Él, mint hal a vízben, így szól a mondás, amely a boldog, gondtalan életet jelenti. Ám gondtalanságunk nagymértékben összekapcsolódik a felejtéssel, legalábbis a FISHEZ alkotói szerint, akik a következő szöveget írták az előadás ismertetőjébe: „Állítólag a halaknak három másodperc a memóriájuk. Vagyis három másodpercenként rá tudnak csodálkozni az életre. Meglepheti őket egy visszhang. Ezzel szemben, mi, emberek képesek vagyunk akár több millió emléket is tárolni.” Ám jelen vagyunk-e saját életünkben? – teszi fel a kérdést újra meg újra a csapat 2018-as előadása.

 

A Váróterem Projekt jó tíz éve működő kolozsvári függetlenszínházi alkotóműhely. Fennállásuk óta készítettek már gyerekeknek szóló színházi nevelési előadást, bábelőadást, felnőtteknek szóló improvizációkon alapuló produkciót, már meglévő szövegek fel- vagy átdolgozásain alapuló előadást. A csapatot érdekli a társadalmilag érzékeny témák színrevitele, valamint a színházi formanyelvekkel való kísérletezés. Az utóbbi kettőt jól példázza a FISHEZ, amit a TRIP hajón láthatott a budapesti közönség.

 

Sipos Krisztina rendezése akváriumfényekkel, vízhangokkal és egy pucér hátsóval kezdődik. A páston (vagy inkább divatbemutatói kifutón?) játszódó előadást kétoldalról figyelik a nézők, és az első, amit meglátnak, az Rácz Endre takarásból provokatívan belógatott feneke. A színpadi meztelenséghez lassan hozzászokik a szemünk, ő és kollégája, Csepei Zsolt lassan haladnak a térben meztelenül, próbálnak hangokat, szavakat formálni a szájukkal, erőlködnek, születnek. 

 

Aztán egyszer csak végre beszélni kezdenek, eltart egy ideig, míg megértjük, hogy egy találós kérdést mondanak, amelynek megfejtése az idő. Amíg ezt a nézőtéren ki nem találjuk, addig ismételgetik a rejtvény sorait szúrósan a szemünkbe nézve, időnként a mi mozdulatainkat utánozva. Különben épp ez az, amiben az előadás mind a négy színésze (az eddig felsoroltakon kívül Pál Emőke és Varga Hunor-József) rendkívül erős: igen bátran teremtenek valódi kontaktust a nézőkkel – amikor anyaszült meztelenül néznek a szemünkbe, még akkor is sokkal szégyentelenebbek, mint mi a székeken ülve, felöltözve.

 

Aztán a találós kérdés után megérkezik Pál Emőke a színpadra, aki egy kezdő, hullaházi sminkest alakít. Ebből megértjük, hogy a két most született, és a szemünk láttára beszélni tanuló ember valójában már két halott test csupán. Különös feladat egy hullaházi sminkesé, holtukban élővé kell változtatnia a testeket, mert ez az itt maradt családtagok igénye. Mikor a halott ősz hajszálait, ráncait igyekszik eltüntetni, kifejezetten átélhetővé válik az a közhely, miszerint képtelenek vagyunk szembenézni az elmúlással. 

 

Izgalmas az is, hogy az első mondat, amit Pál Emőkétől hallunk, a következő: „Az utóbbi időben egyre inkább eltökéletlenedtem”. Ez, és az ezt követő rövid monológ egy olyan nőről szól, aki egészséges, de természetesen folyamatosan öregedő/romló/változó testét pasija szemén át, az ő elvárásai alapján szemléli. Ám a két halott sminkelése közben ezek a szempontok furcsán semmisnek, már-már nevetségesnek tűnnek. Végül is, miért is akarnánk tökéletesek lenni, ha mindjárt így végezzük? – kérdezi az előadás, nem pedig a szereplő, ő nem reflektál erre.

 

Egy ponton a színészek kiugranak szerepeikből, és arról kérdeznek minket, hogy az előadás eddig látott része nekünk hány perc volt – igen, fontos kérdés a szubjektív idő, és felmerül bennem az a szintén közhelyszerű, de nagyon is releváns paradoxon, miszerint ha örömmel éljük az életünket, az gyorsan eltelik, s így az élet meghosszabbítása csak a boldogtalansággal, az unalommal lehetséges. Akárcsak egy előadásé, amely ezúttal hatvan perces, és meglepően gyorsan ér véget, az ember még nézné, és kissé hiányérzete van a tapsrendnél, gondolom, az élet lezárása is valami ilyesmi lehet. De ne szaladjunk előre, mert van itt azért más is, mégpedig az a kérdés, hogy a kezdet és a vég között mire pazaroljuk az időnket.

 

Az előadás ezen a téren igen aktuális dilemmákat vonultat fel, arról beszél, hogy az információs társadalom miként alakította át az időhöz való viszonyunkat. A szereplők például készítenek egy szelfit magukról, hogy tizenhét másodperc múlva megnézhessék, milyen fiatalok voltak tizenhét másodperccel korábban. Pál Emőke egy ponton arra kéri a színésztársait, hogy álljanak le a jelenettel a színpadon, amíg ő kimegy egy percre, mert nem szeret semmiből kimaradni. Ezzel behozza a FOMO (Fear of Missing Out) XXI. századi jelenségét a színpadra, valamint azt az univerzális emberi vágyat, hogy halálunk után a világ lehetőleg ne működjön tovább nélkülünk. Tovább működik, ahogy nagyon okosan a jelenet is: a két színész megdermed egy kicsit, ám amikor Pál Emőke hallótávolságon kívülre kerül, újra megmozdulnak és beszélni kezdenek egymással.

 

És van még az a jelenet, amikor valami rettenetesen fontos információt akar átadni egymásnak két munkatárs telefonon valamiféle rettenetesen fontos borítékokról, ám a térerőproblémák miatt e beszélgetés végtelenné és feleslegessé válik. Otthonos emlékünk ez a közelmúltból, a karanténidőszak Zoom-os bejelentkezéseiből, hiszen iszonyú mennyiségű időt pazaroltunk el arra, hogy azt kérdezgettük egymástól, „most hallod, amit mondok?”. 

 

Ezt követi az előadás utolsó jelenete, ahol Varga Hunor-József a két holttest előtt áll, és arról kérdezi nagyapját, emlékszik-e erre meg arra a közös életükből. Van ebben a beszélgetésben valami fájdalmas megkésettség, meg persze annak a bizonyítása is, hogy a fontos dolgok nem azok, amivel az életünk nyolcvan-kilencven százalékát töltjük – a halál előtti pillanatban kevés a valószínűsége annak, hogy munkahelyi Zoom-beszélgetéseink fognak majd eszünkbe jutni.

 

Az előadás adatlapja a Váróterem Projekt honlapján itt található.