Szvoren Edina bemutatkozó kötetei, a Pertu (2010), illetve a Nincs és ne is legyen (2012) a maguk remek elbeszélési technikáival, feszített történetmondásukkal, egyedi témáikkal (az agresszió szokványos és brutális változataival, a családi nevelés drilljével és leszbikus vágyakkal) roppant izgalmasak voltak. Muszáj volt átfutni őket, mint a krimiket, legfeljebb utána jöhetett egy alaposabb átnézés.

A legújabb, immár ötödik Szvoren-kötet, a Mondatok a csodálkozásról reflektál is e kétféle olvasási gyakorlatra az egyik írásában: az elsőt lapozásnak minősíti, a másodikat teljes belefeledkezésként írja le. Az utóbbit várja el az új könyv az olvasójától, ehhez azonban nagyon le kell lassulni. Persze, volt már Szvoren-szöveg, ami legalább ilyen határozottan megkívánta a tüzetes olvasást, különben üresjáratnak érezhettük. Az ország legjobb hóhérában a Kinderszenen darabjai, a Verseim című 2018-as kötetben pedig az Arról, hogy miért nem lehet…, az Életöröm és az Ez már volt, ez már megesett több türelmet igényelt. Az új könyv 3-8 oldalas prózákkal indul, az úgynevezett Ohrwurm-jegyzetekkel, melyek fecsegősre maszkírozott tömörségükkel, groteszk látásmódjukkal Örkény egyperceseire, ismétléseikkel, felsorolásaikkal, helyenkénti abszurd (logikátlan) logikájukkal pedig a Danyiil Harmsz-féle kisprózákra emlékeztetnek. (Utóbbiak közül igen jó a mindenből kettő van és a kongatom a tűzhelyet.)

A párhuzamokból látszhat, hogy az Ohrwurm-jegyzetek nem egykönnyen érthető darabok. Ám nem is megfejthetetlenek, hisz a részletezésnek olyan technikáival él bennük a szerző, amelyek Tarr Béla kései filmjeiből ismerősek lehetnek. Jelentéktelennek vagy abszurdnak vélt helyzeteket és vélekedéseket alaposan felnagyítva, részletezve tár elénk, s a részletekbe a szerző mindig el tud helyezni olyan elemeket, melyeken mint értelmezési horgokon fennakadhatunk. Ez a részletező technika összefüggésben állhat az Ohrwurmok keletkezési körülményeivel. Könyvbemutatóján Szvoren Edina elmondta, hogy a jegyzetek alapja egy-egy izgalmasan hangzó kifejezés vagy mondat volt (az Ohrwurm fülbemászót és fülbemászó dallamot is jelent), s ezekre a nyelvi egységekre, mint magra építette fel az írások szövegvilágát. Feltételezem, hogy az alcímül szolgáló kifejezések szolgáltak egy-egy kispróza alapjául, ezek: vakok a libegőn, puha, ágaskodó horogkereszt, kútba esett, emberléptékű légycsapók, beregi barokk, satöbbi.

Mivel a kötetben ezeket a nehezebben megfejthető kisprózákat találjuk elől, a klasszikus szerkezetű, történetközpontú hosszabb novellákat pedig a könyv végén (Hét novella cikluscím alatt), elég gyorsan rászokunk arra, hogy úgy kóstolgassuk a könyvet, mint a leglassúbb nagyregényeket, teszem azt Doderertől A Strudlhof-lépcsőt (említés is van rá a könyvben). Ha pedig időnként gyorsítanánk a tempón, akkor néhány találós kérdés jellegű szöveg (például az Ó. vagy a kék, zöld és sárga, a záró ciklusban pedig a Csemete) vissza fog téríteni a lassú, elmélázó, de elmélyült olvasáshoz. Rájövünk, muszáj megfigyelnünk minden egyes kijelentést: különösen a szóképeket, az ismétlések eltéréseit és az utalásokat, célzásokat történelmi vagy jelenkori világunkra. Ha így figyelünk, nem fogunk csodálkozni azon, ha egy öreg házaspár „fásultnak” látja a nyaralójuk mögött lágyan domborodó, női formákkal csalogató hegyeket: „Öregek ezek a hegyek, mondták már az ablakban állva, nem szépek meg üdék. És nem fekszenek, hanem mint az utasok, állnak: mintha fásultan és haragvón már megint menniük kellene valahova”. Másutt egy hegedűre vonatkozó apai hasonlatból és a hegedűtokra vonatkozó anyai megjegyzésből következhetünk arra, mi az oka egy drága hegedű notórius elhagyásának, mit is szeretne maga mögött hagyni végérvényesen egy kiskamasz. Hát nem a hegedűt. Ahogy Örkény egypercesei között vannak szimbolikus-allegorikus történésűek (például Az utolsó meggymag, a Legmerészebb álmaink), az Ohrwurm-jegyzetekben is akad jó pár (nem csupán az olcsó tokban drága hegedű). A messzi citerában a zenész látszólag csak attól fél, hogy a tamburája a pengető érintéseitől, ütéseitől elsétál az asztalon, s neki emiatt egyre nehezebb eljátszania a dalok második felét, de következtethetünk a párkapcsolataira is a helyzet leírásából („elmegy, úgyis elmegy”).

Az Ulicska házában egy rögeszmés beidegződés jelzi, milyen erőszakosak a remények, milyen nehéz lemondani róluk. (Más kérdés, hogy a folytonos helyesbítésre, pontosításra épülő szöveg ezt a fájdalmas helyzetet is humorral ellenpontozza, mint ahogy a legtöbb drámai szituációt.) Máskor egy-egy önkéntelen gesztus vagy egy elszólás vezethet a szöveg mögöttesébe. Az indító jegyzet, a Mondatok a csodálkozásról amellett, hogy a kötetre vonatkozó önreflexiókat is tartalmaz, egy olyan személyt szólaltat meg, aki a maga másságát a csodálkozásra való képtelenségben jelöli meg, ám egy mell véletlen megérintése, egy kabát felsegítése gyanakvóvá tehet bennünket: talán másban áll a narrátor-szereplő mássága, mint amit felvállalt.

Véletlenszerű elszólásokat is gyakran találunk a művekben, elsősorban a panaszokat vagy vádakat sunyi közvetettséggel, csúsztatásokkal megfogalmazó első személyű monológokban. Ezek a beszámolók általában szatirikus portrékká vagy groteszk életképekké kerekednek (Anker zsüror, apámék barátja, B. kisasszony háta, fekete karaktercipő, lószag). Vannak paródiák is a jegyzetek közt, a beregi barokk (művészeti ismeretterjesztő cikk fantasztikus elírással), az emberléptékű légycsapók (egy kereskedelmi megrendelésre írt „tudományos” okfejtés, rájátszással a Sörgyári capriccióra) és a barlangász (riport egy emberrel, aki mindenről beszél, csak arról nem, amit kérdeznek tőle).

A fentiek alapján könnyen értelmezhetővé válik a kötet címadó írásának fontos mondata, melyet már Szvoren Edina 2015-ös kötetének egyik novellájában (a Kafarnaumi csodában) is ott találtunk, de ott csupán a szereplők egymásra találását segítette a felismerés: „A csodálkozás egy rés, amibe bele lehet csúsztatni a lábat”. Az új könyvben a szövegvilágba való belépés megkívánásához kell az olvasói csodálkozás. Aztán a rést tágítani kell, ne csak az ajtóban toporogjunk. A megismeréshez és a megértéshez képzeletben nekünk is részleteket kell tapasztanunk a leírtakhoz, mozgósítva saját ismereteinket, élményeinket. Leginkább a mindennapi működésünkből. A civódási sémáinkból, a vesszőparipáinkból, önáltatásainkból, csúsztatásainkból, elhallgatásainkból, a magunk és mások számára állított kommunikációs csapdákból. Ezek a tapasztalatok a fent már jelzett értelmezési horgokon szépen fönt akadhatnak.

A fenti olvasási stratégia jól beválhat a kötet második ciklusában is, bár ott kétségkívül hagyományosabbak az írások: a történetek kiteljesednek, a viszonyok bonyolultabbak lesznek (bár többnyire ezekben is csak két-három karakter áll a középpontban, leggyakrabban gyerek(ek),szülő(k), férj és feleség). Konkrétabbak és így valószerűbbek a terek és az idők, a lassításnak azonban itt is van létjogosultsága. Egy családról például sok mindent elárulhat, ha egy jelentéktelen dolog kerül a családi élet középpontjába, s ez olyannyira felnagyítódik, hogy kitakarja vagy peremre szorítja a sokkal fontosabb történéseket. A Csemetében például az anya halálát. E novellák közt igazán kitűnőeket olvashatunk. Ilyen a fergeteges humorú ellen-Odüsszeia „apánk”-ról, a „félszeg utazó”-ról, akinek bécsi asztalos tanulmányútjáról lánya ír pazar beszámolót hamisítatlan dilettanciával és iróniával (Első videólejátszónk Alsónémediben). Klasszikus idősűrítő novellával indul a ciklus, a Kiss Tibor Noénak ajánlott Utunk a mólóhoz a viadukton át cíművel. Ennek egynapi történetében a múlt és a jövő is kirajzolódik apa és fiú életében, és elég fájdalmas látni, hogy rímel egymásra kettőjük személyisége, életvezetése. E zárónovellasorban két Ohrwurm-jegyzet is megállná a helyét, a kútba esett gyerekszáj-története (az Indul a bakterház frissített hangjával) és az apámék barátja a maga kísérleti tébolyával.

A Mondatok a csodálkozásról már címében is a beszédre irányítja a figyelmet. Mintha jelezné, nem kíván foglalkozni a korábbi Szvoren-kötetek érzékenyítő tartalmaival, mindazzal, ami (részben Szvoren Edina, részben Tóth Krisztina nyomán) trenddé vált a legutóbbi években. Abúzusok, traumák, kiszolgáltatottság – e tárgykörökben már tobzódni látszik a jelenkori próza, s hatása gyengül, bár szétterül. Szvoren e kötettel kihátrált a megjelenítésükből. Pontosabban csak periférikusan láttatja őket (a pofonokat itt is kiosztják a szülők, de csak véletlenül kapunk hírt róluk), és inkább szövegeléseinkre, mondatainkra csodálkozik rá. Már nem akar felkavarni, érzelmeket mozgósítani, nem késztet arra, hogy állást foglaljunk egyik vagy másik szereplő mellett. Racionális megközelítésekre tart igényt. Arra, hogy átlássuk, torz kommunikációnkkal mindannyian hozzájárulunk ahhoz, hogy falak épüljenek közénk.