Madách Imre: Az ember tragédiája / Kolibri Színház
2021.06.15.

Ha az egész földre nem is, a Tragédiába a Kolibriben mindenesetre tényleg Éva mosolya hoz gyönyört. GERGICS ENIKŐ KRITIKÁJA.

Horváth Péter
Horváth Péter
Nyilvánvaló, hogy Novák János valami igazán nagyszabásút szeretett volna létrehozni a nyitásra. Ideális is volt Az ember tragédiájához nyúlnia, ami ódon szövege ellenére még a kötelező olvasmányok mostoha sorában is kimondottan hálás darab, ráadásul eleve grandiózus témájával, a mennyeket és történelmi korokat váltogató színek révén bőven ad teret az alkotói megalomániának. Az, amit a Kolibri Színházban látunk, valóban nagyszabású lett, technikailag legalábbis mindenképpen; szoros pórázon tartott szövegváltozat (dramaturg: Horváth Péter), nagy szereplőgárda, bőséges, de ésszerűen, sőt frappánsan szerkesztett jelmez- és díszletállomány, rafinált vetítésmegoldások és látványpoénok. Lucifer működésével ellentétben ebből az előadásból tényleg csak az maradt ki, ami a lényege: a küzdés-kiábrándulás ritmusának jó értelemben vett emelkedettsége és az eszmei tét, amit nem kéne elröhögni.
 
A showélmény a bemutatón egyébként már egy teljesen banális apróságban is megbotlik. A mennyek világát ugyanis Novák a színházterem helyett az előtérbe álmodta, itt kezdődik az előadás a puritán, kétszintes emelvény körül, majd a közönség a színészektől terelve egyszerre vonul be elfoglalni a helyét a második színhez. Sejthető, hogy ez maximum akkor menne flottul, ha a nézők is előre begyakorolt rendben vonulnának be a helyre szóló jegyeikkel, így viszont nagyon hamar kifogy a kínos vergődés alól a bevonulásra szánt Szabadon bűn és erény közt… dal. Ezzel a töréssel az előadás gyakorlatilag le is csonkolta magáról az első színt.
 
Nyirkó Krisztina
Nyirkó Krisztina
Mégsem mondhatjuk, hogy ez nagy veszteség, mert még ha szerencsésen is pozicionáltuk magunkat, és sikerült látni valamit a pótszínpadon zajló eseményekből, a körülmények folytán nehéz rá koncentrálni. Ez valami rebound jelenség, visszacsapási szindróma lehet, hogy most, amint a járványcsendben feloldották a korlátozásokat, egyszerűen muszáj egyből olyan premiert tartani, ami az oldalba könyöklésig összepréseli a közönséget, és még a színészeknek is kötelezővé teszi a velük való fizikai kontaktust. Ez ellen persze az egyéni preferenciákon túl momentán csak egy kifogásunk lehet: hogy semmilyen jelentősége nincs a produkció szempontjából. Az emelvényt, a fölé rögzített vetítővásznat alig használja a rendezés, a mennyek világa pedig egyenesen szegényesnek mutatkozik a közönségbe ágyazva. Optikailag és esztétikailag is kicsinyít ez a zsúfolt elrendezés, nincs hitele az isteni dimenziónak, az angyalokon és szellemeken túl pedig csak a londoni szín figurái kerülnek elő, hogy valamilyen homályos céllal már itt elénekeljék azt, amit majd ott is. A néző diszkomfortja kényes színházi eszköz.
 
A nagyravágy – madáchilag szólva – sajnos azt is háttérbe szorítja, ami annyira hiányzott az online térbe kényszerült színházból, a nyers, személyes jelenlétet, az abszolút jelenidejűséget vágások és effektek nélkül. Önmagában egyáltalán nem baj, hogy merőkanállal adagolják videóprojekciót (digitális tervezés: Kovács Ivó, videó: Albert Kinga), ez főként háttérként és a díszlet kiegészítéseként működik, de a színpad mögé vetítve látjuk a nézőtér mögötti kisszínpadot is, mintha tükröznék. Pazar megoldás ez a tér bővítésére és a szereplők közötti párbeszédre, mégis mennyire abszurd, sőt groteszk a jelen helyzetben, hogy a hátunk mögé ültetik a színészek egy részét, és amikor megmerevednek a színészek, színpadi mozdulatlanságot látunk – kivetítve. Helyenként kicsit öncélúan, irrelevánsan hat a videó, de ahogy az várható, a falanszterjelenetben igazán ki tudnak teljesedni a digitális média lehetőségei, a kihalt fajok adatbázisa látványos és átütő. Kiemelendő a vetítésből az egyes színek között elválasztóelemként működő videó, amelyen folyamatos áttűnésben látjuk a mindenkori Ádámot játszó színészek arcát.
 
A mapping mellett Orosz Klaudia tervezése mértéktartó, okos módon bánik az analóg látványelemekkel, használja a zsinórpadlást, és minden színben akad egy-két jól elhelyezett, markáns díszletkomponens. A kosztümök még jobban sikerültek, a koridéző stilizálásokból rendre kiugrik valami poén, mint a gladiátorok rögbisisakja vagy a francia arisztokrata szoknyaabroncsból metonimizált ruhája. A rendezés egyébként is inkább a humorban találja meg magát, a cselekmény teherhordó szerkezetének a kihangosított poénok tűnnek.
 
Fotók: Kolibri Színház
Fotók: Kolibri Színház
A Tragédia eredendő szexizmusa ellenére annak szellemiségét, méltóságát leginkább Nyirkó Krisztina játéka tudja megadni. Ez az Éva árnyalt, megteszi komikus öngólokból és női princípiumból is, amit megkövetel tőle a szerep, de érzékeny és energikus, és nem szégyelli akár a pátosz határáig is veszélyesen közel merészkedve komolyan venni magát. Erre az integritásra szükség is van az előadásban, ami a körítés ellenére mintha pont hogy nem merne nem viccet csinálni magából, így Nyirkót elnézve legalább néha azt érezzük, van tétje, súlya annak, ami elhangzik és történik a színpadon, és az események nem csak apropót szolgáltatnak a technikai villantásra. A különböző Ádámoknak (Nizsai Dániel, Fehér Dániel, Krausz Gábor, Bodnár Zoltán, Mészáros Tamás, Tóth József, Szanitter Dávid, Ruszina Szabolcs, Mult István, Gazdag László, Kormos Gyula) már csak a színenkénti váltások révén sincs sok idejük felépülni, időnként mintegy véletlenül sikerül elmélyíteniük egy-egy drámai pillanatot. Lucifer ránézésre Joker és a ’71-es Willy Wonka keresztezésének tűnik, és ugyan Horváth Péter alakításában időnként meg-megvillan a figura lehengerlő arca, mégis ő esik leginkább áldozatul a komikum dominanciájának.
 
Kétségtelenül Éva itt a főszereplő, nem Ádám – talán ezért is hat olyan érdektelennek, semmilyennek a keret nyitórésze után a záró is, amikor újra kiterelnek minket az előtérbe a hosszúra nyúló befejezésre, ahol a férfiak visszaveszik a kezükbe az uralmat tér és idő felett.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.