Japán Filmhét 2021 / Japán Alapítvány Budapest
2021.06.30.

A két évvel korábbi, 2019-es Japán Filmhét lázadó és csavargó fiatal főhősei helyett idén múltba révedő idős karakterek és a tradicionális családmodell került a fesztivál programjának középpontjába. SÜLL KRISTÓF ÍRÁSA.

Kellemes meglepetésként érhette a mozi szerelmeseit, amikor a Japán Alapítvány Budapest bejelentette, hogy idén júniusban ismét filmhetet szervez. Bár a nyári időzítést megszokhatták az évente megrendezendő esemény lelkes követői, 2021 elején már tanúi lehettek egy csaknem 30 japán alkotást felvonultató online filmfesztiválnak a JFF Plus jóvoltából. A márciusig tartó streaming esemény után két hónappal pedig már a budapesti Toldi mozi is megnyitotta kapuit, hogy otthont adjon az alapítvány közkedvelt rendezvényének. Ugyancsak meglepő és egyben szívderítő a tény, hogy az említett filmszínház nagyterme csaknem megtelt a filmhét vetítései során.
 
Látogatóban Gyöngyhagyma úr édesanyjánál
Látogatóban Gyöngyhagyma úr édesanyjánál
A szervezők a pandémia időszakára való tekintettel az újrakezdés és a reményteli jövőbenézés szellemiségében, „az élet megy tovább” jelmondathoz igazodva választottak ki négy filmet a hazai közönség számára. Ebből kifolyólag a felhozatal műfaji, illetve tematikai aspektusát tekintve egészen homogénnek és egységesnek mondható. Míg a JFF Plus online szekcióját science-fiction, fantasy filmek és thrillerek (valamint rövid, kísérleti rajzfilmek) tarkították, addig a júniusi részleg visszafogottabb volt e tekintetben és főként melodráma, illetve vígjáték elemekkel operáló ún. shomin-geki alkotások kerültek a nagyvászonra. Az említett kategória sajátosan japán zsáner, mely középosztálybeli családok hétköznapi életére fókuszál és sok esetben epizodikus szerkezettel rendelkezik.
 
E műfaj egyik első és igencsak ikonikus alkotójának a nagynevű rendezőt, Yasujirō Ozu-t tartják, aki rendkívül köznapi, profán és zavarba ejtően intim filmek egész sorozatával vált híressé a szigetországban, majd az egész világon. A fesztivál (főként 2019-ben készült) filmjei ezt a felépítést és gondolatiságot követik, természetesen a kortárs japán filmek kínos, ám megmosolyogtató szituációira építő humorának beemelésével. Így bár a komédia és dráma műfaja iránt kevésbé érdeklődő közönség számára nem volt feltétlenül kedvező a választék, a japán kultúra egyik központi témáját, a hagyományos család kérdéskörét különböző perspektívából járták körül az alkotások.
 
Habár a szervezők igyekeztek a filmek tragédiákat követő továbblépésről és azok meghaladásáról szóló aspektusát kiemelni, legalább ennyire fontosnak bizonyult bennük a visszatekintés, az emlékezet, a nosztalgia és a múlt feltárásának témaköre. A Látogatóban Gyöngyhagyma úr édesanyjánál (Pekorosu no haha ni ai ni iku, 2013) című film demenciában szenvedő anyafigurájának (Akagi Harue) esetében az emlékezet (avagy annak nehézkes működése) a cselekmény központi részévé válik. 
 
Az idős hölgy álmaiban időnként visszatérnek a múlt eseményei, ezeket flashback formájában meg is jeleníti a rendező, Morisaki Azuma. Feltárulnak előttünk a múlt század derekán zajló események, köztük a Nagasakit ért bombázás megrázó látványa is, melynek a főszereplőnő gyermekkorában szemtanúja és részben elszenvedője is volt – egyik barátja a tragédia áldozata lett. Ezáltal Japán egy másik folyton visszatérő kollektív traumája, az atombombák pusztítása is tematizálódik a filmben.
 
Égből pottyant étterem
Égből pottyant étterem
Az Égből pottyant étterem (Sora no resutoran, 2019) szereplői Észak-Japán vidéki farmjain élő, állattartó és növénytermesztő életvitelt folytató családok, akik hagyományos és természetes módon készítik elő és árulják élelmiszereiket, valamint közös éttermük megnyitását tervezgetik, ahol fenséges alapanyagaikból készülő ételekkel örvendeztethetik meg a lakosságot. A visszatekintés és a múlt felidézése inkább a karakterek imént ismertetett életmódjából, mintsem személyes történeteikből, vagy múltjukból fakad. A hagyományos tanyasi élet romantizálásán túl a film készítői látszólag hitet is tesznek ezen életvitel mellett. Akár a generációk közti stafétaátadás szimbólumaként is értelmezhető az a cselekményszál, mely során a főszereplő (Oizumi Yo) az idős sajtkészítő mester technikáit igyekszik ellesni, hogy rendkívül kifinomult ízlésének megfelelhessen.
 
A múltidézés és retrózás talán a Csak a macska tudja (Hatsukoi: Otosan, Chibi ga Inaku Narimashita, 2019) című filmben a legszembetűnőbb. Már a színészválasztás is sokatmondó: az idős és elhidegült férjet játszó Fuji Tatsuya a híres újhullámos rendező, Nagisa Oshima talán legismertebb filmjeinek, Az érzékek és A szenvedélyek birodalma főszerepeiben tűnt fel anno. A férfi feleségét alakító Baishô Chieko pedig Yamada Yôji közkedvelt és extrém hosszúságú „Tora-san” (Otoko wa Tsurai yo, 1969-) filmsorozatának állandó szereplője volt, később pedig Miyazaki Hayao A vándorló palotájában is szinkronizált. A filmben feltűnik továbbá az eredeti Godzilla-széria egyes részeiből (Mothra vs. Godzilla, Ghidora a háromfejű szörny) ismert színésznő, Hoshi Yoriko is.
 
Habár a Csak a macska tudjában nincsenek explicit utalások a felsorolt alkotásokra, beszédes a japán filmkultúra e meghatározó és kiemelkedő műveiből jól ismert színészek szerepeltetése. Míg a Gyöngyhagyma úr esetében a múlt a személyes és kollektív traumák kísérteteként jelent meg, Kobayashi Shôtarô filmje kellemes nosztalgiával tekint vissza az 1960-as évek Japánjára. Mikor Fuji és Baishô karakterének korai románcát tárja elénk a rendező, a korabeli újhullámos japán filmek fekete-fehér és szélesvásznú képi világát idézi meg. Azt mondhatjuk tehát, hogy a flashback jelenetekben a karakterekkel együtt a kamera is „megfiatalodik”.
 
Csak a macska tudja
Csak a macska tudja
A múlt fontosságának köszönhetően meglehetősen idős szereplők kerültek reflektorfénybe (az említett példákon túl a fesztivál második, Út az állomáshoz [Ekimade no michi wo oshiete, 2019] című filmjének kiskorú főszereplője egy szépkorú úrral barátkozik össze). Összességében kijelenthetjük, hogy míg a két évvel ezelőtti, főként 2017-es filmeket bemutató Japán filmhéten a rebellis, új utakat kereső fiatalok kerültek előtérbe, akik kallódó életstílusuk (The extreme Sukiyaki, 2013), vagy a hagyományos nemi és szexuális szerepeket megkérdőjelező felfogásuk (Egy sima, egy fordított, 2017) folytán kikezdték a tradicionális családmodell ideálját, addig az idén vetített, pár évvel frissebb alkotások épp ennek ellenkezőjeként írhatók le.
 
A filmtörténészek által is kiemelt, és az Arany Pálma-díjas Bolti tolvajokkal (Shoplifters, 2018) fémjelezhető család-dekonstrukciós tendenciára adott konzervatív és a hagyományokat romantizáló válaszként értelmezhetők az idén bemutatott filmek, melyek a jövő problémáira a múltban keresik a választ, továbbá az individualizmus helyett a konvencionális családi berendezkedéshez és életmódhoz való visszatérést hirdetik.