Vágyott szépség. Preraffaelita remekművek a Tate gyűjteményéből / Magyar Nemzeti Galéria
2021.06.20.

A Magyar Nemzeti Galéria tárlata a tizenkilencedik századi brit festészet szupersztárjainak munkáit hozta el Budapestre, a szenzáció mégis elmarad. KÁNTOR VIOLA KRITIKÁJA.

A 19. század végén Henry Tate, vagyonos cukorkereskedő és nem mellesleg kiváló szemű műgyűjtő a National Gallerynek akarta adományozni kollekciójának hatvanöt darabját, a többi között olyan remekműveket, mint John Everett Millais Opheliája vagy John Williams Waterhouse The Lady of Shalott című festménye.

John William Waterhouse: Shalott kisasszonya, photo@Tate
John William Waterhouse: Shalott kisasszonya, photo@Tate

A patinás intézmény azonban elutasította a felajánlást mondván, nincs elég helyük a művek számára. Ekkor Henry Tate a magánvagyonából felajánlott nyolcvanezer fontot, és kampányt indított, hogy építsenek új kiállítóhelyet, ahol bemutathatják a brit művészetet. Vagyis végső soron, ha a preraffaeliták nem bűvölik el egykor az angol mágnást, ma a művészeti világ egyik legfontosabb intézménye, a Tate Britain sem létezne.

Bár mostanra a Tate az 1500 utáni brit művészet legnagyobb nemzeti gyűjteményévé vált a maga hetvenezer műtárgyával, a múzeum igazgatója, Maria Balshaw egyik korábbi nyilatkozata szerint a galéria látogatóinak a legelső kérdése a teremőrökhöz általában nem más, mint hogy merre találják Opheliát. A preraffaelita művészetet bemutató gyűjteményrész tehát a Tate múltja és jelene szempontjából is egyaránt kiemelkedőnek tekinthető.

A koronavírus-járvány miatt persze egyelőre nem özönlenek turisták milliói a brit fővárosba, hogy izgatottan berontsanak az intézmény preraffaelita termébe. Ugyanakkor így is sokat érő gesztus, hogy az angol múzeumi színtér zászlóshajója a karanténidőszak utáni újrainduláskor a gyűjtemény legnépszerűbb gyöngyszemeinek számos darabját adta kölcsön a Magyar Nemzeti Galériában rendezett Vágyott szépség. Preraffaelita remekművek a Tate gyűjteményéből című kiállításra.

Igaz, nem vagyunk olyan szerencsések, mint amilyenek az ausztrálok voltak két és fél évvel ezelőtt, amikor Canberrában az Ausztrál Nemzeti Galériában rendezték meg a Love & Desire – Pre-Raphaelite Masterpieces from the TATE című tárlatot. A londoni intézmény akkor - történetében először és eddig utoljára – egyidejűleg adta kölcsön egy másik múzeumnak Millais Opheliáját valamint Waterhouse A Shalott kisasszonya című festményét. Ophelia idén nyáron Londonban marad, ami minden szépség és izgalmas felfedezés ellenére hiányérzetet kelt Budapesten, hiszen a preraffaelita mozgalomhoz kötődő legikonikusabbnak tartott alkotásról van szó.

A Magyar Nemzeti Galériában látható negyven preraffaelita festmény java része ugyanakkor azonos az Ausztráliába kölcsönzött képekkel; a magyar kiállítás anyagában látható közel hatvan grafika között viszont olyan országspecifikus finomságokat is bemutatnak a rendezők, Carol Jacobi, a Tate 1850 és 1915 közötti brit művészettel foglalkozó kurátora és Plesznivy Edit társkurátor, mint a preraffaelitákkal rokonszenvező Charles Allston Collins 1852-ben készült Árpád-házi Szent Erzsébet ájtatos gyerekkora című lapja, amely egy, a kórházalapító magyar szentről később készült olajfestményt készített elő.

Dante Gabriel Rossetti: Monna Vanna, photo@Tate
Dante Gabriel Rossetti: Monna Vanna, photo@Tate

A Vágyott szépség című tárlatot eredetileg már tavaly láthattuk volna, ha a járvány nem szól közbe, és nem is ez az első együttműködés az intézmények között. Szűk évtizede a Szépművészeti Múzeum Turner és Itália című tárlata, valamint három éve a Magyar Nemzeti Galériában a Bacon, Freud és a Londoni iskola festészete című kiállítás is már a Tate Britainnel együttműködésben valósult meg. A 20. századiak után most tehát a 19. századi brit festészet szupersztárjainak munkáit is sikerült elhozni Budapestre.

Olyan főműveket láthatunk, mint például Dante Gabriel Rossettitől az érzéki Monna Vanna, a lelki szépség himnikus műve, az Ábrándozás, a halálon túlra leselkedni vágyó Beata Beatrix vagy a szerelem képletét kutató Paolo és Francesca című festmények. Budapestre érkeztek John Everett Millais erős nőalakokat szerepeltető vásznai: A nyugalom völgye vagy a Szabadon bocsátó parancs, 1746, Ford Madox Brown titokzatos Vegye a fiát, Uram! című képe, John Roddam Spencer Stanhope sorsot firtató Merengés a múlton című vászna. A magyar közönség láthatja William Morris élete egyetlen táblaképét, a La Belle Iseult-t, vagyis a Szép Izoldát, Edward Burne-Jones-tól A szerelem templomát, valamint a preraffaelita örökséget hatalmas vásznain fortissimóra erősítő Waterhouse már említett The Lady of Shalottját is.

A festmények lenyűgözőek, a vibráló zöldek, kékek, vörösek, lilák, fehérek a karanténos hónapok ínsége után pláne ragyogni látszanak a vásznakon. Az ábrázolt helyzetek, legyen akár bibliai, akár mítoszok homályába vesző tárgyuk, emberközeli és árnyalt érzelmeket kifejező megformálásuk miatt többnyire még a 21. századi nézőnek is érvényes kérdéseket mutatnak fel. Ami pedig emellett még hihetetlenül ismerős a mi képeket habzsoló szemünk számára, az nem más, mint hogy a preraffaeliták is magas felbontásban dolgoztak. 19. századi HD képeken a legkisebb virág szirmától a legfontosabb szimbólum utolsó sarkáig ki akartak dolgozni a programjuk szerint mindent. Ezért is csalóka a kiállítási élmény: minden olyan szép és megnyugtató. Ennyi lenne az egész?

A Magyar Nemzeti Galériában látható tárlat a preraffaelita művészet minden jellemzőjét korrektül elmondja – csak valahogy az a be- és kirobbanó energia, ami annyira a sajátjuk volt, az hiányzik abból, ahogy a kiállítás megismerteti a látogatókkal a mozgalmat.

A preraffaeliták indulását bemutató első terem kísérőszövegéből például megtudjuk, hogy „A Dante Gabriel Rossetti, John Everett Millais és William Holman Hunt vezette Preraffaelita Testvériséget a Királyi Művészeti Akadémián tanuló, s az iskola tanítási elvei ellen lázadó diákok alkották. A preraffaelita művészek új realizmussal és új témákkal akarták felfrissíteni a festészet és a költészet állóvizét. A csoport névválasztásával olyan művészek előtt tisztelegtek, akik Raffaello érett reneszánsz korszaka előtt éltek és alkottak.” Azonban a falakon mindössze egyetlen kisméretű akvarellt fedezhetünk fel csupán, amely azt a művészeti felfogást képviseli, ami ellen ezek az alig húszéves fiatalok esztétikai szabadságharcot hirdettek, hogy aztán győzelmük hatására recsegve-ropogva ledőljön a megkövesedett művészeti establishment.

A birkózók című képről van szó, amelyet a Királyi Akadémia valaha volt legfiatalabb hallgatójaként a csodagyerek Millais, a Preraffaelita Testvériség egyik későbbi alapítója készített a régi mesterek stílusát utánozva. Remek tanulmányozni, hogy miből lesz a lázadó cserebogár, mint ahogy az is megkapó, hogy a tizenkét éves gyerek milyen precizitással festett klasszikus arányú aktokat és használta a klasszikus kompozíciókészítés fogásait. Ugyanakkor ezen a 36 x 54 centiméteres, az egyik kezdőfalon alig észrevehetően meghúzódó akvarellen kívül kifejezetten látogatóbarát lett volna, ha a tárlaton szerepel olyan „pre-preraffaelita” akadémista festmény is, amiből első pillantásra egyértelművé válik a közönségnek, hogy milyen esztétikai norma erőltetését érezték teljesen életidegennek a testvériség tagjai.

Mert nekik egyáltalán nem Raffaellóval volt bajuk, hanem a Raffaello-epigonokkal, és nem valamilyen múltba révedő érzelmesség fordította őket a Raffaellót megelőző korok művészete felé, hanem hogy eszközöket találjanak ahhoz, hogy a jelenükről adekvát módon beszélhessenek, és hogy újra rátaláljanak az ipari forradalom korában végleg elveszettnek hitt szépségre és spirituális tartalomra.

Mert miközben látták a világ legnagyobb városává fejlődött London munkásnegyedeit, miközben támogatták a jogok kiterjesztéséért küzdő chartista mozgalmat, és saját bőrükön tapasztalták, hogy a hétköznapi élet hogyan alakult át gőzerővel körülöttük, addig az Akadémia növendékeiként háromszáz évvel korábbi eszményeket követve kellett leplekbe burkolt idealizált alakokat harmonikus kompozíciókba szerkeszteniük, és míg másolgattak, kaptak időt felkészülni arra is, hogy az elvárt epigonizmus egyszer majd társadalmi megbecsültséggé konvertálódik az életükben. Millais amúgy zseniális volt ebben a „másolós stílusban”, számtalan díjat nyert, ő volt az Akadémia üdvöskéje, az epigongyár aranyifja.

John Everett Millais: Szabadon bocsátó parancs, 1746, photo@Tate
John Everett Millais: Szabadon bocsátó parancs, 1746, photo@Tate

Mígnem Hunttal, Rossettivel és még négy társukkal együtt nemet nem mondtak minderre, és 1848 szeptemberében megalapították a Preraffaelita Testvériséget. Első bemutatkozásaik alkalmával pedig ezek a „szép és megnyugtató” képek hatalmas csörömpölést okoztak a művészeti világban.

A Magyar Nemzeti Galéria kiállításának finom részlete az a két tanulmányrajz, amelyeket Millais Krisztus szülei házában című olajfestményéhez készített, és amelyeknek kísérőszövege meg is említi, hogy „ezeken a rajzokon kísérletezett, hogy megtalálja a megfelelő kompozíciót az egyik legmegosztóbb preraffaelita festményhez, amely a korszak forradalmi eszméit követve munkásemberekként ábrázolta a Szent Család tagjait.” Ám ez nemcsak az egyik legmegosztóbb kép volt a Testvériség történetében, hanem voltaképpen az a festmény, amely meghozta a preaffaeliták számára az áttörést – mondjuk nem éppen úgy, ahogy azt ők minden bizonnyal szerették volna.

A kép egyenesen sokkszerű állapotba dermesztette a kritikai közvéleményt, amikor 1850-ben a Királyi Akadémián kiállították. Millais a megszokott idealizált ábrázolásmódot teljesen elhagyta, és hogy minél realisztikusabb legyen a festmény, kis időt még egy Oxford Street-i asztalosműhelyben is eltöltött, az alakokat pedig családtagjairól és barátairól élet után mintázta. Szent József izmos, inas karja, a műhely padlóján rendetlenül szétszóródott faforgács, az elnyűtt ruhák, a hétköznapi testtartások blaszfémiaként hatottak. A festmény legnevesebb bírálója Charles Dickens volt, aki a képet visszataszítónak találta, Mária alakját „irtóztatónak a rútságban”, aki „szörnynek hatna a legaljasabb francia kabaréban vagy a legócskább angol söntésben is”. Úgy tartják, a nagy botrány még Viktória királynő figyelmét is felkeltette, és a palotába kérette a képet, hogy a saját szemével láthassa. Millais feje a helyén maradt, sőt, évtizedekkel később, életének utolsó évében a Királyi Akadémia elnöke lett.

Nagyszerű lett volna, ha nemcsak a mindezt közvetíteni nem tudó tanulmányrajzokat, hanem magát a festményt is láthatja a budapesti közönség, de az jelenleg a Tate saját gyűjteményéből rendezett Walk Through British Art című tárlaton szerepel Londonban. Nem maradtunk azonban teljesen olyan korai főművek nélkül, amik kiverték a biztosítékot a korabeli kritikusoknál. A Nemzeti Galériában kiállított Dante Gabriel Rossetti-remekművet, az angyali üdvözlet témáját feldolgozó Ecce Ancilla Domini! című festményt első bemutatkozásuk után olyan vehemensen támadták, hogy Rossetti megfogadta egy életre: soha többet nem állít ki nyilvánosan. Mindenesetre a rossz reklám is reklám, a Preraffaelita Testvériség ismertté és hamarosan a széles tömegek számára kedveltté vált.

Jellemző módon a kritikusok kiátkozási hajlandósága akkor szűnt meg teljesen, amikor a korszak meghatározó művészeti írója, John Ruskin a Times hasábjain védelmébe vette az alkotókat Preraffaelitizmus című írásában: „Minden hibájuk ellenére Turner halála óta az ő képeik a legjobbak – éspedig összehasonlíthatatlanul a legjobbak – azok közül, amelyek a Royal Academy falain lógnak, az olyan képekkel pedig mint Hunt úr Claudio és Izabellája, egyetlen korábbi művészeti stílus sem kelhet versenyre, és bizonyos szempontból egyik sem érhet fel hozzá.” Hogy egyet lehet-e érteni Ruskin Hunt művéről tett megállapításával, szerencsére bárki eldöntheti a Galériában sétálva, merthogy Shakespeare Szeget szeggel című drámájának kulcsjelenetét árnyalt pszichologizálással ábrázoló mű itt van a budapesti tárlaton, amely azonban Ruskin értékelését nem említi.

Dante Gabriel Rossetti: Dante álma Beatrice halálának idején, photo@Tate
Dante Gabriel Rossetti: Dante álma Beatrice halálának idején, photo@Tate

Persze a nagyközönség számára szánt kiállítások nem a korabeli kritikai fogadtatás bemutatásának elsődleges terepei. Az viszont hozzáadott volna a tárlathoz, ha nemcsak félmondatokba elszórt utalásokból rakhatja össze a közönség a preraffaeliták egyébként jól elmesélhető történetét, és ismerheti meg azokat a sajátos tektonikus mozgásokat, amelyek ekkor a brit művészetben lejátszódtak. Itt a mélyben két külön kontinens ütközött egymásnak: az utolsó „poszt-raffaeliták” és voltaképpen a legelső modernek. Erre van is utalás a kiállítás Középkori modernek terem címében, de aztán magára marad a látogató azokkal a kérdésekkel, hogy végül is pontosan hogyan és kikre kell értenie ezt az amúgy izgalmasan hangzó meghatározást.

Egyébként 2012-ben a Tate maga döntött úgy, hogy meg kell szabadítani a Testvériség emlékezetét az időközben rájuk rakódott unalmas, szépelgő megközelítésektől. Akkori tárlatuk úgy mutatta be őket, mint akik tudatosan szembefordultak az ortodoxiával és a modern festészet és design új viszonyítási alapját hozták létre. A kiállítás címe Pre-Raphaelites: Victorian Avant-Garde lett, ami már önmagában is elég erős állítás ahhoz, hogy elsöpörje az ásító közhelyeket, felrázza a látogatókat, és egyértelművé tegye, hogy a preraffaelita szépség eredetileg radikálisan újító jelenség volt.

A Magyar Nemzeti Galériában látható tárlat kilenc szekcióban mutatja be a mozgalom fő jellemzőit, tematikus hívószavak és kiemelt alkotók mentén, ami nagyszerű mátrixot ígér. Kár, hogy a nem túlságosan felvillanyozó kísérőszövegek még a sokat próbált tárlatlátogatónak is megnehezítik egy idő után a befogadást.

Az első három szekció, a Középkori modernek, a Festett költészet és a Világi hit a mozgalom kezdeteit, illetve a költészet és a vallás meghatározó szerepét kívánják bemutatni. A Modern élet című terem azt hangsúlyozza, hogy a mozgalom számára a mindennapi angol valóság problémái álltak az ábrázolások középpontjában; a Természethűség címet viselő szekció pedig a realisztikusságra törekvő természetszemléletet mutatja be és azt, hogy a preraffaeliták két évtizeddel az impresszionistákat is megelőzve vonultak ki a természetbe, hogy a szabadban alkossanak. A kiállítás következő három egységét az Eszményi szerelem, illetve A lélek szépségeA test szépsége, valamint Az isteni szépség hívószavai határozzák meg. Ezek a szekciók arról szólnak egyrészt, hogy a művészek a középkori történetekben a modern élet és a modern szerelem pszichológiai problémáit keresték, másrészt, hogy Rossetti és az őt követő fiatalabb, második generációs preraffaeliták voltak az úgynevezett esztétikai mozgalom fő képviselői, amelynek középpontjában a szépség keresése állt, női portréikon egy modern szépségeszmény fogalmazódott meg. A Mítoszok és legendák címet viselő utolsó szekció középpontjában pedig a modern női hősök állnak a kiállításon.

Dante Gabriel Rossetti: Szent György és Sabra hercegnő esküvője, photo@Tate
Dante Gabriel Rossetti: Szent György és Sabra hercegnő esküvője, photo@Tate

Az eszményi szépséget megörökítő képeken nagyon is valódi női arcok tekintenek vissza ránk vagy éppen el a messzeségbe. A preraffaelita körbe ugyanis szorosan beletartoztak azok a nők, akik modellként, múzsaként, egyben élettársként vagy feleségként, sőt - bár ekkor még nők nem lehettek az Akadémia hallgatói - saját jogú művészként aktív szereplői voltak a társaságnak. Erről a témáról Jan Marsh, a William Morris Társaság korábbi elnöke három és fél évtizede jelentette meg Pre-Raphaelite Sisterhood című könyvét, amelyben az irodalomtudósként induló szerző gyakorlatilag megkísérelte visszaírni az elfeledett női alkotókat a Testvériség (brotherhood) történetébe. Ahogy azt később megfogalmazta, azt akarta bemutatni, hogy a preraffaelita kör nem hercegi ragú zseni férfiakból és passzív Hamupipőkékből állt. Ebből kiindulva született meg aztán 1995-ben a Pre-Raphaelite Women Artists című tárlat Manchesterben, amelyben három generáció húsz női alkotóját mutatták be, majd 2019-ben a Pre-Raphaelite Sisters című kiállítás, amelyet a National Portrait Gallery-ben láthatott a közönség.

A Magyar Nemzeti Galériában látható kiállítás nem szentel külön szekciót a mozgalom női együttműködők felőli újragondolásának, de a modellekre, múzsákra, társakra való utalások vissza-visszatérően felbukkannak a tárlaton. A festők közül Elizabeth Eleanor Siddalt, Rossetti laudánum-túladagolásban meghalt élettársát, számtalan preraffaelita kép modelljét mutatja be külön a tárlat, és Siddal két akvarelljét is láthatja a közönség. Ide kapcsolódik az a remek kurátori döntés is, hogy a kiállításon számos lágy hangvételű fotót láthatunk a falakra nagyítva egy másik női alkotótól, Julia Margaret Camerontól. Cameron negyvennyolc éves volt, amikor elkezdett fotózással foglalkozni, közel 900 műből álló életműve a preraffaelita fotóművészet példája, amely a 19. századi angol társadalom legjelentősebb figuráiról, művészekről, tudósokról készített alkotásokból, valamint történelmi, vallási és mitológiai témájú kompozíciókból áll.

A kiállítás mindössze egy kisebb termet szentel a második generációs művészek leginkább William Morris neve fémjelezte gigantikus vállalkozásának, a designt preraffaelita elvek mentén újradefiniáló Arts and Crafts mozgalomnak. Mivel Morris legfontosabb munkáit inkább a Victoria & Albert Múzeumban kell keresni, érthetőnek tűnik, hogy a mozgalom iparművészettel kapcsolatos eredményeit egyetlen eredeti műtárggyal, egy magyar Iparművészeti Múzeumból kölcsönzött szőnyeggel jelzi a tárlat. Mindenesetre kihagyhatatlan a téma felvillantása, hiszen a kiállítás címében megfogalmazott „vágyott szépség” elérése a lakókörnyezet esztétikus, nem tömegtermelésben készült tárgyakkal való átlelkesítése és kialakítása révén az Arts and Crafts mozgalomban is az egyik legfontosabb cél volt. Sőt, mind a mai napig olyannyira kisugárzik a hatása, hogy ha bármelyikünk szétnézne most a saját háztartásában, könnyen lehet, hogy találna olyan kiegészítőt, amely design szempontjából, ha áttételesen is, de valahonnan az Arts and Crafts elveiből eredeztethető.

Mint ahogy a Vágyott szépség című kiállítással párhuzamosan bemutatott két kísérőtárlat egyike is részben ennek a mozgalomnak a magyarországi továbbéléséről szól. Az Arts and Craftshoz tartozó és a népművészet újrafelfedezését szorgalmazó Walter Craine 1900-as magyarországi útjának tanulságaiból kiindulva Az utópia szépsége című tárlat a preraffaelita eszmények és az Arts and Crafts mozgalom századfordulós és 20. század eleji magyar művészetre gyakorolt hatását mutatja be. A tárlat önmagában is tökéletesen működne, a gödöllői művészteleptől és Körösfői-Kriesch Aladártól kezdve Gulácsy Lajoson és Rippl-Rónain át Kozma Lajosig számtalan olyan alkotó műveit láthatjuk, akiknél felfedezhetők az angol hatások.

Végül igényel némi elszántságot, hogy megtaláljuk a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításába ékelt második kísérőtárlatot, de száz százalékig megéri belevágni a túrába. A VAGY-VAGY. Baranyay András: Önarckép Jane Morisszal című kamarakiállítás az 1960-70-es évek meghatározó alkotójának főművei közül tár néhányat a látogatók elé. A művek Baranyay saját és Jane Morris preraffaelita hímzőművésznek (William Morris feleségének és számtalan preraffaelita mű modelljének) portréi között oszciállálnak. A vágyott szépségre itt is rátalálhatunk, ahol a viktoriánus avantgárd átsejlik a magyar neoavantgárdba.

A kiállítás 2021. augusztus 22-ig látogatható. 

Szerző: Kántor Viola