Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A HARCOS, A SPIRITUÁLIS ÉS A REJTEGETETT

Marina Abramović: Aki átment a falon
2021. jún. 28.
Aki átment a falon címmel magyarul is megjelent a performanszművészet úttörő nagyasszonyának, Marina Abramovićnak a memoárja. Határainkat próbálgató kötelező olvasmány. KÁNTOR VIOLA RECENZIÓJA.

Egy performansszá alakított jugoszláv kocsmajáték hozta el a bizonyosságot. Az eredeti csehóváltozat lényege az volt, hogy a játékosnak az asztal lapjára kellett támasztania az egyik kezét, a széttárt ujjai közötti résekbe pedig bele kellett találnia egy késsel. Ha rossz helyre bökött, nemcsak megsebezte magát, hanem büntetésből innia kellett. Nyilván minél többet ivott valaki, annál biztosabbá vált, hogy újra meg fogja vágni magát.

Egy huszonhét éves jugoszláv nő az 1973-as Edinburghi Fesztiválon egy nagy fehér kartonlapot terített ki a helyszínül szolgáló tornacsarnok padlójára. Letett tíz kést, két diktafont, és belekezdett a játékba. Ivás helyett, ha megszúrta magát, egy nagyobb méretű késre váltott. Miután tízszer feljajdult, újabb tízes menetbe kezdett, és közben visszajátszotta a fájdalmas nyögésekből épp csak megszületett akusztikus montázst, ezzel egyidőben pedig rögzítette az újabb felszisszenéseket és sikolyokat. Végül véres kézzel visszatekerte a szalagokat, megnyomta a „Play” gombot a diktafonokon, és lejátszotta mindkét performansz hanganyagát. Aztán csöndben kisétált a teremből. Őrült taps tört ki.

A Rhythm 10 című darab bemutatása előtt a fiatal művész annyira ideges volt, hogy attól félt, a testét évek óta bénító migrénroham kapja majd el, azonban végül egészen más élményben volt része. Teljes szabadságot élt át, megrészegült a túláradó energiától, amely az előadás alatt átjárta, és rádöbbent, hogy rátalált a műfajára.

„Egyetlen festmény vagy létrehozott tárgy sem volt képes ilyen érzést adni nekem, és tudtam, hogy ezt az érzést keresnem kell. Újra és újra és újra.”

Az ittésmostban nemcsak egy alkotás jött létre: „amikor belépsz a performansz terébe, és egy magasabb rendű éntől vezérelve cselekszel – az már nem te vagy. (…) A félelem elmúlt, a fájdalom elmúlt. Az a Marina lettem, akit addig még nem ismertem.”

Hogy honnan indult és kivé vált ez a Marina, most a hazai közönség is jobban megismerheti, hiszen öt év után magyarul is megjelent a performanszművészet egyik legfontosabb alakja, az immár több mint öt évtizedes művészeti pályát maga mögött tudó Marina Abramović memoárja az Athenaeum Kiadó gondozásában, Nagy Ágnes kiváló fordításában. Az Aki átment a falon című kötet lebilincselően izgalmas bepillantást enged a kortárs művészet egyik legnagyobb hatású életművének keletkezéstörténetébe, sőt azzal párhuzamosan egy rendkívüli személyiség privát életébe is.

Az 1946-ban Jugoszláviában, Belgrádban született Marina Abramović a performanszművészet úttörőjeként a hetvenes évek óta készíti munkáit, amelyekben saját testét az alkotás tárgyaként és médiumaként használja. Korai emblematikus műveiben, az emberi sérülékenységből, fájdalomból, szenvedésből születő performanszai közben saját fizikai és lelki, érzelmi határait feszegette az átlényegülés lehetőségei után kutatva – nem egyszer az életét is kockáztatva a darabok létrehozása során. Mindeközben nemcsak magát, hanem a közönséget is tesztelte, reakcióra és akcióra késztette, a performansz társalkotójává tette. Egyike azoknak, akik máig ható fordulatot hoztak el ezzel a művészetben. 

Abramović elismert sztárja a nemzetközi művészeti világnak. Számos jelentős sikere közül jelzésképpen érdemes felidézni, hogy 1997-ben ő nyerte el a Velencei Biennálé Arany Oroszlán-fődíjat a jugoszláv háborúra reflektáló Balkan Baroque című performanszával. A darab során az olasz pavilon alagsorában négy napon keresztül, napi hét órán át egy véres, és egy idő után rothadásnak induló tehéncsont-halmon ült. Miközben sikálta a csontokat, balkáni népdalokat énekelt. A falakon a szüleit megidéző videórészletek és a balkáni farkaspatkányról szóló videóinstalláció kaptak helyet. A New York-i MoMA-ban 2010-ben megrendezett a The Artist is Present című kiállítását nyolcszázötvenezren keresték fel, csak az utolsó napon tizenötezren. A kiállítás három hónapja alatt minden nap nyitástól zárásig ült a múzeum átriumában egy széken, és bármely látogató bármennyi időre leülhetett vele szemben; a performansz alatt a művész és a közönség tagjai – Abramović kifejezésével élve – szavak nélküli energiakommunikációba léptek. De elismertségét mutatja az is, hogy ő lesz az első élő női alkotó, aki előtt a brit Királyi Akadémia kiállítással tiszteleg (a koronavírus-járvány miatt az eredetileg tavalyra tervezett eseményt 2023-ra halasztották).

Marina Abramović hetvenéves korára látta elérkezettnek az időt, hogy két életrajzi performansza, az 1992-es Biography és a 2004-es The Biography Remix, majd a Robert Wilson rendezte The Life and Death of Marina Abramović című színházi előadás után immár írott formában is számba vegye élete történéseit. A memoár szellemírója egyébként James Kaplan volt, ő alakította szöveggé azokat a hosszú-hosszú beszélgetéseket, amelyeket Abramovićcsal folytatott. Kaplan a feladatát remekül végezte el, valóban sikerült olyan láthatatlanná válnia, akár egy szellem, az életrajz Marina Abramović hangján szól végig az olvasóhoz, itt-ott még ki is pillant ránk a főhős.

„Van egy harcos Marina, egy spirituális Marina, és létezik egy tökéletesen hülye Marina is. A harcossal és a spirituálissal már találkoztál, a teljesen hülyét próbálom rejtegetni.” –mondja magáról zseniálisan Abramović az életrajz egy váratlan pontján, és ez a mondat voltaképpen ki is jelöli azt a koordinátarendszert, amelybe bebocsáttatást nyerhetünk olvasóként.

Abramović életrajzában a gyerekkor elmesélése egyáltalán nem a családi legendárium legkedvesebb történeteibe csomagolt kötelező köszönetnyilvánításokról szól. Sőt, mintha a performanszaiból jól ismert önsebző Marina írná a sorokat a memoár felütésében. Részletekbe menően megmutatja, hogy kiskorában milyen testi és lelki bántalmazásokat kellett elszenvednie a saját anyjától. A partizánként érdemeket szerző, majd a második világháború után a berendezkedő jugoszláv rezsim vezető kommunista káderjeiként működő szülők lányaként felcseperedő Abramović kiváltságos díszletek között zajló életének első két évtizedében a családján belül élt terror alatt. Olyannyira, hogy a toxikus légkörből való menekülés feltárásán túl az egész könyvet rejtetten áthatja a korai traumával való megküzdés története.

Bár Abramović ironikusan, viccekkel körítve a titói Jugoszlávia visszásságaira is reflektál a kötetben, azok a retorziókkal tűzdelt, az egyéni szabadságot eltipró rendszerrel szembeni kiállás példáit mutató jelenetek, amelyek például a magyar neoavantgárd szereplőinek élettörténeteiben rendre feltűnnek, teljesen hiányoznak ebből a memoárból. Nem véletlenül. Az egykor Amerika, a Szovjetunió és Kína között sikeresen lavírozó Tito-rezsim légköre szabadabb volt, mint a keleti tömb többi államáé. Abramović egyetlen, a kötetben teátrálisan bemutatott rendszerellenes politikai tette voltaképpen nem volt más, mint ahogy végignézte, hogy az 1968-as egyetemi tüntetések után hogyan hamvad el a tűzbe dobott párttagkönyve. Sokkal érdekesebb a visszaemlékezésben annak a bemutatása, hogy egy maroknyi művészeti akadémista – öt férfi és a baráti társaság egyetlen női tagja, Abramović – hogyan kezdett el arról gondolkodni, miként építhetnék be a művészetbe az életet; illetve milyen szerencsés intézményi csillagállás kellett ahhoz, hogy Abramović rátalálhasson a performanszra mint műfajára.

A legnagyobb küzdelmet Marina Abramović mindenkor elsősorban saját magával vívta: a saját fizikai és lelki tűréshatára volt a legnagyobb ellenfele, amit a performanszaiban rendre legyőzött. Ezt az életművön átívelő folyamatot ragyogóan érthetővé és követhetővé teszi a memoár.

A mára ikonikussá vált és a könyvben Thomas Lips címen hivatkozott darabról, amelyben megevett egy kiló mézet ezüstkanállal, megivott egy liter vörösbort kristálypohárból, eltörte a poharat, és ötágú csillag alakzatot vágott a hasára borotvapengével, majd lefeküdt egy jégből készült keresztre, míg a hasa fölé helyezett hősugárzóból áradó forróságtól a bőrébe hasított csillag vérezni kezdett, ezt írja: „A fájdalom először gyötrelmes volt, utána egyszerűen eltűnt. Olyan volt, mint egy fal: átmentem rajta, és kijöttem a másik oldalon.”

Hangsúlyosan a kötet leglenyűgözőbb erénye, hogy úgy veszi végig Abramović oeuvre-jét, hogy az azok számára is érthető lesz, akik még életükben nem láttak egyetlen performanszot sem; azok számára is élvezhető lesz, akik mindig is ódzkodtak a műfajtól; és azoknak is valószínűleg újat tud mondani, akik alaposan, akár alkotásról alkotásra ismerik az Abramović-életművet.

Mert annak mindig van egy különösen delejes hatása, ha a művész a saját alkotásairól beszél. Abramović műleírásait olvasni külön izgalmas, az pedig még inkább az, hogy minden egyes darabnál feltárja, milyen életrajzi vonatkozásai vannak, és mi az inspirációs forrásuk – legyenek ezek az inspirációk akár teljesen banális személyes ügyek, akár filozófiai, művészeti kérdésfelvetések, akár meghökkentő spirituális élmények.

Megtudhatjuk például, hogy mi köze van annak, ha egy ausztrál őslakos törzs tagja azt mondja egy természeti jelenségről, hogy „itt egy kígyóember kel birokra egy vízasszonnyal” – ahhoz, hogyan gondolkodik Abramović a jelenben létezésről szóló munkáiról. De megérthetjük azt is, hogyan vált a buddhista Vipassana-meditáció az Abramović-módszer alapjává. Mindemellett kertelés nélkül azt is részletesen elmeséli például a művész, hogy a nagysikerű The Artist Is Present című tárlat alapötlete nem is tőle származik; és önironikusan/fájdalmasan azt is elmondja, melyik performanszát tartja a legrosszabbnak és miért. De végigkövethetjük azt is, hogy a német származású művésszel, Ulayjal alkotott legendás művészpárosuk darabjaira hogyan nyomta rá a bélyegét személyes életük hullámzása, a lángolás, a civódások, majd a teljes elhidegülés szakaszai.

A tökéletesen hülye Marinát egyébként azzal a„szegény kis” énjével azonosítja Abramović, „aki azt hiszi, hogy minden rossz, amibe belefog. Ő az a Marina, aki csúnya és kövér, és senki sem vágyik rá. Az, aki szomorúságában pocsék filmekkel és doboznyi csokoládékkal vigasztalja magát, és a takaró alá bújik, mert akkor a problémák nem is léteznek.” Ezzel a Marinával pedig leginkább a szerelmi történetek záróakkordjai után találkozhat az olvasó, ahogy erre maga az alany is rámutat. Általában is igaz, hogy Marina Abramović szerelmi életéről elég sokat megtudhatunk a memoárból. Az már ízlés kérdése, ki mennyire szeret beavatódni olyan dolgokba, hogy valakiknek milyen a legintimebb magánélete, vagy hogy ki kivel és hogyan csalta meg a másikat, és hogy ezek a történések akár évtizedek távlatából is milyen indulatokat váltanak ki a szereplőkből. Bár Abramović azt mondja, ezt a csokoládéval vigasztalódó Marinát előszeretettel rejtegeti, ez az egyetlen, bizarr Bridget Jones-imitátorra hajazó kép is éppen elég erős ahhoz, hogy ne feledje az olvasó. Máskor persze pont ezekkel az egyszerű, érzelmeket feltáró mondatokkal tud a legkönnyebben azonosulni a közönség.

Jelentőségét, hatását, tartamát és mélységét tekintve is kiemelkedett a többi közül az egyik szerelem, amiből nemcsak közös élet, hanem közös művészet is fakadt. Ő volt Ulay, akivel egy ócska, régi rendőrségi furgonból eszkábált lakóautóban éveken keresztül utazott és élt együtt Abramović szerte Európában. Ennek a nomád művészlétnek praktikus okai is voltak: a performanszokat nem lehet elküldeni, mint egy festményt a seregszemlékre, magukat kellett tehát elszállítmányozniuk a fesztiválokra. Abramović finom rajzát adja a közösen töltött boldog éveknek, a hétköznapoknak és a közösen létrehozott művészetnek egyaránt.

A két alkotó évekig tervezte és készítette elő az eredetileg Szeretők címet viselő performanszot, amely során első nyugati emberekként sétáltak végig a Kínai Nagy Falon. Egyikőjük a fal egyik végéből, másikuk a másik végéből indult, hogy aztán középen találkozzanak, és az eredeti terv szerint ott összeházasodjanak. Végül ez a performansz jelentette számukra a búcsút. Ennek a kapcsolatnak a lényegét gyönyörűen foglalja össze Abramović a kötetben:

„Feladtam a magányos munkát egy magasabb rendűnek hitt elképzelésért: ha együtt alkotunk, akkor létrehozzuk az egy ént: a harmadik elemet. Az energiát, amit nem szennyez be az ego, a férfi és a nő teljes összeolvadását, ami számomra a legmagasabb szintű művészetet jelentette. Nem tudtam szembenézni a ténnyel, hogy mindez mégsem működik, azzal pedig különösen nem, hogy a kudarc oka ostoba és kicsinyes: magánéletünk kudarca.”

Az életírás gerincét az oeuvre kronologikus áttekintése adja, ugyanakkor egy másik ösvényen, saját spirituális fejlődésének legfontosabb állomásain is végigvezeti az olvasót Abramović. Gyerekkori élményekből halványan visszatükröződő keresztény hagyomány, de főként és elsősorban a buddhista tanok és keleti gyakorlatok a legfontosabb irányjelzői ennek az útnak. Ugyanakkor kávézaccból jósoló látók, seb nélkül operáló csodadoktorok és Marina DNS-ét földönkívüliektől származtató brazil orákulum tevékenységéről is olyan tárgyilagosnak szánt stílusban beszél a művész, mintha arról lenne szó, hogy a vízmolekula két hidrogén- és egy oxigénatomból áll. Sőt, Marina Abramović fantasztikus élményekről és képességekről számol be: fejben lezajló telepatikus beszélgetésekről, 360 fokos látásról, kozmikus tudatosságról olvashatunk. A racionális megismerésre berendezkedett nyugati agy számára elég komoly kihívást jelentenek ezek az oldalak, de paradox módon Marina Abramović művészetének és törekvéseinek megértéséhez nélkülözhetetlenek.

A kötet szerint, amikor egy alkalommal Abramović a dalai lámával találkozott, őszentsége ezt mondta:„a legborzalmasabb igazságok is kimondhatók, ha előbb humorral nyitjuk meg az emberi szívet. Ha ez nem történik meg, a szív zárva marad és semmi sem hatol át rajta.” És mindez szerencsére sajátosan megjelenik Marina Abramović memorjában is: amikor már nagyon komollyá válna az egész univerzum, a balkáni humor kicsit helyére rántja a dolgokat.

Őszinte és egyoldalú, progresszív és ezoterikus, grandiózus és vicces, kitárulkozó és rejtőzködő, teljességre törekvő és önkényes, formátumos és hétköznapi – csodálatosan sokszínű ez a memoár egy különleges művészről és emberről. Az Aki átment a falon című könyv letehetetlen olvasmány – rajongóknak, korábban közömbösöknek és a fejüket csóválóknak egyaránt.

Marina Abramović az emlékiratait barátoknak és ellenségeknek ajánlotta. Persze ez relatív, mondta egy pódiumbeszélgetésen, ellenségekből barátok, barátokból ellenségek is válhatnak. Ez meg is történt a könyv megjelenése után. Azt is mondta, mivel megírta az igazságot, sokan nem is állnak szóba vele többé. Ugyanezen a pódiumbeszélgetésen még hozzátette: utólag rájött, hogy egy nagyon fontos dolgot elfelejtett. Nem ajánlotta a memoárt az ismeretleneknek. Pedig szerinte az idegenek azok, akik valóban megváltoztathatják az életünket.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek