Mogorva detektív zord kisvárosban nyomoz egy meggyilkolt tinilány ügyében. Annyiszor láttuk már ezt a felütést, hogy fel se kapnánk a fejünket, ha a morc nyomozót nem Kate Winslet, a nyomasztó kistelepülést a philadelphiai rozsdaövezet, a meggyilkolt kamaszt pedig a Devs techtrillerében felfedezett tehetség (Cailee Spaeny) játszaná. Az Easttowni rejtélyek bravúrja, hogy ebből a műfajközhelyből csontig hatoló drámához, na meg az egyik legmeghatóbb HBO-sorozatfináléhoz jut el, miközben duplafedelű krimiként is megállja a helyét.

 

Szokás azzal dicsérni a sorozatot, hogy jobban izgatja, mi történik a kisváros lakóival, mint a nyomozással, pedig pont az adja az Easttowni rejtélyek erejét, hogy egyensúlyban tartja a kettőt, hiszen amúgy is elválaszthatatlanok egymástól. Érződik, hogy a történet nem egy krimifeladványból, hanem főhőséből nőtt ki, a középkorú, megfáradt, e-cigiző nagymamából, aki nem tud túljutni fia öngyilkosságán. Gyászát mások gyásza mögé rejti, konok elszánással veti bele magát bűnügyükbe, de azok ettől még nem oldódnak meg egycsapásra. Nem Sherlock ő, csupán egy munkamániás detektív, aki nem oldja meg pikkpakk, a tetthely elemzésével a rejtélyeket, viszont ismer mindenkit a környéken, kap tippeket, és szép lassan eldolgozza magát a megoldásig.

 

Kate Winslet

Más filmben Frances McDormand játszaná, itt Kate Winslet, smink nélkül, lenövéssel, és olyan mély beleérzéssel, amelyből kiviláglik ennek a távolságot cinizmussal tartó nőnek minden fájdalma, magánya, anyai és női kétsége. Alighanem az ő játékának köszönhető, hogy nem pusztán a pokróc férfidetektívek női kiadását látjuk a képernyőn, hanem egy kisvárosi matriarchát, akinek a nyomozati munkája is összefonódik az anyasággal, ahogy mások drogfüggő bátyjáról gondoskodik, vagy egy öngyilkos fiú anyjaként eltűnt lányok után nyomoz, s ezekben a tragédiákban és hiánytörténetekben folyamatosan a saját, elnapolt gyászával konfrontálódik.

 

Brad Ingelsby, aki megérzéseink ellenére nem egy kiváló skandináv regényből adaptálta, hanem saját kútfőből írta a sorozatot, legmélyebb félelmét dolgozta fel háromgyerekes apaként: a gyermek elvesztésének rémálmát. Végső soron nem másról szól a sorozat, mint arról, meddig képes elmenni a szülő (vagy akár a gyerek) kétségbeesésében, hogy összetartsa a családot, és a bűntudatról, amit az elkövetett határátlépések keltenek benne. Ingelsby pedig, kockáztatva azt is, hogy néhol átszánkázik a melodráma ingoványára, a megváltás felé tereli a történetet: a végső szó mindig a könyörületé.

 

Lehetne ez akár szemérmetlenül giccses is, de nem lesz az. Ehhez kell a példásan visszafogott, inkább beszédes rezdülésekből, mint nagy gesztusokból dolgozó színészi játék, valamint a váratlanul érkező humor, amely érezhetően azért tör be mindig a tragédiák közé, hogy enyhítse a hangulatot, szusszanjon egyet néző és karakter egyaránt, de ettől még rendre jól irányzott poénokban ölt testet. Segít az is, hogy az operatőri munka – a megszakítás nélküli, lassú svenkek – szinte észrevétlenül teremt feszültséget, mintha folyamatosan lopakodva járnánk és kukkolnánk a kisvárosban. Tudat alatt talán az is hat, hogy Ingelsby rejtett szándéka a kettéosztott amerikai nemzet kibékítése, de legalábbis a bántó sztereotípiák eloszlatása, hiszen szülőföldjén, a sok helyütt white trash Trump-szavazók otthonaként elkönyvelt philadelphiai rozsdaövezetben játszódik a sorozat, a típusfigurákból viszont többnyire szimpatikusan esendő, hús-vér emberek születnek, akiket a nézőnek eszébe sem jut ilyen bornírt kategóriákba szuszakolni.

 

Julianne Nicholson

Ebben az empátiában rejlik a sorozat ereje, ettől tud igazán katartikussá válni. Az Easttowni rejtélyekben mindenki kénytelen konfrontálódni az őstraumájával, szembenézni fia, lánya, testvére elvesztésével, a család szétrobbanásával, szülőként elkövetett hibáival, és hogy a rossz minták generációkon át ismétlődtek. Hogy aztán rendre jöjjön a megérdemelt feloldozás, amit Ingelsby katolikus neveltetéséből fakadóan erős keresztény szimbolikával jelenít meg: ahogy Julianne Nicholson Pietà-pózban omlik barátnője karjaiba, vagy ahogy Mare (született: Mária Anna) felmászik egy létrán, mintha csak Mária mennybevételét látnánk, az szép szimbolikával emeli meg a sorozat amúgy is megkapó humanizmusát.

 

Krimiként sem érheti panasz a sorozatot, amely ravaszul játszik az elvárásainkkal, és eleinte még afelől is elbizonytalanít, hogy mit is nézünk pontosan. Egy ponton átsodródunk az sorozatgyilkosos thrillerbe, hogy aztán rájöjjünk, 2in1 akció keretében mindent megkapunk az Easttowni rejtélyektől, amit vártunk. Ingelsby ráadásul Beau Willimon, a Kártyavár alkotójának bölcsességét is jó érzékkel alkalmazza, miszerint az évad végére tartogatott nagy fordulatot érdemes már az elején ellőni, mert az nemcsak sokkolja a nézőt, de az írót is új utakra tereli. Igaz, hogy az Easttowni rejtélyek csak a közepéig hozza előre azt, amit a legvégére várnánk, de így is nagy meglepetést okoz: az utolsó három rész a végletekig fokozza az izgalmakat. Bár a valószerűség több ponton is csorbát szenved (melyik kamaszlány nyomtat ki egy telefonos szelfit?), a rejtély megoldása okos és kielégítő, és tökéletesen egybevág a sorozat tematikájával.

 

Az Easttowni rejtélyekre indulásakor jó páran csak legyintettek, két hónap alatt viszont az HBO aktuális meglepetéssikerévé nőtte ki magát, ahogy az elmúlt években a Csernobil vagy az Ez minden, amit tudok. Hétről hétre növelte a nézettségét, a Saturday Night Live paródiát szentelt neki, és egy kis időre visszahozta a heti sorozatnézés szépségét, amiről a netflixes darálás korszakában már-már megfeledkeztünk. Elrontani csak egyféleképpen lehetne, ha az HBO másik híres minisorozatához hasonlóan folytatást kapna, de ettől nem kell félnünk: Brad Ingelsby és Kate Winslet egyelőre csak a jövő évi díjátadókra készül, második évadra nem. Az Easttowni rejtélyek, még hibáival együtt is, úgy kerek, ahogy van.