Therese Anne Fowler: Z - Zelda Fitzgerald regénye
2021.11.29.

F. Scott Fitzgerald és Zelda Sayre a dzsesszkorszak álompárja volt. Fiatalok, szépek, gazdagok és tehetségesek, a New York-i és párizsi társaság ünnepelt kedvencei.Mitől repedezik ez a tökéletesre festett kép? Az érvényesülés vágyától, a dominanciaharctól vagy a tehetség kifulladásától? JUHÁSZ TAMÁS RECENZIÓJA.

Egyszer egy dalszövegemnél túl nagy volt a csábítás. A téma adta, hogy átvegyem József Attila Hetedik című versének szerkezetét, rímpárjait, mindenét. Mikor elkészültem, megmutattam egy barátomnak. Azt mondta, az ötlet jó lenne, ha úgy tudnék írni, mint József Attila. Jó dalszövegírónak tartom magam, ám ennyire nem.


Hasonló a helyzet Therese Anne Fowler Z – Zelda Fitzgerald regénye című könyvével is, amely Zelda Fitzgerald életén, gondolatain keresztül mutatja be férjét, F. Scott Fitzgeraldot, barátaikat, többek között Ernest Hemingwayt, és azt, milyen lehetőségek nyíltak egy ambiciózus lány számára a húszas-harmincas évek Amerikájában. A történetet maga Zelda meséli el egyes szám egyes személyben.

A könyvből és az utószóból kiderül, hogy az írónő komolyan kutatta a korszakot és a Fitzgerald-házaspár életét. A hézagokat pedig képzelettel tapasztotta be. A végeredmény egy drámai történet lett két fiatal útkereséséről. A romantikus filmbe illő kezdettől, egészen addig, míg Zelda – pszichoszomatikusnak tűnő – betegségei az anyagi csőd szélére, majd onnan Scott alkoholizmusa és elszánt győzni akarása magába a csődbe nem sodorja őket.

Könnyen napirendre térünk afölött, hogy Fitzgerald milyen fiatalon jutott a csúcsra. 1918-ban pályakezdő íróként ismerkedik meg feleségével. Ekkor ő 22 éves, Zelda pedig 18. Ha felidézem másfél évtizeddel ezelőtti énemet, nem nagyon lepődöm meg kicsapongó életükön, az ujjaik közt kicsorgó pénzen, és a számtalan kérdőjelen jövőjükről, érzéseikről. Én ugyan nem úsztam tajtrészegen New York-i szökőkutakban, de ehhez nem a szándék, hanem a New York-i szökőkút hiányzott.

Persze a húszas években egy fiatal más elvárásokkal szembesült, mint ma, de az érettsége, a képesség, hogy megküzdjön a sikerrel, kudarccal, ugyanolyan lehetett. Épp ezért olvasás közben könnyebben megbocsátottam nekik a tévedéseket, félrelépéseket, előítéleteket, a felelőtlen döntéseket.

Munkaadók gyakorta panaszkodnak, hogy az Y és Z generáció pökhendi, arrogáns, lenézi a nem digitális bennszülötteket. F. Scott Fitzgerald semmivel sem kevésbé arrogáns az első sikerei után, vagy amikor a  kritika rossz irodalmi polcra teszi a Nagy Gatsbyt. Még igaza is van. Nekünk persze könnyű, mert mi már tudjuk, a Gatsby nem csak címében, irodalmi jelentőségében is nagy. De hát nem is Scottról, hanem Zeldáról akarok írni. Nagy férfiakról számtalan könyv íródott, és ugyancsak jó pár könyv, film, színdarab készült már a nagy férfiak mögött álló nagy nőkről. Akiket a patriarchális társadalom előítéletei gúzsba kötnek. Therese Anne Fowler ebben a könyvében ezt a témát célozta meg. El is találta.

Láthatjuk, milyen kiszolgáltatott helyzetbe kerül egy nő, mikor a gonoszra maszkírozott Hemingway kikezd Zeldával. Még az újdonságra nyitott Fitzgeraldból is megszólal a hímsovén: a nőnek otthon, a gyerekek és a tűzhely mellett  van a helye. Ugyancsak  az előítéletek nyilvánulnak meg abban, hogy a pszichiáterek sem értik meg a főhős alkotóvágyát, gyógyulását pedig a férj döntésétől teszik függővé.

Therese Anne Fowler kiválóan felhangosította a Fitzgerald-házaspár történetében a nőkkel szembeni előítéletek, korlátoltságok disszonanciáit. Akár túl is mutathatna ez a könyv F. Scott Fitzgerald regényesített életén. A feltételes mód azonban nem véletlen. Zeldáról ugyanis sok mindent megtudunk, két dolgot viszont nem. Vajon valóban olyan lenyűgöző egyéniség volt, ahogy ezt a könyv sugallja? És tényleg annyira tehetséges balett-táncos, festő, író volt?

Ezekre főként a narrációs technika  miatt nem kapunk választ. Az írónő Zelda történetét egyes szám első személyben meséli. Így nem ad lehetőséget sem magának, sem az olvasóknak, hogy a főszereplőt kívülről, vagy más szereplők szemén át nézzék. Azt, hogy Fitzgerald, Hemingway, vagy más férfi milyennek tartja, csak az ő torzított szűrőjén keresztül látjuk.

Ez a narrációs technika ráadásul megköti az írónő kezét. Fel kellett vennie Zelda stílusát. Vagy Zeldának az övét? Ez nehéz kérdés.
Amikor a szerkesztő ezt a könyvet a kezembe adta, épp John Updike Nyúlketrec című regényét olvastam. A téma és a korszak különbözősége ellenére az összehasonlítás  automatikusan kínálkozott. John Updike költői szóhasználattal, lenyűgöző képiséggel mesél, Zelda, azaz Therese Anne Fowler viszont teljesen hétköznapian, már-már érdektelenül.

A történetet a Fitzgerald házaspár valóságban is pokoli élete gördíti előre. Csak igen ritkán segítenek be a nyelvi, és költői képek. Persze az is lehet, hogy ez mindössze a magyar fordítás problémája.

Zelda balett-tehetsége a történet alapján megkérdőjelezhetetlen. Remek táncos, sokan dícsérik, sőt meghívják egy társulatba is. Bár a felkérést nem fogadhatja el (a feleségi kötelességek közbeszólnak), ám ez tehetségét nem csorbítja. Festészeti tehetségéről az időnkénti pozitív, vagy negatív visszajelzéseken kívül kevés derül ki. Ezekről is csak az ő elégedett, vagy csalódott szűrőjén át olvashatunk. Írói ambíciókat is dédelget, cikkeket, esszéket, novellákat jelentet meg. Mind a férje neve alatt. (Újabb patriarchális gesztus.) Bemutatkozó regénye - amit Fitzgerald szerkesztett – megbukik. Talán a szerkesztő féltékenységből, szakmai tudását kihasználva, szándékosan tette tönkre a könyvet? Ezt ugyan Fowler regénye nem sugallja, de felvetődik az olvasóban. Jobb is lenne, mint a másik lehetőség. Nevezetesen, hogy – minden öntudata ellenére - Zelda nem elég tehetséges.

Amikor egy író egyes szám első személyben mesél, azonosul a szereplővel, az életével, a stílusával. Nem használhat olyan szavakat, hogy kontextus, absztrakció, vagy egzisztencializmus, ha a szereplőjének lövése sincs ezek jelentéséről. Ez fordítva is igaz. A karaktert leláncolja az író tehetsége, nyelvi képességei. Zelda a valóságban talán briliáns írónő volt, ám ha ezt egy nálánál tehetségtelenebb író írja meg, a zsenialitásából kevés marad.

A helyzet hasonlít a cikk elején írt dalszöveges példára. Therese Anne Fowler jó mesélő, érti a mesterségét, de F. Scott Fitzgeraldhoz nem mérhető. Ami nem baj. Sokan vannak így ezzel. Ám a rossz narráció miatt Zelda karaktere teljesen hitelét és erejét veszti. Egy közepesen tehetséges lány marad belőle, akit nem támogat nálánál képességesebb férje. Ez szomorú, viszont közismert tény, hogy az életben és az irodalomban a gyengébb karaktereket leuralják az erősebbek. Ez történik ebben a regényben is. Noha Zelda a főhős, az ő hangján szól a történet, Scott vagy Hemingway személyisége sokkal átütőbb. Ha az írónő Fitzgeraldról szeretett volna egy Zelda szemszögéből láttatott történetet írni, akkor remek munkát végzett. Ám az utószó szerint a szerző a főhős előtt kívánt tisztelegni. Ez kevésbé sikerült.

A történet jó, a mögötte álló kutatómunka alapos, a fantáziával kiszínezett részek pontosan illeszkednek a többihez. Könnyű esti olvasmánynak kiváló. De  nagy megfejtéseket ne várjunk tőle.

Szerző: Therese Anne Fowler, Cím: Z - Zelda Fitzgerald regénye, Kiadó: Európa Kiadó, Fordító: Wertheimer Gábor, Kiadás éve: 2020, Oldalszám: 508 oldal, Ár: 4399 Ft