Vörös-véres a tenger, amelyből a menekülthajó utasai közül egyedüliként, szerelmét is a habokban veszítve a partra kínlódja magát Francis, aki Bissau-Guineából indulva köt ki végül Berlinben, az Alex környékén. Vörös-véresek az emlékek is, amelyek hol álmában, hol életveszélyben, hol alkoholmámorban törnek rá. Sötét a bőre színe, és sötét a legtöbb jelenet is: itt majdnem mindig éjszaka van.
Burhan Qurbani Berlin, Alexanderplatz című filmje dobbantónak használja ugyan Alfred Döblin 1929-ben megjelent monumentális regényét, de jó messzire ugrik róla. Az ő főhőse ugyanis jelenünk egyik legsúlyosabb problémájának, a menekültválságnak a terméke, de tárgya nem a legtöbbször feldolgozott, korunk „road-movie-jának” tekinthető menekülés maga, hanem a megérkezettség, ami jó messze van a beérkezettségtől.
Döblin regényének, majd pedig Fassbinder 1980-as, majdnem tizenhat órás filmjének egyik refrénje bevándorolt Qurbani filmjébe is: „többet érdemeltek, mint egy ágy és egy vajaskenyér”. Az anyagi javak mellett megbecsülést, tiszteletet, emberhez méltó bánásmódot. Előbb csak hallgatja Francis – menekülttársaival együtt, lélek- és testölő munkát végezve egy gyárban, a nyomorúságos munkásszálláson – ezt az álomszerű monológot, aztán jó néhány kanyar után már ő mondja lelkesítőn a többieknek, hozzátéve: „Ich bin Deutschland!”. Pedig hát nem.
Fassbinder mozijában – amelyet Qurbani állítólag nem kedvel – Franz Biberkopf, a börtönből szabadult kisember éppen úgy „jó akar lenni”, mint Francis, és éppen úgy „egy rossz világban”, mint ő. Csakhogy míg Franz németségéhez pillanatnyi kétség sem fér, Francis mindig menekült marad, ha szépen megtanul németül, és tudja a különbséget a „refugee” és az „immigrant” jelentése közt (magyarul a konnotáció érdekes módon fordított: a „migráns” cseng rosszul, nem véletlenül), akkor is. A weimari köztársaság erős háttér Fassbinder filmjében, amit mostanság ajánlatos lenne együtt nézni Tom Tykwer Babilon Berlin című nagyszerű sorozatával, amelyben viszont erős előtér, de a kézenfekvő sugalmazás (nevezetesen a Harmadik Birodalom létrejötte és világméretű pusztítása) direkt módon nem jelenik meg egyikben sem. Ahogy Qurbani sem emeli föl figyelmeztető mutatóujját az izmosodó német szélsőjobb, az AfD felé, hiszen a kisemberek túlélésért és emelkedésért folytatott küzdelmében ezek nem láthatók.
 Jelenetek a filmből |
A kissé hosszúra nyújtott, a bukások mentén öt részre tagolt filmben Francis egyszerre törekszik a jóra és a beilleszkedésre – és az antagonistával, Rheinholddal való furcsa barátságra is. Rheinhold – aki itt egy bevándorlókat foglalkoztató drogmaffia kisfőnöke – bizonyos értelemben Francis megváltóinak sorába tartozik: kiemeli a nyomorból, otthont, pénzt, nőket ad neki, miközben ádáz ellensége Francis jóságra való törekvésének. Kettejük libikókaszerű kapcsolata pompás jelenetekben épül és bomlik; és ez a minden direkt pszichologizálást kerülő dialógusok mellett már a két színész, Albrecht Schuch és Welket Bungué érdeme. Az pedig Joshi Heimrath operatőr bravúrja, hogy Francisről az arcával, a rengeteg közelivel, Rheinholdről pedig a testbeszéd képsoraival mond el a legtöbbet.
Mert miközben Rheinhold a maga módján elismeri, sőt kedveli is Francist, mindenek felett a saját kreatúrájának – ahogy a drogmaffia nagyfőnöke, Pums mondja, gorillájának – tekinti. Féltékenyen őrzi a Francis kiszolgáltatottságára épülő barátságot, és nem riad vissza semmilyen kegyetlenségtől, aljasságtól, gonoszságtól ennek érdekében. Az önmagával is szüntelenül birkózó pszichopata figura könyörtelenül rántja mind mélyebbre a főhőst.
Aki körül akad azért több „megváltó” is: egy ugyancsak bevándorló, de a sajátos árnyalatok ellenére sikeresnek mondható bártulajdonos, Eva (Annabelle Mandeng), aki megpróbálja kirántani Francist Rheinhold bűvköréből, de leginkább Mieze, a prostituált (Jella Haase).
 A képek forrása: MAFAB |
Mieze a szerelem, az érzelmi biztonság Francis számára – és ígéret a jóság beváltására és a beilleszkedésre. Mieze narrálja is a film szekvenciáit, ezzel igyekezvén némi szimbolikus-szürreális színezetet adni a történetnek.
A nézői érdeklődést nem a végkimenetel, hanem a fordulatok tartják fenn: váratlan kapcsolatok, érzelmi kitörések, meghökkentő, túlhabzó dialógusok. És Francis környezetének, a körülötte forgó alakoknak az érzékeny, árnyalt karaktere is mindig kínál néznivalót, vagyis végeredményben elröppen a bő három óra.
Qurbani filmjének – túl a számos immanens erényen – fontos eleme, hogy más optikát kínál a menekültválság és a befogadás sablonos narratívái helyett. A szerencsésnek mondható megérkezés és a beérkezés közti különbséget. Azt, hogy a filmje ott kezdődik, ahol a meneküléstörténetek általában véget érnek. És ott végződik, ahol a regény és Fassbinder filmje kezdődik: a börtön kapujában, kifelé.