Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NÉGY ESTÉNYI NORMALITÁS

Wagner: A Nibelung gyűrűje / Budapesti Wagner-napok, Müpa Home
2021. jún. 15.
Habár csak a neten keresztül ér el hozzánk, de idén is itt van nekünk a Budapesti Wagner-napok megszokottságában is megszokhatatlan tüneménye. A 2019-es Ring felvételének közvetítése úgy tizenöt órányi Wagnert ígér Fischer Ádámékkal. Tizenöt - legfeljebb gombócból sok. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.
Korántsem biztos, hogy mindannyiunknak volt alkalmunk úgy istenigazából élni a lehetőséggel, de az elmúlt majdnem másfél nyavalyás év során jó esetben felmérhettük, kinek-kinek mit is jelent békeidőben a színházba, koncertre, operába járás praxisa, s hogy milyen különös hozzáadott értékkel gazdagítja az univerzum számára alapvetően közömbös létezésünket egy-egy kulturális intézmény fönnállása. Kiderülhetett, hogy mi az, ami tényleg, mondhatni égetően hiányzik, és mi az, amit eleddig inkább csak megszokásból kultiváltunk – és most majd alighanem szép csendben le is fogunk építeni. Ahogyan kiderülhetett az is, hogy egyéni és kollektív kulturális életünk éves bioritmusában akadnak olyan mozzanatok és szakaszok, amelyek valamiképpen többek önmaguknál.
 
Fischer Ádám
Fischer Ádám

Ilyen kiválólag a Budapesti Wagner-napok hagyománya is, amelyet a 2006-os indulás óta persze sokan és sokat méltattuk már, szinte unásig ismételgetve a "Duna-parti Bayreuth" elismerő fordulatát: indokolt büszkeséggel, de – most úgy tetszik – részben, illetve lényegében mégiscsak fókuszt tévesztve. Az eseménysorozat elsődleges jelentősége ugyanis nem abban áll, hangozzon ez bármily meglepően, hogy a wagneriánus világegyház magyar és külföldi hívei itt is megtalálhatják azt a magas színvonalat, amit máskülönben mindenekelőtt a Zöld Dombon keresnének. Hanem abban, hogy a Budapesti Wagner-napok működése diadalmasan ellentmond azoknak a beidegződéseknek, közhelyeknek és főszabályoknak, amelyek akár évszázados időtávot tekintve, akár bornírt jelenünk szűkebb metszetében meghatározzák a mégoly nagyralátó kulturális vállalkozások létét és teljesítményét is.

 
Gondoljunk csak Fischer Ádám és a Müpa, vagy épp a hazai együttesek és énekesek meg a külföldi vendégművészek együttműködésére: kurzusfüggetlen munkakapcsolat amott, összevágó és gesztusaiban, sőt eredményeiben is egyenlősítő jellegű kooperáció emitt – ez máskor és másutt nem így szokott nálunk történni. S ami jószerint éppily meglepő, az a közeghez, a helyszínhez igazodó, annak adottságait nemcsak felmérő és azokkal óvatosan kalkuláló, de azokban valósággal kiteljesedő koncepció életrehívása és megőrzése. A Budapesti Wagner-napok tán legnagyobb csodája ugyanis az, hogy valóban a Müpára és azon belül is a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremre, annak lehetőségeire és korlátjaira lett eltervezve: a kispályára olimpiát, sarki köpködőbe világszínházat és faluvégre űrsikló-repteret álmodó honunkban ez ugyancsak ritka fenomén.
 
Jelenet A Rajna kincse előadásából
Jelenet A Rajna kincse előadásából

"Az a jó rendezés, amelyik passzol a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremhez, amelyiknek a színpadképe a terem adottságaiból indul ki, s a terem atmoszféráját adja tovább. Ez pedig egyfajta minimalizmust igényel, mert itt, ebben az intim környezetben az apró gesztusok sokkal jobban érvényesülnek, mint mondjuk az Operaház színpadán. De zeneileg is hangsúlyosan a Müpa koncertterméhez kell igazítani a produkciókat, mert itt olyan akusztikai lehetőségeink vannak, amiket ki kell használni, mivel máshol nincs is ilyesmire mód." Fischer Ádám még 2012-ben e sorok írójának körvonalazta ekképp a Budapesti Wagner-napok helyhez szabott, hic-filozófiáját, amelynek talán nem mindegyik rendezés felelt meg teljes egészében, ám főirányában 2006 óta töretlenül dominálja a sorozat produkcióit. Amiért pedig személyében maga Fischer felel, az minden megingás nélkül és hiánytalanul érvényesül:  "A walkürt és Az istenek alkonyát ugyanazon szabályok szerint kell játszani, mint a Figarót és a Così fan tuttét. Wagnert éppúgy lehet kamarazeneként előadni, mint Haydnt és Monteverdit…"

 
Érték- és tehetségalapú, nemzetközi együttműködés, kamarazenei igényesség, a hagyományt (el)ismerő újítás, a lehetőségek kreatív felmérése és az arányok értő tisztelete – mindez így együtt ragályosan európai légkört teremt évről-évre a Müpában, még ha csupán a nézőtérre és a közönségforgalmi terekre terjed is át ennek felszabadító, polgáriasító és közösségformáló hatása. Ezt a hangulatot, a hely híján ugyan, de a hely szellemét közvetíti majd felénk csütörtöktől vasárnapig A Nibelung gyűrűje 2019-es sorozatának felvétele: olyik erényt szinte teljében felmutatva, olyikat inkább csak az emlékeinkből előhívva. Minthogy nem kritika e cikk (ezt alighanem az utolsó bekezdésben már oktalanság nyomatékosítani, de hát most megtörtént…), a négy előadásról álljon csupán ennyi itt: 2019 jó év volt. Helmut Schörghofer rendezése változtában is változatlanul életképes, Christian Franz maga Loge, s Kálmán Péter frakkos Alberichje éppúgy a helyén van itt, mint a gyilkos bosszúszomjat két szerepben is felmutató Albert Pesendorfer, vagy a deli férfigyengeséget Guntherként megtestesítő Lauri Vasar. Stefan Vinke és Catherine Forster pedig annyi energiát és emberi tisztaságot mozgósítva alakítja a wagneri lehetetlen és megoldhatatlan szerepek két kiemelkedő példáját, Siegfriedet és Brünnhildét, hogy az méricskélést a máskülönben mégoly pitiáner bíráló számára sem enged. 15 órányi intenzív élmény vár tehát a közönségre: a fel nem mért tettek és a beláthatatlan következmények, a megbolygatott világrend és a föltartóztathatatlan végzet nagy, végletekig felfokozott wagneri mitoszával. Igaz, most csak így felvételről, optikai kábelen és wifin keresztül. De jövőre remélhetőleg már valóságos és jelenidejű találkozásunk lehet majd a normalitás magyarországi csodájával.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek