Beszélgetés Kocsis Pállal
2021.06.17.

A jövő évadtól rendez és játszik a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban, amivel régi restanciát pótol, hiszen a színház megalakulása óta hívja, hogy térjen vissza szülővárosába. Eddig nem volt rá ideje, most van. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Hét év után elváltál Kecskeméttől, ami nem lehetett egyszerű döntés, hiszen számos ponton kötődsz a városhoz és környékéhez.
 
Csapó Virággal az 56 06 / őrült lélek, vert hadak című előadásban
Csapó Virággal az 56 06 / őrült lélek, vert hadak című előadásban
Kocsis Pál: Nem az én döntésem volt, hanem a színház igazgatójáé, Cseke Péteré. Tavaly óta vagyok szabadúszó, csak pandémia volt, és hiába úszkáltam szabadon, nem volt víz a medencében. Az is igaz, hogy én úgy voltam tag a színházban, hogy darabra és munkára szerződtem, de mindig erősen hangsúlyozták, hogy tag vagyok, különben nem is kaphattam volna olyan díjakat, mint az évad legjobb színésze. Az igazgató úr 2020-ban közölte, hogy nem leszek tag, csak vendég. Akkor azt gondoltam, hogy ez büntetés azért, mert kiszálltam egy munkából, ahol nem éreztem megfelelőnek a feltételeket. Nem haraggal történt ez a lemondás, úgy tűnt, hogy tisztáztuk a dolgot. Idén a szerződtetési tárgyalásoknál közölték, hogy bár nagyszerű színésznek tartanak és remek rendezéseim voltak a színházban, nem gondolkodnak bennem. Meglepett, mert azt gondoltam, hogy ebben a helyzetben azt az egy munkát biztosan ki lehetne gazdálkodni, ha már ilyen jónak mondanak. Úgy látszik, nem fért bele.
 
R: Van valami köze ennek ahhoz, hogy közben átminősült a munkahelyed nemzeti színházzá, és ez nem csak névváltoztatást jelent?
 
KP: Erre nehéz válaszolni. Vannak gondolataim ezzel kapcsolatban, de hát ezek az én elképzeléseim. Látszik, hogy nagyon komoly vezetőségváltás történt, teljesen új szemlélet kezdődik el. Hogy ez mennyire más, mint korábban, mennyire felel meg a nemzeti színházi elvárásoknak, ha van ilyen, ezt majd megítélik a nézők és a szakma. Ettől függetlenül nem gondolom, hogy ne tudnék egy nemzeti színházban a tőlem telhető legjobban teljesíteni, legyen az bármelyik városban is.
 
Hajdú Melinda és Kocsis Pál az Apátlanul című előadásban
Bognár Gyöngyvér és Kocsis Pál az Apátlanul című előadásban
R: A színházakat is nehéz helyzetbe hozta a pandémia, különböző módon reagáltak rá. 
 
KP: Teljesen eltérően kezelték a helyzetet. Kecskeméten voltak nagyon jó döntések, az első időszakban Cseke Péter nem hagyta mentőöv nélkül még a számlásokat sem, a fenntartóval egyeztetve közös teherviselésben állapodtak meg. Viszont minden színház másképpen működött, ami az én olvasatomban azt jelenti, hogy nem volt ez átgondolva ott, ahol kellett volna, nem születtek megállapodások, mindenki próbált a saját lehetőségei szerint jól-rosszul valamit kitalálni, mégis rengeteg áldozata lett ennek a helyzetnek.
 
R: A mai helyzethez az is hozzájárult, hogy a korábbi ellentétek kettéosztották a színházi szakmát, ami most élesen felszínre került.
 
KP: Amikor a húsz szemes szőlőfürtből tizenhét mondja háromra, hogy rothadt, az már nem a kettéválás. Nagyjából ezek lettek az arányok. Azok a színházak kerültek kisebbségbe, amelyek nem politikailag kívánják meghatározni magukat, miközben a nagy többség egyfolytában az ellenkezőjét mondja rájuk. 
 
R: Nem gondolod, hogy az eltávolításod Kecskemétről azért történt, mert a gondolkodásod, szemléletmódod nem felel meg annak, amit most elvárnak a színháztól?
 
KP: Nem tudom, de azt igen, hogy eddig sem feleltem meg, és ebből nem volt soha probléma. Sőt, Cseke Péter volt az egyik olyan igazgató, aki nyíltan elismerte, hogy őt anno politikailag nevezték ki. Miközben sok olyan embert hívott dolgozni, akik másképpen gondolkodtak sok mindenről, mint ő. Miközben itt nem voltak pártkatonák, tudtunk egymással beszélgetni. Bár egyszer nevezett engem egy kolléga rendkívül sértő módon „Leninfiúnak”, mert úgy érezte, hogy ő nagyon nemzeti, mielőtt még nemzetivé váltunk volna, de ezen is túl lehetett lépni. Amikor odaszerződtem, sokat beszélgettünk Péterrel, és nekem nagyon rokonszenves volt, amikor azt mondta, hogy tudom, milyen színházat tudok vagy nem tudok megcsinálni, de azt is, hogy milyet szeretnék. És ehhez kellenek ezek az emberek. Tudja a határait, hogy hogyan került oda, ezzel együtt kíván többszínű minőséget létrehozni. Jöttek az elismerések a Pécsi Országos Színházi Találkozón, rendezett Zsótér Sándor, Szász János, Mohácsi János, Szikszai Rémusz, Rusznyák Gábor, olyan előadások születtek, amikre a szakma is odafigyelt. Hogy hogyan változtatta meg ezt az a kőkemény helyzet, ami most van Magyarországon, és hogy mindez a pandémia alatt tetőzött, látja mindenki.
 
Kocsis Pál a Baal című előadásban
Kocsis Pál a Baal című előadásban
R: Nincs lehetőség párbeszédre?
 
KP: Nincs honnan beszélni és nincs kivel. Ha valaki mégis szólna és kapna is valamennyi pénzt, amit amúgy nem kapna, akkor már meg van véve, és még csak haragudni sem szabad rá, hiszen teljesen kiszolgáltatottá váltunk. Ezt üzenem azoknak, akik nyíltan bántják azokat az embereket, akikről azt gondolják, hogy szólniuk kellene, mert nem tudják, mi van mögötte. Amúgy sem szabad bántani soha azokat, akik nem merik nyíltan fölvállalni a véleményüket.
 
R: Te szólós vagy egyébként?
 
KP: A színházon belül kizárólag szakmai kérdésekben. Baráti viszonyokban nyilván más a helyzet, viszont az a magánügyem, hogy mit gondolok az ország helyzetéről vagy a politikáról. Engem az sem zavar, ha egy előadás politikai indíttatásból születik, bár Kecskeméten ez viszonylag ritka. A színháznak általánosan kell kritikusan véleményt mondani a politikáról, közéletről, emberi viszonyokról. Amúgy nem gondolom, hogy rabként kellene felfognom az életet, hogy ne nyithatnám ki a szám.
 
R: Mindig ilyen voltál?
 
KP: Igen, csak erre nagyon sokáig egyáltalán nem volt szükség. Középiskolás korom óta ilyen a természetem.
 
R: Kaposvár fölerősítette ezt, ahova a főiskola után szerződtél?
 
Grisnik Petra és Kocsis Pál a Játék a kastélyban című előadásban
Grisnik Petra és Kocsis Pál a Játék a kastélyban című előadásban
KP: Valószínűleg, csak akkor az ember nem vette észre, mert ott a szabad szellemű létezés, alkotás természetes volt. Példának mondom a Mohácsi rendezte 56 06 / őrült lélek vert hadakat, ami annak idején nagy politikai port vert fel. Zárójelben mondom csak, hogy nem volt a kedvenc munkám annak idején, utólag ismertem föl az előadás jelentőségét, köszönhetően a kiváltott indulatoknak is. Miközben azt addig is pontosan tudtam, hogy itt egy csodálatos emlékmű születik Nagy Imrének, ehhez képest épp az ellenkezőjét állították.
 
R: Lett volna még kifutása a kaposvári színháznak?
 
KP: Nagyon jó lett volna megnézni, hogy milyen korszakot tudnak csinálni Mohácsiék. Bár ketten pályáztak arra a gyalázatos egy évre tisztességből, én a helyükben nem pályáztam volna. Igaz, én sem szerződtem el, tisztességből maradtam. Utólag azt gondolom, hogy ez nem volt jó döntés, ugyanakkor mindig oda lyukadok ki, hogy mégis. A tisztesség nem lehet hülyeség, még ha nem is jövedelmező. De kaphatott volna egy új lendületet a színház.
 
R: Akkortájt sokkal direktebb módon kezdett a politika beleszólni a színházak életébe. 
 
KP: Kaposvár kicsiben leképezte azt, ami az országban történt, amikor egy szűk elit vette át a város irányítását, véleményezési jogát. Nem hiszem, hogy az a sok ezer ember, aki szerette a színházat, mindenben egyetértett velük. Persze az emberek kényelmesek, amúgy is kevés helyen verik a nagydobot, hogy nekünk ez a színház kell.
 
Csapó Virág és Kocsis Pál az Oidipusz című előadásban
Csapó Virág és Kocsis Pál az Oidipusz című előadásban
R: Kaposvárról is a politika miatt voltál kénytelen eljönni?
 
KP: Rátóti Zoltán tessékelt ki, ráadásul volt osztályom az ottani főiskolán, aminek a vezetésére Mohácsiék beszéltek rá. Nem is bántam, de hirtelen nagy változások kezdődtek, Rátóti lett az igazgató, Vidnyánszky Attila is bekerült a főiskolára, és szépen kipaterolta azokat, akikkel én együtt dolgoztam, egyre szűkültek a lehetőségek. Ennek egyik végrehajtója volt Rátóti, aki, azt gondolom, személyes okokból, fél év után magához hívatott és azt mondta, nem vagyok lojális. Kérdeztem, kihez. Azt válaszolta, hozzá. Ezzel nem lehetett mit kezdeni. Azt azért soha nem felejtem el, hogy a kislányaim hány könnycseppet ejtettek, mert nem látták az apjukat, és el kellett adni a szülőházukat. Miskolcra szerződtem, onnen jártam vissza az osztályomhoz, de akkor már más volt minden, nem az a nagyszabású, izgalmas tanterv, amire szerződtem. Néhány embert még tudtam hívni, akikkel jó volt dolgozni, de az utolsó évben már nem volt rám szükség. Kénytelen voltam azt mondani az osztályomnak, hogy próbáljanak magukba szívni mindent, mint a szivacs.
 
R: Te is így működsz?
 
KP: Igen, valameddig. De a szivacs mélyén kő van, ami nem enged be mindent. Van egy határ. Én Kerényi Imre osztályába jártam, korán megtapasztaltam, hogy vannak dolgok, amiket távol kell tartani magadtól.
 
R: Kaposvár után volt két év Miskolc. Maradtál volna, ha a magánéleted úgy alakul?
 
Lovas Rozi és Kocsis Pál A tanítónő című előadásban
Lovas Rozi és Kocsis Pál A tanítónő című előadásban
KP: Elsőként Kiss Csabával, a színház akkori igazgatójával dolgoztam ott, és kiderült, hogy ez nem az én világom. Nem viselem jól a csendes erőszakot, mert nem lehet rá reflektálni. Jeleztem, hogy nem maradok, próbáltak marasztalni, hogy ez kezdeti időszak, mindenki zavarban van, majd alakul. Nem alakult. Nem is annyira a munka, inkább a kicsit múltidéző vezetési stílus, amikor megpróbál valaki a „csapatába” beszervezni. Eljöttem, Cseke Péter pedig korábban is hívott Kecskemétre, ami a család szempontjából is biztató volt, ide szerződtem.
 
R: Visszanézve sajnálod?
 
KP: Azt a színházat, amiről azt hittem, hogy építkezünk, hogy megyünk előre, igen. Ezt, amit most látok, nem. Látok egy műsortervet, arculatot, nyilatkozatokat. Péter korábban egy visszahúzódó, szerény vezető volt, most mindennek más az akusztikája, rengetegen vannak az irodában, szinte többen, mint a színpadon. 
 
R: Látsz valami kiutat ebből a kialakult színházi helyzetből vagy bebetonozódott az egész?
 
KP: Azt gondolom, hogy végnapjait éli ez a rendszer, le fog pörögni, hogy milyen irányba fog eldőlni, azt nem tudom. Van még néhány meghódítható hely az országban, amit még nem Vidnyánszky felügyel. Ő ugyan tiltakozik ez ellen, de valahogy mégis úgy alakul. Azt mindenki látja, hogy kerülnek emberek kisebb-nagyobb színházakba, mindegyik politikai kinevezés. Ez tarthatatlan. Az a néhány hely nem képes annyi gondolkodó embert fölszippantani, amennyiről én azt gondolom, hogy még van. Ha viszont nem változik semmi, akkor nincs értelme csinálni, mást kell keresni.
 
R: Volt már, hogy eszedbe jutott?
 
KP: Persze, például amikor visszaadtam azt a bizonyos munkát: azt éreztem, hogy nem csak egy munkát adok vissza, de elmegyek innen, mert méltatlanná vált a helyzet. Miközben persze nem bírnám színház nélkül. Megfordult az is a fejemben, hogy kihagyok egy évet, előadásokat nézek. Az elmúlt tíz évben nagyon keveset voltam színházban, persze az is igaz, hogy a tanya alapvetően átszabta az életünket, ez az életmóddal is összefügg. Kezembe került egy könyv, a szerzője kultúrtörténész, színházesztéta volt, majd ’56-ban elkezdett szörnyű darabokat írni. Véletlenül találkoztam a kötetével, kellékként használtuk, amikor Rusznyákkal csináltuk A tanítónőt: Biblia helyett ezt kaptam a próbán. A színdarabok rettenetesek, viszont volt benne egy érdekes tanulmány a „mutatványos színházról”, ami arról szólt, hogy a hatalom a stabilitása érdekében hogyan manipulálja a művészetet, hogyan kényszeríti rá, hogy kiszolgálja, hogy csak a szépet és jót mutassa. Mint egy vásári mutatványos.