Egy igazán dühös ember
2021.06.09.

Guy Ritchie folytatja, amit a 2019-es Úriemberekkel elkezdett. Új filmje szikár, de izgalmas, régivágású akciómozi, mely a klisékből építkező történet ellenére is eléri kitűzött célját. BOZÓ ANTAL KRITIKÁJA.

Kevés rendezőnek olyan eklektikus a filmográfiája, mint amit Guy Ritchie tudhat magáénak. Sikeres függetlenfilmek (Blöff) és stúdiófilmek (Sherlock Holmes) ugyanúgy köthetők a nevéhez, mint feledésbe merült zsánerpróbálkozások (Revolver) és elhasalt megaprodukciók (Arthur király – A kard legendája), ám mostanában mintha ismét rátalált volna arra az útra, ami visszavezet egykori önmagához és kedvenc témájához, a különböző bűnbandák véletlenek összjátéka révén összefutó történeteihez.
 
Az Egy igazán dühös ember (Wrath of Man) azonban, minden bizonnyal sokat merítve az eredeti 2004-es francia filmből (A pénzszállító) nem a rendezőtől megszokott angolos stílust és bravúrokat hozza, helyette büszkén felvállalja zsánerfilm létét és elhagyja a felesleges sallangokat. 
 
A történet tipikus bosszúfilmet tár elénk. Adott egy titokzatos karakter, H (Jason Statham), aki épp új munkahelyén kezdene pénzszállítóként, ám amint először megtámadják a pénzszállító autóját, felfedi valódi arcát. H jól bánik a fegyverrel és kérdés nélkül, precízen gyilkol, így az egyetlen kérdés, amelyre a film fogja megadni a választ, az, hogy miért jelentkezett a céghez és ki a valódi célpontja. Ezt persze az akciófilmekben kicsit is tapasztalt nézőknek nem lesz nehéz megválaszolni, de szerencsére a film sem szeretne a műfaj megújítójának szerepében tetszelegni, épp ellenkezőleg, boldogan sorolja elő annak ismerős, de mai napig működőképes elemeit.
 
Tipikus akciófilmhez tipikus szereplőgárda jár, nem is szűkölködünk karakterszínészekben. Jason Statham több mint egy évtized kihagyással tér vissza Guy Ritchie-hez, H szerepe pedig tökéletes lehetőség számára, hogy karrierjét ott folytassa, ahol néhány félresiklott projekttel ezelőtt félbehagyta. Elég csak szemügyre vennünk hallgatag karakterét, egyből sugárzik belőle a szerep megkívánta keménység, végig hiteles tud maradni, még úgy is, hogy a forgatókönyv kizárólag patikamérlegen adagolt odamondogatásokat és fapofával előadott monológokat ad neki. 
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
Ezekben partnereket is kap, ugyanis a film nem spórolt a szereplőkkel, s bár a szükségesnél többet senkiről nem tudunk meg, mégis működik mindenki, Holt McCallany keményfejű öreg motorosától kezdve egészen Scott Eastwood gyakorló pszichopata karakteréig, de a villanásnyi szerepekben is olyanokat köszönthetünk, mint Andy Garcia, vagy a mostanra Ritchie kabalaszínészének számító Eddie Marsan. Mindannyian sikeresen töltik fel karakterüket éppen elegendő személyiséggel, hogy egy szórakoztató B-filmbe az elég legyen.
 
Az egyetlen átlagon felüli értéket a rendező személye szolgáltatja, ugyanis kevés B-film mondhatja el magáról, hogy egy szakmáját ennyire értő, tapasztalt filmes adta bele szíve-lelkét az elkészítésébe. Mert Ritchie munkáit lehet nem szeretni, és abban is van igazság, hogy sok szempontból mai napig első nagyobb sikerének elemeiből dolgozik, az viszont nem vonható kétségbe, hogy ha akciódús, vagy feszült jelenetekre kerül a sor, kevés ember alkalmasabb nála azok levezényléséhez. A jelen film esetében is rengeteget ad az összértékhez, hogy az akciók, ha nem is kifejezetten látványosak, de végig követhetőek, nincsenek szétszabdalva, majd tetszés szerint egymásra dobálva, hanem precízen megkomponált, dinamikus képsorok, melyek berántják a nézőt és viszik magukkal egészen a végső leszámolásig.
 
A precíz rendezést az élőszereplős Aladdin óta Ritchie alkotótársának számító operatőr, Alan Stewart is segíti, képkompozíciói bár az egyeditől távol állnak, sajátos hangulatot kölcsönöznek a filmnek, megtartva annak rideg és komor hangulatát, de elkerülve a fakószürke képsorok monotonitásba fordulását. A hatást támogatja Christopher Benstead zenéje is, amely a jól eltalált betétdalok mellett tökéletesen újraalkotja a kilencvenes és kora kétezres évek elejére jellemző hangzásvilágot, így segítségével már a film kezdő képsorai és a szintén régi klasszikusokból kölcsönzött főcím is megteremti a megfelelő hangulatot.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Egyetlen dolog nem passzol a film választott műfajához, ez pedig a közel kétórás játékidő, amely a hosszabban kifejtendő cselekmény hiányában legkésőbb középtájt elkezdi éreztetni negatív hatását. Ebben a történetben ugyanis egyszerűen nincs annyi tartalom, ami szükségessé tenné ezt a terjengősséget, Ritchie azonban képtelen, vagy szimplán nem hajlandó megállni, hogy túlhúzza egyébiránt tökéletesen működő munkáját. A teljesen szimpla cselekményt fejezetekre bontva, időbeli ugrálások révén kapjuk meg, egy rövid bevezető után a bosszúálló főhős oldalát, majd a bosszúra rászolgáló másik oldalt bemutatva, végül a fináléra kényelmesen összeterelve őket. Mindezzel nem is lenne probléma a rendező bármely más filmjében, itt azonban műfajidegenül hat: Ritchienek vagy a filmet vágó James Herbertnek érdemes lett volna elismerni, hogy másfél órában bőven elfér a bemutatni kívánt történet.
 
Mindezekkel együtt az Egy igazán dühös ember mégsem igazán lő mellé. A Guy Ritchie korábbi filmjein felnőtt, azok ismerős elemeit várók könnyen csalódhatnak, de cserébe kapnak egy több mint korrektül kivitelezett akciómozit, ami ugyan tisztában van azzal, hogy nem lesz maradandó élmény, viszont éppen annyival emelkedik műfajtársai fölé, amennyit rendezője tapasztalata és a jól válogatott szereplőgárda nyújtani tud. S bár kétségkívül nem ez lesz sem Ritchie, de még Jason Statham legjobb filmje sem, minden hibája ellenére szórakoztató darab és érdekes műfaji kísérlet, melyet bármikor oda lehet állítani a klasszikus elődök mellé.
 
Szerző: Bozó Antal
Címkék: Mozipremierek 2021