Perintfalvi Rita: Amire nincs bocsánat. Szexuális ragadozók az egyházban
2021.06.10.

Perintfalvi Rita katolikus teológus évek óta kutatja a feminista teológia, a vallási fundamentalizmus és populizmus kérdéseit. A szexuális bántalmazási ügyek őszinte feltárását a katolikus egyház megújítása részének tartja. SZARKA JUDIT RECENZIÓJA.

Az Amire nincs bocsánat című kötet megjelenését társadalmi eseménynek, egyfajta szabadulásünnepnek tartom. Igaz, ez a könyv csupán a társadalom egy meghatározott szegmensének, a Római Katolikus Anyaszentegyháznak (továbbiakban: egyház) magyarországi berkein belül elkövetett pedofil bűntények nyomába ered, de úgy gondolom, modellt kínál más intézményrendszerek számára is, hogy milyen elméleti és módszertani szempontok alapján dolgozhatják ki saját feltáró, oknyomozó és jóvátételi munkájukat. Egy általánosabb jellegű társadalmi önismereti munka számára is nagyon inspiráló ez a szöveg: a manipuláció, az áldozattá és tettessé válás dramaturgiájának mélyszerkezete, úgy tűnik, közös a magánéletben és a közéletben. Ha a kötetben tárgyalt abúzustípus dinamikáját megértjük, akkor olyan értelmezési szempontok birtokába jutunk, amelyekből mutatis mutandis más, pusztító erejű manipulációs stratégiák detektálására, analizálására és szankcionálására is képessé válhatunk.


Aki figyeli a hazai és a nemzetközi sajtóhíreket, tisztában van vele, hogy az elmúlt évek során folyamatosan eszkalálódik az a folyamat, amely az egyház pedofil botrányainak mélységeit, pusztító hatását és a bűnpártolás, elhallgatás játszmáit hozza napvilágra. Ennek ugyanúgy része a Spotlight című film 2016-os Oscar-díja, mint a pannonhalmi bencések 2015-ös esetfeltárása, vagy az idén a 444 hasábjain és a Partizán képernyőjén követhető Pető Attila története, Ferenc pápa 2021. december 8-án hatályba lépő egyházi törvénymódosítása, vagy a Magyar Katolikus Püspöki Kar június 2-i (szerintem általánosságokban mozgó és jelen kötetet sunyin támadó) nyilatkozata. Mondhatjuk tehát, hogy a könyv égetően időszerű, jó ütem- és problémaérzékenységgel nyúl a témaköréhez. Azt se felejtsük el, milyen bátor tett egy éppen kitörőben lévő, mélyülő botránysorozat közepette, belülről, teológusként e feltáruló, gennyes sebekhez nyúlni. A sebtisztítás munkájára vállalkozó orvos számíthat arra, hogy a páciens ráordít, leköpi, a kezébe harap – egyszóval a deklarált báránytestből kitör a sokáig letagadott farkas.

Beláthatjuk, hogy  itt az idő, hogy az egyház rendet rakjon a háza táján, de hát ez végül is az ő ügyük;  szánakozhatunk  a hívőkön, amiért hagyják magukat leölésre szánt bárányként testi-lelki mészárszékre tereltetni rossz pásztoraik által, de összességében gondolhatnánk azt, hogy mindez egy társadalmi részjelenség, amivel foglalkozzanak mindazok, akikre hatáskörileg tartozik, nekünk, többieknek meg van más, nem is kevés dolgunk. Ehhez képest Perintfalvi Rita kötetét az egyik legnevesebb, főleg szépirodalmi munkájáról híres és mindenképpen világi kiadó, a Kalligram jelentette meg, ezzel mintegy sugallva, hogy a kötet nemcsak hívők, nemcsak jogászok, tanárok, szerzetesek, papok, hanem a széles olvasóközönség kezébe való,  elvileg bármelyikünkébe. Vajon miért?

Például azért, mert az euro-amerikai kultúra egyik eredetvidéke a zsidó-keresztény tradíció, amelynek ugyan csak egyik, de egyben az egyik legnagyobb hatástörténeti leágazása az egyház története. (Mindeközben ne felejtsük, hogy a másik tradíciónyaláb, az archaikum mélyére nyúló,  természetelvű, pogány világkép, mely legalább ugyanakkora súllyal esik latba kultúrtörténetileg és szociokulturálisan.) A Biblia, amelyiknek egyik interpretációs közössége az egyház, mindnyájunk közös könyve, mindannyiunk önismereti története. Merthogy a személyiség, a szabadság, a dialogicitás, az egyéni döntési felelősség és következményei, a szolidaritás, a kiszolgáltatottak, gyengék, üldözöttek támogatása, a szeretet mint interperszonális esemény, az egzisztenciális közösségvállalás szerelemben vagy kulturális tevékenységben – mindezek eredetmítoszai a Bibliában olvashatók. Az önmagunkról és a világról való gondolkodásunk kulturális modelljeinek túlnyomó többsége biblikus megalapozottságú; hogy csak néhány példát mondjak: a büntetőjogban számít, hogy a tettes milyen mértékben tudatosan követte el a törvényszegést (az antikvitásban a bűn természeti csapásként zúdul pl. a tragikus hősre), segítő szervezetek specializálódnak a testi/mentális fogyatékosságokkal élők segítésére (akiket pl. Spártában elpusztítottak),  felnőtt életünk minden fontos esetében nyilatkoznunk kell személyes felelősségünkről és döntésünkről (szemben az archaikus világgal, ahol az egyénnek nincs is önálló értelme, csak egy közösség tagjaként). Az Izraellel jegyesi szövetségre lépő, személyes Isten, Mózes, a Próféták és a názáreti Jézus történetei a szabad személyiséggé válásról beszélnek, és a szeretetaktusokra és alkotó munkára képes, közösségben teremtő módon tevékenykedni tudó emberről szólnak. És arról az emberről, aki képes valaki vagy valami mellett elköteleződni, eszményekért lelkesedni, ezekért dolgozni. És aki mindeközben csábítók, manipulátorok, bűnözők kezébe kerülhet.

Ily módon – és nemcsak a bevezetőben említett praktikus szempontok alapján – válhat ez a kötet mindnyájunk számára katartikus olvasmánnyá. Egy nem hívő és nem vallásos ember is átérezhet olyan történeteket, amelyekben arról van szó, hogy valaki teljes odaadással kapcsolódik egy számára hiteles emberhez vagy eszméhez, s eközben kihasználják, bántalmazzák. Az pedig különösen univerzálissá és érzékennyé teszi a témát, hogy a főszereplők elsősorban gyerekek, főleg kis- és nagykamaszok. De túl azon, hogy a gyerekekért érzett felelősségünk különösen nagy, melyikünk ne tudná, hogy amikor egy szerelem, egy mozgalom, egy munkahely iránt teljességgel elköteleződünk, akkor mindnyájunkban egy gyerek odaadása, egy kamasz lelkesedése munkál. És milyen iszonyatos és hosszú távon pusztító trauma, mikor rádöbbenünk, hogy akiben/amiben hittünk, cinikusan és rafináltan rászedett és kihasznált minket! Akik végig merik olvasni Perintfalvi Rita kötetét, azok nem „csupán” az egyik legiszonyatosabb bűn, a pedofília terén lesznek érzékenyítve, de módjuk nyílhat drámaian szembesülni saját bántalmazó kapcsolataik – magánéletiek, munkahelyiek, politikaiak stb. – belső dinamikájával is.

A kötet külön erénye, hogy nem „csupán” érzékenyítő kiáltvány az egyházban abuzált gyerekek mellett, hanem igazi, profi, értelmiségi munka, amely strukturáltan és árnyaltan tárja fel problématerületét.

Az első, nagy, szerkezeti egység a spirituális hatalom és az ezzel való visszaélés lehetőségeinek elemzésével indul. Azért gondolom zseniálisnak ezt a felütést, mert a probléma, vagyis az abúzus talán legmélyebb gyökerét ragadja meg. A bűntény ugyanis soha nem ott kezdődik, amikor (hogy idézzek a kötetből) egy pap falhoz szorít egy ministránslányt, vagy száznegyvenöt (bizony, így, akkurátusan számon tartva, bejegyezve a naptárba!) alkalommal elégítteti ki magát orálisan a gimnazista diákjával. A bűntény ott kezdődik, hogy miképpen válhat egy normális és egészséges lélek olyan kiszolgáltatottá, hogy lebénul, miközben testileg bántalmazzák? Milyen lélektani manipulációk, csábítások és megfélemlítések sorozata nyomán válik önmagát gyűlölő, megnémult, bűntudattal és szégyennel sújtott páriává? Milyen az a társadalmi és családi kontextus, amely mintegy sebezhetővé teszi őt a ragadozók számára, s mik azok a manipulációs stratégiák, amelyekkel az elkövető elejti áldozatát?

A következő rész esettanulmányokból áll, öt, részletesen ismertetett és négy, nagy vonalakban felvázolt abúzustörténettel. Mindegyiküket rendkívül intenzívvé és megrázóvá teszik az áldozatok személyes megszólalásai, levélrészletei. Nagyon olvasóbarát az az eljárás is, ahogyan a szerző dialóguspartnerként és elemzőként egyaránt bevonódik az áldozatok történetébe. Elemző-értelmező hozzászólásaival és személyes érintettségének felvállalásával is segíti az olvasót, hogy megőrizhesse reflexióra való képességét.

A következő nagy egység az elkövetők lélektani profilját tárgyalja, precíz fogalmi megkülönböztetésekkel és pszichológiai-pszichiátriai tudományossággal, soha el nem felejtve, hogy semmilyen orvosi diagnózis sem menti fel a tetteseket a felelősség alól. És ez az a fejezet, amely vállalkozik arra a nagyon kínos és kényes feladatra, hogy elkezdje vizsgálni, hogy az egyház tradicionális struktúrái (pl. cölibátus követelménye, zárt férfiközösségek kizárólagos ismerete, pszichoszexuális képzés hiánya, a homoszexualitáshoz való viszony) miképpen válhatnak rendszerszintű veszélyforrássá.

Külön értéknek tartom, hogy e fejtegetései közepette a nyilvánvalóan egyházi reformokat sürgető szerző soha nem veszíti el társadalomtudósi arányérzékét, mindig szem előtt tartja, hogy a papi pedofília soha nem monokauzális, és hogy vannak olyanok (valószínűleg nagyon kevesen), akik harmonikusan és hitelesen képesek tevékenykedni a tradicionális keretek között. De az is egyértelmű, hogy semmilyen intézményt nem lehet hősökre alapozni, tehát nyilvánvaló, hogy egy több évszázados probléma és struktúra összefüggéseit bizony radikális kritikával meg kell vizsgálni, és vállalni a tekintélyüket, hatalmukat féltő  „írástudók” bosszúhadjáratát.

A kötet záró részében egy nagyívű jövőképről is olvashatunk, amely nemcsak a könyv folytatását ígéri, hanem egy komplex áldozatsegítő intézménystruktúrát is felvázol.

A bevallottan lenyűgözött recenzens csak néhány apró, kritikai véleményt fogalmazna meg: pl. az esettanulmányokat jobb lett volna a rendkívül konkrétan, részletesen, a manipuláció szerkezeti felépülését precízen megmutató diáklány, „Liliána” történetével kezdeni, mint a főleg a lélektani utóhatásokat érzékeltető áldozat, „Zsófi” bemutatásával. Feszesebbé tette volna a szöveg szerkezetét a kevesebb önismétlés, mert így az amúgy megvilágító erejű megállapítások, pl. a strukturális intézményi problémákról, a személyes bocsánatkérés fontosságáról, a jogi kártérítésről stb. kissé sulykolttá válnak. A szerző által javasolt tankönyvi célt is áttekinthetőbbé tette volna a  részletesebb szerkezeti tagolás és egy-egy táblázat beiktatása.

Perintfalvi Rita könyve egy mindannyiunk számára alapvető jelentőségű, mindmáig eleven és termékeny tradíció egyik legnagyobb tekintélyű intézményének kínálja fel az igazságban való megszabadulás esélyét egy különösen veszedelmes problémakörben. Tapasztaljuk, hogy a tiltakozás, támadás, megbélyegzés, felelősséghárítás akciói már meg is indultak a kötet és szerzője felé egy olyan intézményben, amely több mint kétezer éves története folyamán már számtalanszor volt kénytelen reformtörekvésekkel  szembesülni. A legfontosabb, hogy merjük a kötet felhívó hangját meghallani, és a számunkra itt és most legérzékenyebb területekre adaptálni a feltárás, szembesülés, elemzés, megértés, ítéletalkotás és gyógyítás szempontrendszereit, módszertani javaslatait. Mert amint Perintfalvi Ritának is tanította egy számára abszolút hiteles személy: „Az igazság szabaddá tesz benneteket”(Jn. 8, 32).

Szerző: Szarka Judit
Szerző:  Perintfalvi Rita,  Cím:  Amire nincs bocsánat,  Kiadó:  Kalligram Kiadó,  Kiadás éve:  2021,  Oldalszám:  421 oldal,  Ár:  3990 Ft