulni.

 

Az előadásról további információ a Szentendrei Teátrum honlapján érhető el.