Botorság lenne a részemről a kertelés: Zadie Smith új könyve, a Menekülés New Yorkból az első, amit olvastam tőle. A szerzőt megelőzte a híre, így felcsigázott annak lehetősége, hogy kisprózája felől léphetek be szöveguniverzumába. Ennek fényében elmondhatom, hogy a Menekülés New Yorkból olvasása során világossá vált, miért tartja a szakma és az olvasók generációja jelentős szerzőjének. Ezzel együtt mégis maradt bennem némi hiányérzet. A borító a világoszöld több árnyalatában játszik és a szárnyával csapni készülő kolibri vibráló színei egy könnyed, üde, és játékos kötetet ígérnek. Ha szárnyalást nem is tapasztalhattam, de repkedést, témák előtti lebegést, azokba bele-beleszippantást igen. Csipetnyi egzotikum és helyenként gyorsabb tempó egyszerre jellemzi összességében a szövegeket.

A szerzőt a magyar olvasók debütáló könyvével, a Fehér fogakkal (2002) ismerhették meg. Ez után A szépségről (2007), a NW (2017), a Swing Time (2019), majd a Sugallatok (2020) következett. Utóbbi annyiban tér el a korábban megjelentektől, hogy esszéket tartalmaz, amelyben Covid 19-járvány okozta traumákkal foglalkozik. Smith-t itt megjelent könyvei alapján alapvetően urbánus szerzőnek tekinthetjük, novelláiban azonban kilép a városból vagy éppen falura megy el. Ami a legfőbb, mindenhonnan emberi történetekkel tér vissza.

Folyamatos figyelmes érdeklődése és odafordulása úgy tud kikristályosodni, hogy Smith igyekszik minél több vargabetűt leírni karaktereivel. Ezzel párhuzamosan temérdek megközelítési lehetőséggel él. Ez nem véletlen. Elvégre ez az „önkényes realizmus” adja történeteinek eszköztárát. Nála a lehető legtermészetesebb a legmegfelelőbb fordulat kiválasztása és két össze nem illő darab egybeforrasztása. Ha úgy érzi, lehetetlenek segítik elő szövegeit, akkor azokkal él, ha humorral fűszerezett közös valóságban gyökerező helyzetekkel éri el a kívánt hatást, akkor azokhoz nyúl. A tizenkilenc, M. Nagy Miklós által fordított történetben, a szerző, még ha eleinte kétségeket is ébreszt az írottakkal kapcsolatban, a lezáró írásjel után mégis minden átfordít és hihetővé tesz.

Ezzel a virtuozitással összefüggésben, úgy érzem, a kötetben mégis jelen van a befejezetlenség érzete. Nagyszerű, hogy akár egyetlen bekezdésen belül képes az író kollázsokat építeni, de ez időnként inkább öncélú virtuozitás, semmint végiggondolt poétikai stratégia. Esetenként az „önkényes realizmus” túlzott rugalmassága működik végső mentőövként, és számomra ez megúszásnak tűnt. Emiatt noha a legtöbb írás telítve van remek témafelvetésekkel és nagyszerű meglátásokkal, mégis kevés után éreztem teljes elégedettséget. A Menekülés New Yorkból szövegeinek egyik része a The New Yorker, a The Paris Review, és a Granta felületén jelentek meg, másik pedig a gyűjteménybe íródott. Több esetben eszembe jutott a tárcaforma, ahogy az alkalom szüli az írást, ezzel a szöveg érthetőségét teszi helytől és időtől függővé. Ez a kötöttség azonban a kötetbe gyűjtéskor inkább hátránynak bizonyult, elveszítette erejét, sőt bizonyos szempontból aktualitását, így a történet értelmezési lehetőségei csökkentek.

Tehát Smith kötete semmiképpen sem egységes, akár a megszólalást, akár a tematikát nézzük. A vezérfonal egyértelműen az író érzékenysége. Hangulatok, pillanatok felvillantása és azok bontogatása játssza a legfőbb szerepet. Ám itt-ott felbukkanó humorát mindenképpen a kötet erényének tartom. Több alkalommal sikerült mosolyt csalnia az arcomra, akár a lusta brit turisták különcködéseiről esett szó (A Lusta folyó), akár férfiak tárgyiasításáról szóló tanácsokat (Érzelmi fejlődés) olvashattam. Ezek a momentumok meggyőztek arról, hogy ebben a prózában jóval több kakaó van, mert aki ilyen apróságokkal fel tud emelni egy-egy történetet, az könnyedén benn tudja tartani magát a kortárs angolszász irodalom élbolyában. A magyar változat címadó novellája után következő szövegek jelentették számomra a kapaszkodókat a smith-i világokban.Vagyis több, mint fele mutatott olyat, ami döntően pozitívan értékeltem.

Ami zavart Smith néhány történetében, hogy néhol értetlenül álltam az „önkényes realizmus”, vagyis az eltérő elemek használata előtt. Világos, mit próbál elérni ezzel, azonban teljesen eltávolít a szövegektől. A Kelso dekonstruálása erre nagyszerű példa, amelynek eredetijét édesanyjának köszönheti, ahogyan erre a Köszönetnyilvánításban is utal. Adott egy történelmi keret és az ahhoz passzoló karakterek, majd bedob egy látszólag kortárs eszközt, amivel az addig teljesen világos és érthető elbeszélést a feje tetejére állítja, de semmiféle magyarázatot nem ad arra, hogy mi keresnivalója van ennek a kommunikációs formának itt. Világos számomra a felforgatásnak ez a módja, és noha a végén megpróbálja lazán feloldani ezt az ellentmondást egy posztmodern aktussal, a végeredmény inkább zavaró, bosszantó, sőt, olcsó, semmint meggyőző. Ellenben ha azt mérlegeljük, hatott-e, úgy sikeresként értékelhető ez a szöveg is.

A Menekülés New Yorkból sok szempontból illik a smith-i életműbe. Sokrétű, sok hangú, szerteágazó prózát olvashatunk az első elbeszéléskötetében. Ugyanúgy megjelenik az identitás mellett a rassz és a szexuális orientáció vagy a gender kérdése, ahogyan regényeiben. Itteni univerzuma az egész világ tere, ideje, esetenként azok spekulatív vetületei. Az odafordulás, az érdeklődés, és a kíváncsiság egyértelműen jellemzi a könyv egészét, mégis jobban látszottak működni azok a szövegek, amelyek a második felében olvashatóak. A szerző mindenütt és mindenben jelen tud lenni, mint a levegő. Éppen emiatt sokféle lehet: szennyezett, ritka, tiszta, vagy éppen fojtott.