Mesterházi Mónika költészete roppant következetességű, de magára állandóan rákérdező rendszer. A kezdettől ott vannak a biztos és a bizonytalan vonatkoztatási pontok, mégis újra meg újra bejárja a cáfolat és a bizonyítás nehéz útjait, azt próbálja makacsul körbejárni, hogy értelmezhető-e a verbális vagy a matematikai logika eszközeivel a két legalapvetőbb lelki szükséglet: a szabadság és a szeretet. Megközelítése nem a magabiztosan kinyilatkoztató romantikus Petőfié („e kettő kell nekem”): ő nem meghatározza a fogalmakat, hanem megvizsgálja. „A – nem tudom – a szeretetről írnak itt. / Okosan, tanát, történetét” írja az első kötetében, csendes iróniával mutatva rá arra, hogy a csak önmagukkal megosztható és meghatározható nagy evidenciák aligha fejthetőek fel vagy írhatóak le pusztán az ész eszközeivel – még az is csak ízlés és lelkialkat kérdése, hogy milyen hőfokon beszélünk róluk. (Ez a „nem tudom” egyébként visszatérő szókapcsolat a köteteiben.) Szkeptikus hívőként – van ilyen – nem definiálja, de nem is kérdőjelezi meg a bizonyosságot, hanem figyelmesen körbejárja, lassan közelít, rétegről rétegre fejti fel, hogy aztán eljusson a titokig – amit a versbe kódolt csend mond ki helyette, vagyis az olvasónak is végig kell fejtenie a vers rétegeit.   

Szabó Magda az Ezüstgolyó című írásában egy régi tárgyról beszél, egy élet titkát őrző nagy sztaniol-labdáról, amelyet évtizedeken át rétegenként gyúrtak egy papírcetli köré: „csak látszólag egybefolyó és zárt ez a gömbölyűség, ha nagyon megkaparom, kibukkan a felszín alól valami, és talán a valami alatt is rejlik egy másik valami.” Azért jutott eszembe éppen ez, mert irodalmunk legnagyobb gyász-írói közé tartozik ő is, és ugyanúgy tanúnak („Tanú vagy, nem mehetsz el”) nevezi frissen meghalt édesanyját, mint Mesterházi („Elmozdított tanúm”). A Nem félek kötet is tele van őrzött és kimondott titokkal. Mindjárt a negyedik versében meg is jelenik a kibontás gesztusa: „Egy parkban ültem ébredés előtt,/ valamit sodortam vagy bontottam”, ezt a verset pedig egy igazi titok-szöveg követi, a küszöbön megtalált, halott madárról: „Mit keresett ott az a barátka poszáta? Egy vándormadár télen?” – a kihűlt égi hírnök másvilági, angyalszerű lénye miatt szomorú üzenetnek, baljós előérzetnek tetszik ez a holt madár a voltaképp nem gyászkönyvként induló kötetben: „az ékes hangú (…) fekszik némán a hideg küszöbön”.

„A szent poézis néma hattyu, / S hallgat örökre hideg vizekben” derengett fel bennem végre, sokadik olvasásra, a verselőzmény: Berzsenyi. Így értettem meg, hogy a Nem félek kötet tétje éppen a poézis maga: hallgatás és a kimondás feszültsége, az, hogy képes lesz-e (nem is, hogy szabad-e, hanem egyáltalán: lehet-e) a halálról, vagyis immár a minket legközelebbről érintő haláltapasztalatról beszélni? „Megnémulok a hiányodtól” mondja az egyik legfájóbb vers a könyvben. És ha képes a továbbélő a beszédre, akkor is: vajon megosztható-e másokkal az igazán mély kapcsolatok lényege? Érdemes-e egyáltalán megszólalni olyan veszteségek után, amikor éppen a másik emberben feltalált szabadságot és a szeretetet vesztette el az ember? Feltalálható-e ez a szeretet máshol, erőt adó emlékekben, barátokban, tájban? Mert, hogy létezett, az kétségtelen. Olyan biztos volt és marad, mint hosszú út után a fák közt végre megpillantott tenger. („Nem félek, amíg téged látlak.”„Te vagy a tenger,/ mondtam, és most nézlek.”)

Ahogy a tizennégy évvel ezelőtti Sors bona, ez a kötet is a „szeretet” szóval kezdődik (feltételes módban: „Ha olyan volna a szeretet”),  és egy olyan verssel folytatódik, amelyben József Attila idéztetik meg a fizikai fájdalom kapcsán, a Nagyon fáj, az utolsó sorban az elbeszélhetetlenség konstatálásával: „ezt megint nem lehet majd elmesélni.” Mesterházi Takács Zsuzsa kötetéről írja egy esszéjében: „A szeretet elvesztése fáj a legjobban, hiszen amíg az az illúziónk, hogy megszólítunk valakit, aki nincs, egész lényünkkel felé fordulunk, és egy részünk a halála tudatosításával megszűnik. Azt hiszem, a »lehet, hogy nem szeretsz« mondat nem értelmezhető (matematikailag), de még mindig könnyebb elfogadni, kimondani, mint azt, hogy »(lehet, hogy) nincs«.”

Itt a kimondhatóság a tét. Szólni a némaság és a halál ellenében. Hiába van tehát József Attiláról szó az imént idézett Ezt megint című Mesterházi-versben, mégis Arany fájdalmas feljajdulása „Nagyon fáj! Nem megy!” érződik a háttérben. Ennek az elnémító, kategorikus „nem megy”-nek áll ellent, hatalmas erőket mozgósítva, Mesterházi – a versek és a teljes kötet sugárzását  éppen ez az erőfeszítés adja. Nem hajlandó magának sem hazudni: a kimondott „nem” és a „nem tudom” is beszéd: az önáltatás buzgó és hangzatos állításainak elutasítása. Minden sorában igazmondásra, tényrögzítésre törekszik.

Nemcsak a címben jelenik meg a tagadószó, hanem szinte minden versben többször is ott van ez a kategorikus „nem”. Maga a szó is legalább kétszázszor jelenik meg a könyvben – ismétlődő ritmusa, akár egy folyamatos, fojtott jajongás, a gyász akaratlan hárítása-tiltakozása –, de a kötet maga épp ennek ellenében hat: a kimondhatóság ténye magában is győzelem. Egyik esszéjében idézi Heaney-t, aki szerint dolgozni „annyi, mint valamely tömeget / valamely távolságra elmozdítani”. Van-e nehezebb, mint a szavak tömege és a hirtelen beállt semmi súlya?

„A legnehezebb, hogy minden lehet/ és mindennek az ellenkezője is. / Mert ki mondja meg, ha te nem. / És nem mondod, hiába faggatlak magamban. / Nem tudom, ki voltam és ki vagyok.”  A Nem félek nem kizárólag „a tehetelen szeretet és részvét jegyében íródott” (ahogy Mesterházi írja Takács Zsuzsa egyik kötetéről), hiszen nem tehetetlenség mozgatja, hanem a tehetség a beszédre. Mesterházi látszólagos csendessége, indulatokat lefojtó visszafogottsága megtévesztő: az egész könyv iszonyú küzdelem azért, hogy a megszólalás ne árulás legyen („azt gondolod, hogy/ nemsokára meghal,/ és akkor elárulhatod”); küzd, hogy a szeretetet, az emlékekeket továbbra is türelmesen megőrizve végigjárhassa az utat a némaságtól a beszédig: a felmutatás általi  újjászületésig. Az igen és a nem magasfeszültsége ez, a vele halás vagy az érte (tovább)élés döntéspólusai közt.

Ahogy a szeretett személy haldoklását leírja, az agóniája kínjában is tetten érni ezt a már-már nem evilági pillanatot, a kimondásét: „Nehezedre esik a beszéd./ Nem kérdezel, nem hagyatkozol,/ légbuborékba zárt szavakat/ kiáltasz, mit akarnak, mi ez, nem értem,/ és ki tudja, mire, igen, igen, igen.” Ez az egyetlen vers, ahol az igen (egy enigmatikus, nem éppen megnyugtató igen) dominál.

És itt egy pillanatra visszatérnék a nyitóvershez, ahol (a barokk költők és a reductio ad absurdum módszerét megidézve) a szeretetet a szabadon terjedő influenzához hasonlítja (éppen azért, hogy bebizonyíthassa: nem olyan.) A szöveg ugyanúgy játszik állítással és tagadással – „De az influenza önzetlenebb, / nem vár viszonzást, nem zsarol, nem él/ vissza” – mint ahogy Szent Pál szeretethimnusza: „A szeretet türelmes, jóságos; (… ) nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat.” Ahogy a tagadások kioltják, úgy az állítások felerősítik egymást. „Ha el akarom képzelni, hogy nem vagy,/ el kell képzelnem, hogy vagy” mondja egy másik vers, szembesítve azzal, hogy nemlét és lét egymás feltételei is, nemcsak ellentétei. Hogyan értelmezhető például ez a mondatsor? „Nem a haláltól félek. Ezt te mondtad./ Szeretek élni. Nem hittem neked, / hogy ezek nem csak szavak.” Valamire igent kell itt mondani. De mire?

Az igen és a nem egyensúlyának megtalálása a halál témakörén kívül is alapkérdése a könyvnek. Óhatatlanul Csokonai sora jut eszembe: „ember és polgár leszek”. Ebben a fontossági sorrendben szemléli a Nem félek is a világot: a szabadság és a szeretet kettőséből az utóbbit, vagyis az emberséget (a szeretet előfeltételét) helyezi az első helyre.

Számomra fontos, hogy ebben a könyvben a részvét gyakorlása nem a férfiakhoz, hanem a nőkhöz tartozik. A szeretettel megidézett-ábrázolt férfiak bezzeg mind tudnak távolságot tartani („Távolabb kerülni az emberektől” írja a Lator Lászlónak ajánlott versében, de persze hozzáteszi: „És még így se könnyű.”), vagy pedig természetesnek veszik a segítség elfogadását. Az ábrázolt nőalakok viszont, legyenek bármennyire is okosak („Ötgyerekes matematika/professzorasszony dédanyám”, „hiába jártál a Sorbonne-ra”), „gondolkodás nélkül” kockáztatják másokért az életüket, áldozzák fel idejüket és erejüket akár idegenekért is, lépnek a lehető legközelebb a másikhoz, semmit nem kapva cserébe – nem képesek arra, hogy nemet mondjanak, hogy elfoglalják a helyüket a világban, hogy súlyt kapjon a szavuk a babitsi „Légy ellenállás!” értelmében. „Egyenrangúnak lenni/ lett volna nehezebb.” Van olyan helyzet is, amikor viszont egyszerűen nem tehetik meg, hogy nemet mondjanak, a letehetetlen terheket azért viszik tovább, mert a szeretet hatalmasabb, mint az önzés. A nőkkel foglalkozó ciklus címe: „Na de a szabadság”. Nem véletlenül áll az egyik legfontosabb versben hangsúlyosan a „liberté, égalité, fraternité” általános emberinek szánt jelszava. A több versben emlegetett frusztráció, a sok lázadás, kibukás, kiakadás, a „hiszti”, a „különféle fegyelmezetlenségek” mind ebből az egyenlőtlenségből, a jogos haragból vagy egyszerűen csak a kiszolgáló kiszolgáltatottság pusztító fájdalmából erednek. Az igazságérzet az, ami lázad, az egyenlőség az, ami nincs meg, a méltóság az, ami sérül.

Ezen a ponton találkozik, és nem csak Mesterházinál, közéletiség és magán-indulat. A kötet szinte minden verse olvasható közéleti szövegként, a beszorítottság, az „elfojtogatott” levegő, a megörökölt és az újonnan szerzett történelmi traumák okán, hiszen  egyéni és társadalmi kín nem választható szét. Ennek a közérzetnek is nagy hagyománya van a magyar költészetben – nem kell hozzá nőnek lenni, nyilván. Ez a hagyomány (a József Attila-i „Ím itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat”) mindvégig ott munkál a Mesterházi-kötetben, és ettől még nagyobb tétje lesz a szókimondásnak, hiszen a belső kockázat nagyobb, mint bármilyen kívülről várható retorzió: ha komolyan vették a részvétet, a legnagyobbjaink mind beleroppantak az erről való beszéd terhébe. Az imént idézett „Nagyon fáj” kettős példájánál maradva: Arany lánya emlékére írt gyászverstöredéke is a haza siratásával kezdődik, és úgy végződik: „de nem oly szabadon”, és a szabadság tagadásával véget is ér a vers: sem a közéleti, sem a magánéleti gyász nem engedi szabadon kimondani magát. József Attila Nagyon fáj verse fordított irányból indít, „Ki szeret s párra nem találhat” lesz hirtelen „hontalan”, aztán sorjáznak a megalázottak és megszomorítottak: „Ártatlanok,/ csizmák alatt sikongjatok…”

„Szétszaggatott népeknek átkai/ Sohajtanak fel csonthalmok közől;/ És a nyomor gyámoltalan fejét/ Elhamvadt várasokra fekteti” jut eszembe erről Vörösmarty Előszója, és arról pedig a Nem félek kötet egyik legemlékezetesebb, mondjuk így: hazafias verse, a Szilágyi Lenke fényképére írt ERROR. A kiindulásul szolgáló fényképen a Terror Háza homlokzatán látható felirat rajzolódik ki, az éggel a háttérben, de a kezdő T nélkül, mintha a törvény betűjéből hiányozna és válna örvényessé az értelem; illetve a rossz törvény, a gyilkológépezet (Vörösmartynál még csak „vész”, mint a „gondos ész” ellentéte) lépne a látvány által újra működésbe. A Mesterházi-vers ugyanúgy a reformkori hazafiság nagy eszméit követő űrre mutat rá („hol az ettvágyat ehetség segíti”, „amiként az ízparancsolatot”) mint Arany Hasadnak rendületlenül című, halálosan keserű Vörösmarty-paródiája;  ám ez a néma T, (akárcsak Arany versében a forradalom utáni néma kétségbeesés) borzongatóan idéz fel egy másik korszak, a három T (tiltott-tűrt-támogatott) időszakának feldolgozatlan, máig ható sebeit és tabuit.

Nagyon fáj, hiszen nagyon erősen hat ez a hagyományhoz való állandó kapcsolódás: leleplezi hamisságainkat és a korszakunk hazugságait. József Attila szeretettől megfosztott hontalanja is többféleképpen megjelenik a Nem félekben, a mindenkit fenyegető hajléktalanság képében, vagy a „bőrszín van, nem igazság” rettenetében, és ezek a szorongások vagy tragédiák átjárják a legintimebb pillanatokat, a legszemélyesebb kapcsolatokat is – megváltoztatják magát a nézést: „mintha a nagyanyám ülne itt” írja az egyik versében, a megörökölt történelmi traumák reflexeinek és balsejtelmeinek tudatában.

„Tanúi legfeljebb, de semmiképp/ nem megállítói vak gyűlöletnek/ kéjes rosszindulatnak”: kizárólag csak tanúk lehetnek a meggyilkoltak és megszakadt szívűek temetésén a részvétet érzők – a vers egy faluszéli temetőben játszódik, Sápadt arccal a címe, amely egyszerre utal a bőrszín teljesen esetleges különbségére, és az ismétlődő történelmi traumákra. Aki gondolkodik, aki méltányosságra törekszik, az nem beszélhet magas lóról. Alighanem ezért utasítja el mindig Mesterházi az úgynevezett morális fölényt (általában férfifölényt); éles helyzetben nem lehet, illetve ő maga nem is tud, nem is akar kívülállni. Egyetlen út talán mégis kínálkozik a szabadságra: a kijelentés helyett a rákérdezés, a komorság helyett a derűs figyelem, a részvét néma odafordulása; vallásos vakhit helyett a mindenség örömének elfogadása, befogadása („Kiüríted, kitágítod”). A lényeg a jelenlét, a nagy szavakon túli figyelem (ahogy Cordelia „hallgat s szeret”). Kísérni egy haldoklót, ülni egy erkélyen, vagy idegen gyászolókkal sírni: így válik csendes, de biztos tetté, halált megvető bátorsággá a látszólagos tehetetlenség. Félni és szeretni egyszerre nem lehet.

Csak bátran szól az egyik verscím – várhatja tehát az olvasó a kötet sok „nem”-je után a nekirugaszkodást, a biztos állítást – de ez a vers is egy három versnyi ciklus része, amely tele kérdéssel és negációval – „soha nem lesz”, „sem”, „nem nevezed”, „nem tudsz”. „Veszítesz, veszítesz,/ nem szabadul fel energia”, szól az állítás, illetve a tagadás, és akkor a talányosságában is hatásos,  fájdalmasan forrongó vers végén hirtelen ott áll a vulkán, amely csak magát szétvetve tud létezni (persze ez is negációban áll: „nem vetné szét magát soha”). De hiszen épp attól vulkán, hogy kivet magából mindent, ami önmaga! Mindent, ami az övé: félelmet, vágyat, fájdalmat, gátlást. (Vesd össze a korábbi kötetekből: „Menten megpattanok. Azazhogy: mozdulatlan.” „Túl onnan, honnan direkt darabokra/ hullattam magam, megint itt vagyok” alighanem ezeket hívja máshol a szerző „robbanószerkezetű mondat”nak).

„Egy tabud sem marad” mondja, löki ki magából a Csak bátran (az ERROR című versbeli „hamis abuk” fekete humorú játékának komor ellenpontjaként). A Nem félek kötet éppen azáltal lesz mélyen személyes és felkavaróan szenvedélyes, hogy a gyászt kivetve-kibeszélve bennünk, az olvasókban szabadítja fel az önemésztő szókimondása lávájának energiáját. Fordulópont, fényes középpont ez egy régóta épülő, erős életműben. Gyönyörű és fényes, pedig szinte önmegsemmisítően nagy árat fizetett érte. Meg kell tanulnunk ezt a vulkáni intenzitású létezést.