Aki a Nem úszhatjuk meg című, posztumusz Boris Vian-regénytől olyan dúsan áradó, néhol sarkos és éles, néhol folyékony, olvadó fantáziavilágot vár, amilyennel a Tajtékos napokban vagy a Pekingi őszben találkozott, vagy éppen olyan gyomorforgatóan és gyomorszorítóan provokatív cinizmust, ami a Köpök a sírotokra jellemző, valószínűleg csalódni fog. Aki viszont kedveli a pazar irodalmi játékokat, vagy még inkább az irodalmat mint játékot, az nagyon jól fog szórakozni – a szó legnemesebb értelmében. Legalább olyan jól, mint a fordító, egyúttal a tanulmányszámba menő utószó szerzője, Takács M. József, aki láthatóan lélekben is csatlakozott az OuLiPo művészcsoport által kivitelezett projekthez – nem csupán lelkesedéssel, de valóságos szerelemmel beszéli el a regény megszületésének történetét. A könyv így is olvasandó – regényszöveg és utószó egységeként, tehát ez utóbbit semmiképpen se hagyják ki.

A Helikon kiadványa – a szerző életmű-sorozatába illeszkedve, de mégis sajátos darabként – ezúttal Boris Vian játékos arcát emelte ki: valamit, ami fontos komponense a 20. századi francia irodalomnak, de amit a  Weöres Sándor Psychéjén és a Csokonai Lili alakja mögé bújó Esterházy Péteren nevelkedett magyar olvasó is közel érezhet magához.

Az alaphelyzet tehát a következő: a negyedik fejezet után az OuLiPo művészcsoport eljátssza Boris Vian francia írót, aki egy Vernon Sullivan nevű amerikai írót játszik. Ami Viant illeti, sokadszor már: amerikai alteregója 1946 óta van vele, botrányokat és olyan hírnevet hozott neki, amilyet végtelenül eredeti, szépséges szürreáliákkal életében nagy valószínűséggel nem tudott volna elérni. A szinopszis 1950-ben született, aminek azért van jelentősége, mert 1948 után Vian, továbbra is Sullivan bábjával a kezén, a paraván elé lépett – ekkorra kitudódott, hogy az állítólagos fordítások valójában saját szövegei. Tehát, ha a regény az eredeti terveknek megfelelően és Vian tollából megszületik, szerzőjének már nem kellett volna a titok fenntartására törekednie, a közönség pedig beavatottként, Vian-regényként fogadta volna a könyvet.

A szinopszis és négy megírt fejezet után csonkán maradt könyv Vian ötödik Vernon Sullivan-regénye lett volna – s lett is végül a posztumusz szerzőtársaknak köszönhetően. A Nem úszhatjuk meg az első „amerikai” regényekhez viszonyítva visszafogott bűnügyi történet, az is bátran belevághat az olvasásába, akit az azokban fröcskölő vér és tomboló nemiség egyszer már elriasztott a szerzővel való további ismerkedéstől. Olvashatjuk klasszikus krimiként is, de valójában ennél összetettebb, stilizált történet, nem hiányzik belőle Vian erős háborúellenessége és a társadalmi szatírák fanyar íze sem. A főszereplő hadirokkantként tér haza karizmatikus anyja által uralt gazdag családjához, hogy rögtön egy sorozatgyilkosság felderítésébe csöppenjen, és hol egyedül, hol különc magánnyomozó barátjával az oldalán, emblematikus autókon száguldozva próbáljon versenyt futni a tettessel. Aki történetesen főhősünk volt szeretőit gyilkolja sorra.

A negyedik fejezet végére a történet éppen csak felpörög, tehát semmiképpen se úgy képzeljük a dolgot, hogy a művészcsoport dolga csak valami végső összefésülés, a szálak elvarrása lett volna. Az arány inkább az ellenkező, a regény nagy része az utód-szerzők alkotása. Nem tudom, hogy a szinopszis, amelyből dolgoztak, szerepel-e az eredeti kiadásban – szerintem függelékként odakívánkozik a fordítói utószó mögé. Izgalmas volna követni, mit valósítottak meg a szerzői ötletekből, milyen transzformáción ment át valójában Vian regényterve – szerencsére erről az utószóban így is megtudunk egyet s mást.  De egy kérdés mindenképpen felmerül, még akkor is, ha mégoly hűségesen ragaszkodtak a viani skiccekhez: épp az arányokat tekintetbe véve, Vian-regénynek (Sullivan-regénynek) ítélhetjük-e a Nem úszhatjuk meget?

Posztumusz kiadásról ugyanis többnyire nem ebben az értelemben szoktunk beszélni. Viszonylag gyakori, hogy egy író hagyatékában befejezett, de kiadatlan kéziratokat találnak. Már ezeknek a szövegeknek is van egy sajátos, titokzatos mellékízük – nem tudhatjuk, a kereknek tűnő szöveg vajon megmaradt-e volna végső változatnak, ha nem idegen kéz, hanem a szerző emeli ki az asztalfiókból és adja át a kiadónak. Sőt: egyáltalán megjelenésre szánta-e? Persze, ezt feltételezzük, hiszen ha valaki szándékoltan a felejtésnek ír, az mégis csak anomália. Ugyanakkor mégis feltűnnek időről időre olyan posztumusz kiadott szövegek, amelyekről a kutatók és az olvasók jó része is úgy véli, sokkal inkább tekinthetők irodalmi kuriózumoknak, mint művészi értékkel bíró műnek – és ilyenkor bizony felmerül az emberben, a megjelenés nem ellentétes-e a szerző eredeti szándékával, vagy, ha kicsit kajánabbak vagyunk, szerzőnk asztalfiókját pakolta-e ki a hálás utókor (gyakran egy családtag, a jogdíjak örököse), vagy a szemétkosarát? S ott vannak persze a teljes életmű részeként kiadott privát szövegek: naplók és levelek, jegyzetfüzetek kisilabizált tartalma és más szövegmorzsák. Az ilyen kiadványok nemcsak az irodalomkutatók életét könnyítik meg, sokan laikus olvasóként is kifejezetten lelkesednek értük – a hétköznapi szövegek, különösen, ha a kedvenc szerzőink keze nyomát viselik, a beavatottság élményét nyújtják, vagy, kevésbé fennkölten, az izgalmas kukkolásét. És persze van olyan posztumusz mű, amely már megszületése idején nagyon is a közönség elé kívánkozott, de politikai vagy magánéleti okokból várakozni kényszerült, egészen szerzője haláláig, vagy még tovább.

A Nem úszhatjuk meg nyilvánvalóan egyik kategóriába sem tartozik. Itt tulajdonképpen egy regénytervről és egy elkezdett, valójában pusztán lélekben megszületett regényről van szó, melyről csak az író felesége tudott. Évtizedekkel az író halála után történt, hogy egy csapatnyi virtuóz irodalmi artista (legtöbbjük, nem egészen véletlenül, a szövegművészeten túl is egy sor művészeti ágban gyakorolja magát) magára kapta Vian írói maszkját, és táncra perdült benne. És ha ez lehetséges, s az eredményt Vian-regényként könyveli el a közönség és az irodalmi közvélemény, az mindenesetre komoly filozófiai kérdéseket vet fel arról, mi a szerzői személyiség, mi a szerző halála, és miben áll halhatatlansága.

Őszintén ajánlom, vegyenek részt a kísérletben. Már csak azért is, mert ez a projekt ugyan ízig-vérig a zaklatott 21. század gyermeke, mégis boldogabb időket idéz: olyanokat, amikor gyermeklelkű felnőttek nem sajnáltak akár éveket áldozni arra, hogy a szövegek hosszú kalárisát kiegészítsék egy réges-régen elgurult gyönggyel.