Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A BARBARICUM RECEPTJEI

Beszélgetés Cserna-Szabó Andrással
2021. jún. 8.
Kedveli a thrash metalt, szívesen keveri a tarhonyát, főzi meg Rézi néni 19. századi receptjeit, majd a nagy macskajajkönyvben elmeséli, hogyan lehet mindezt másnaposan megtenni. Kultúrtörténeti témák sora jelenik meg Cserna-Szabó András regényeiben, novelláiban, esszéiben. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.
Revizor: Az elmúlt időszakban sokak életét megváltoztatta a vírus, de az írókét talán nem annyira, írónak lenni amúgy is magányos foglalkozás.
 
Cserna-Szabó András: Az írók általában karanténban vannak. Ülnek az íróasztalnál egyedül. Most nyilván fokozódott a helyzet, nem lepődnék meg, ha egy irodalmi bumm jönne az elkövetkező egy-két évben. Mindenki ült a számítógépe előtt és úgy gondolta, hogy kihasználja a helyzetet, elkezdi, folytatja, befejezi a nagyregényét. Olyanoktól is kaptam hosszú kéziratokat, akik eddig nem írtak. Mert mit csináltak az emberek a karanténban? Vagy kenyeret sütöttek és kitették a képét facebookra, vagy regényt kezdtek írni. Nekem több szempontból megváltozott az életem, mert a Hévíz folyóirat, aminek főszerkesztője vagyok/voltam, először csak átment online felületre, aztán januártól szünetel, idén egyáltalán nem jelenünk meg. Ez nekem nagy változás volt, mert az időm jó részét kitöltötte a lap szerkesztése. És nem volt a szokásos jövés-menés, ami egy író életéhez hozzátartozik, elmaradtak a felolvasások, a fesztiválok, a találkozások az olvasókkal. Nyilván ennek anyagi vonzata is van, elég gatyául állunk. Nem annyira, mint a vendéglátósok, de azért mindenkinek fájó ez a kiesés.
 
Cserna-Szabó András
Cserna-Szabó András
R: A járvány áldozata lett a Hévíz folyóirat is?
 
Cs-SzA: A város egész évben nagyrészt külföldi fürdővendégekből él, akik most elmaradtak, így a fenntartó önkormányzat kénytelen volt csökkenteni a költségvetést, ami bennünket is érintett. Most várjuk, hogy mi lesz jövőre. Reménykedünk.
 
R: Egy-egy online könyvbemutatót nagyon sokan néztek meg, ugyanakkor mindenki az élő találkozások hangulatát hiányolta. 
 
Cs-SzA: Ez így van, a Rézi a páczban című új könyvem online bemutatóját több mint tízezer ember nézte meg, ennek ellenére egy húszemberes élő felolvasást nem cserélnék el egy ekkora tömeget elérő online alkalomra. Ugyanakkor hiánypótlóak voltak ezek az online akciók, hogy az írónak legyen mégis valami kapcsolata az olvasóival, meg hogy legalább történjen valami. Meglepő, hogy ilyen számokat tud produkálni egy irodalmi online esemény.
 
R: Nagyon sokféle dolgot csinál, szerkeszt, cikkeket ír, mindezt – ahogy hangsúlyozza is – civil foglalkozásként az íróság mellett.
 
Cs-SzA: Azt mondanám inkább, hogy az íráson kívül nekem van egy mániám, a gasztronómiatörténet. Erről szoktam írni különböző újságokban, ezek hol gasztrotörténeti tanulmányok, hol lazább esszék, tárcák, olykor novellák, tehát nálam az irodalom és gasztronómia gyakran összekapcsolódik. Nem vagyok szakács, ennek ellenére elég gyakran megtalálnak, hogy adjak recepteket, meg tanácsot, hogy például miként kell kavarni a tarhonyát. Pedig hát a főzés gyakorlati mesterségéhez én nem értek, én csak egy háziember vagyok, aki néha főz otthon a családnak, meg irodalmi eseményeken a közönségnek. Engem a magyar konyhának a hézagosan feltárt múltja, a magyar gasztronómiai hagyomány érdekel, illetve ennek a hagyománynak a kultúrával, leginkább az irodalommal való kapcsolata. Erről szoktam írni különböző lapoknak, mondjuk, a Magyar Konyhától a 9. kerületi önkormányzati újságig. Ez utóbbi kiadványban éppen most van egy sorozatom, legutóbb az Üllői úti Arabs Szürke történetét írtam meg, amit elsősorban Krúdytól ismerhetünk, de Móricz is írt erről a kocsmáról riportot. És valamiféle gasztrobohóc is vagyok, mert ha már elmegyek valahova felolvasni, és ott megkérnek, hogy leszek szíves beledobni valamit a bográcsba, akkor én azt meg is teszem. Tegnap például egy 86 literes rézüstben főztem Nyáry Krisztiánnal egy szombatos paszulylevest (marhanyelv, kacsamell) a kolozsvári Bulgakov vendéglő kertjében, miközben bemutattuk az Erdélyi lakoma újratöltve című könyvet. 
 
R: A főzésre hamarosan újra lesz lehetősége, hiszen vendége az idén június 19-én startoló Tricikli Fesztiválnak Szegeden, amiben a Megálló Közösségi Ház, a Jazz Kocsma és a Grand Café eseményei kapcsolódnak össze. Ott mit dob a bográcsba?
 
Cs-SzA: Egész biztosan valami Szegedhez kapcsolódó dolgot. Valószínűleg Rézi néni kiegyezés utáni szegedi szakácskönyvéből. Nekem amúgy is sokféle kötődésem van a városhoz, Szentesen születtem, az apám félig szegedi, a nagyszüleim is Szegeden laktak. Kolozsvárról kerültek előbb Hódmezővársárhelyre, aztán Szegedre. A nyarak egy részét gyerekkoromban mindig Szegeden a nagyszüleimnél töltöttem. A Sömmi. című regényem pedig a 19. századi Szegeden és annak környékén, a tanyavilágban játszódik: amikor írtam, beleástam magam a régi Szeged történetébe. Legutóbbi kötetem címszereplője is szegedi, a már említett Rézi néni. Ez egy gasztronómiai gyűjtemény, az utolsó tíz évben megjelent írásaimból válogattam. Rézi néni a magyar gasztronómia egyik alapfigurája, a szegedi jezsuiták szakácsnője, a város híres főzőasszonya volt, még a császárnak is főzött, mikor Ferenc József Szegedre látogatott. A szakácskönyve azért fontos forrás, mert – ellentétben a 19. század rengeteg franciából és németből fordított, majd nemzeti szakácskönyvnek eladott munkáival – az ő receptkönyve valóban főként a kor alföldi konyháját mutatja be.
 
R: Rézi néni figurája visszaköszön a Sömmi. című regényében is.
 
Cs-SzA: Igen, mint regényhős jelenik meg a Rózsa Sándor-történetben, ami tulajdonképpen egy történelmi remake, ahol a főhős valóság és a legendák Rózsa Sándorából lett újramixelve. Egy, a valóságban is megtörtént eseménybe szerkesztettem bele Rézi néni alakját. 1848-ban Kossuth amnesztiát adott Rózsa Sándornak és a szegénylegényeknek, ha belépnek a seregbe. Az addig üldözött bűnözők szabadon beléphettek Szegedre, sőt hatalmas díszebédet tartottak a betyárok tiszteletére a belvárosi Páva Vendéglőben. A perzekútorok persze csaholtak dühükben, de nem nyúlhattak hozzájuk. Nem tudjuk, ki főzött ezen a díszebéden, de a regényben természetesen Rézi néni, és akár a valóságban is lehetett így, mert Doleskó Teréz ekkor 26 éves, és már ismert főzőnő Szegeden. A hatfogásos lakoma minden étele a Rézi néni szakácskönyvéből való: tüdőstáska leves, hal kocsonyában, gulyáshús szegediesen, nemzeti kotlett, vadkacsa sülve és csőregetészta.
 
R: Elég szabadon használja a történelmi eseményeket a szövegeiben. A történetmeséléshez kellenek ezek a motívumok? 
 
Cs-SzA: Mindig kell valami trambulin, amiről az ember elrugaszkodik. Nyilván mindenkinek megvan a saját írói módszere, nekem mindig kell az íráshoz valami valóságos élmény, megtörtént esemény, ahonnan akár a misztikumba, a képzelet világába, a fikcióba lehet ugrani. Akkor lehet fölrúgni a hagyományt, ha ismerjük. Én nagyon szeretek átírni, újrakeverni régi szerzőket, sőt folytatni egy-egy régi történetet. Utolsó regényemben, az Extra dry-ban például az Utas és holdvilág sztoriját fejeztem be, de szeretek mindenfélét átírni. Mi van akkor, ha egy bogár Gregor Samsaként ébred? Mi történik, ha a Százholdas Pagonyban elszabadulnak a kulináris indulatok és a kedves kis állatok felzabálják egymást? Van bennem némi posztmodern vér. A regényben, amin most dolgozom, és ami a Sömmi. alapkoncepciójához nagyon hasonló, szintén van egy stabil történelmi alap, ami a cselekmény váza. Az 5. században játszódik, egy berber törpe történetét írom meg, aki Észak-Afrikában születik, aztán Konstantinápolyba, Rómába, Hunniába, Ciprusra és egyéb helyekre keveredik, bejárja az akkor ismert világ szinte egészét, miközben összeomlik körülötte a Római Birodalom. Szóval ő egy valóságos szereplő, Priszkosz rétor, a bizánci történetíró töredékeiből ismerjük, ő említi a mór Zerkónt, aki előbb Bléda, aztán Attila hun király udvari bolondja. Tehát magát a figurát nem nekem kellett kitalálni, de azért a jórészt hiteles történelmi háttér előtt játszódó sztori nagy része fikció. Nem akartam egy ötödik századi történelmi regényt írni, sokkal inkább az uralkodótól uralkodóig sodródó berber törpe alakja izgatott. A történelem és a kisember szánalmasan komikus viszonya. 
 
R: A jelenről való írást kevésbé tartja fontosnak?
 
Cs-SzA: Egyfelől a történelmi regény akkor jó, ha a máról szól. Az 5. századi világvége tökéletesen rímel a mai világvégére. Másrészről pedig a legutolsó regényem, az Extra dry például teljesen mai történet. Egy válás közben az addig egymástól lelkileg nagyon messze álló férj és az apósa egymásra talál, majd a barátságnak hirtelen nagyon rossz vége lesz. A főhősben azt a jellegzetes mai férfialakot próbáltam ábrázolni, aki csak sodródik, mert nem nagyon ismeri a játékszabályokat, ezért inkább alámerül és nem vesz részt a létben. A régi férfiszerep eltűnt, kiderült róla, hogy idejétmúlt, nem PC, patriarchális, macsó, szexista stb. De új szerep nem igazán jött a helyébe. Milyen legyen az új férfi, ha nem lehet „férfias”? Száz évvel ezelőtt egyértelmű volt, hogy a család és a társadalom mit vár el egy férfitól. Ez ma már nem így van. Ezért nagyon sok férfi csak ténfereg, és nem igazán tudja, mit és hogyan tegyen. Az Extra dry főhőse se érti, mi a baj vele, hogyan kéne neki viselkednie, aztán az apósához csapódik, aki még a „régi iskola” híve, és ketten rendet tesznek a rendetlen világban.
 
R: Kellenek ezek a cölöpök?
 
Cs-SzA: Régen egy férfi otthon és az iskolában megtanulta, mi a szerepe, mit várnak el tőle. Mindenképpen kell egy szabályrendszer, amihez az ember igazodni tud. A legtöbb embernek meg kell mondani, hogyan kell viselkedni, mik a szabályok, mi az, ami működik és mi az, ami nem egy társadalmon belül. Én azt látom a nemzedékembeli férfiakon, hogy zavarban vannak. Kiestek a szerepükből. Szerintem ez például egy mai társadalmi probléma.
 
R: Mindez mennyire vezet a közéletbe, az aktuálpolitikába?
 
Cs-SzA: Írótípustól függ, ki mennyire megy bele. Nyilván Ady Endre elképzelhetetlen politika nélkül. És neki jól is áll. De nagyon sokaknak nem áll jól. Nem tudok igazságot tenni ez ügyben sem, mert érvényesnek tartom a babitsi kijelentést, miszerint „vétkesek közt cinkos, aki néma” és Márai intelmét is: „az író tűnjön el a mű mögött, az író ne szerepeljen, ne illegesse magát, ne politizáljon a szó krajcáros értelmében…” Én megpróbálom az aktuálpolitikai véleményemet a kocsmában hagyni, és íróként nem politizálni. Magánemberként van véleményem, elmegyek tüntetni, ha úgy érzem, elmegyek szavazni, de például politikai publicisztikát nem írok, egyrészt mert idegen tőlem, másrészt mert az egy műfaj, amit én nem tudok, ahogy nem tudok operát írni se.
 
R: A politika egyre erőteljesebben beleszól mindenbe. Lehet ettől függetlenedni? 
 
Cs-SzA: Valamiért rajta maradt az írókon, költőkön az a télikabát, hogy vátesznek, forradalmárnak, homo politicusnak kell lenniük. Még ma is létezik az az elvárás, hogy a betűkkel dolgozó ember legyen „lobogónk, Petőfi”. Én jobban szeretem, ha az író egy történetmesélő szakember. Az írótól folyamatosan elvárják azt, hogy legyen a „haza bölcse”, megmondóember. Én nem vagyok ilyen. Nem ez a foglalkozásom. Erre vannak a politikusok, a publicisták, az elemzők. Nem gondolom, hogy ez az irodalom feladata lenne, miközben azt is értem, ha valaki másképpen gondolja.
 
R: Leginkább novellistának tartja magát, miért lett ez a kedvenc műfaja?
 
Cs-SzA: Ez áll leginkább a kezemre, ezt szeretem csinálni a legjobban, ebben érzem otthon magamat. A novellának – nemcsak nálunk – hihetetlenül alacsony a rangja, a kiadók sem szeretnek novelláskötetet megjelentetni, szinte eladhatatlan. Ma mindenki regényt akar olvasni, és mindenki regényt akar írni. A műfajok evolúciójában a regény az utolsó pillanat. Én pont fordítva gondolom. A desztillált próza, a leggyönyörűbbre csiszolt gyémánt a novella. Egy igazi novellában már nincsen egyetlen fölösleges szó sem. Egy Hajnóczy Péter- vagy Carver-novellában éppen annyi szó van, ahánynak lennie kell, nem lehet kihúzni egyetlenegyet sem. Miközben a világirodalom legzseniálisabb regényeiből olykor akár oldalakat lehetne törölni. Mert néha a jó Homérosz is elszundikál. Nekem íróként és olvasóként is abszolút a novella az első műfaj a prózában. Amúgy sem szerettem soha a mainstream dolgokat. Mindig az érdekelt, amit mások nem szerettek.
 
R: A sűrítés mellett a filmszerűség az, amit kiemelnek az ítészek a szövegei kapcsán. Lehetett hallani például a Sömmi. megfilmesítéséről, amit Pálfi György forgatna.
 
Cs-SzA: Azért ennyire filmszerűek, mert a példaképeim nemcsak írók, hanem filmesek is. Amúgy, azt hiszem, meg vagyok átkozva – mint Bagaméri – a film területén. Több kiváló alkotóval jutottam már el a könyveim filmes megvalósításának különböző állomásaira, aztán valahol mindegyik megfeneklett. Volt, amelyik utolsó pillanatban, mint a Sömmi., ahol már az előkészítési pénzt is megkapta a produkció, aztán mégsem kapott zöld utat. Szomjas Györggyel megírtuk közösen az eastern trilógiája harmadik részét. A forgatókönyv egy posztbetyárról, Savanyú Jóskáról szólt, akinek az élete nem mondható tipikus betyársorsnak. Leüli a büntetését, aztán egy budapesti kávéházban mutogatják, mint valami ereklyét, végül fejbe lövi magát unalmában és a lelkiismeretfurdalás miatt. Kaptunk fejlesztési pénzeket, de végül ez a filmterv is befuccsolt. Erdélyi Dániel forgatókönyvet írt a Félelem és reszketés Nagyhályogon című novellafüzéremből, abból sem lett semmi. Rudolf Péter szerette volna a fiával megrendezni a Szíved helyén épül már a Halálcsillag című regényemet, nem tudom, ez hol tart, a Vígszínház igazgatójának a járványhelyzetben a kisebb gondja is nagyobb lehet annál, hogy filmet forgasson.
 
R: Élete valós helyszínei a szövegeiben is megjelennek. A Szentes, Kolozsvár, Szeged vonal körbeírja a történeteit?
 
Cs-SzA: Sokféle kötődésem van, mint általában a kelet-közép-európai embereknek. Én ezeket a kötődéseket nagyon komolyan is veszem. Apám, aki nyugdíjas nőgyógyász főorvos, szabadidejének nagy részét a családtörténet kutatásával töltötte, úgyhogy sokat tudok a saját gyökereimről. Az apai nagyapám családja erdélyi, ő kolozsvári újságíró volt 1944-ig. Az anyám anyjának családja, a Csernák 1300 holdas nagybirtokosok voltak Szentes környékén. Ezek a gyökerek nagyon másfélék. És ez még csak két szál, de van rengeteg. Szentes és Kolozsvár majdnem mindig benne van abban, amit írok. A 5. században játszódó regényem egyik fő helyszíne például a Tisza parti Zentes, Attila Hunniájának fővárosa, az óriási jurtapolisz. Az Alföld, ez a Pesttől Újvidékig, a Dunától Dunáig tartó nagytáj, mindig is barbár volt, abban az értelemben is, hogy még a mindent elfoglaló rómaiaknak sem kellett ez a vidék. A romanizáció itt – érdeklődés hiányában – elmaradt. Nem véletlen, hogy Móricz híres novellájának az a címe: Barbárok. Ha az ember ránéz a Római Birodalom térképére, látja, hogy ott van egy kihúzott fog Pannonia és Dacia között, na ez az Alföld, ahonnan én jövök. Egészen más ennek a területnek a kultúrája, gasztronómiája, humora. Rengeteg Tömörkényt olvastam, amikor a Sömmi.-t írtam, mert azt a speciális alföldi akasztófahumort, csak erre a tájra jellemző barbár feketehumort ő tudta a legjobban rögzíteni. Persze ezen kívül még van egy csomó identitásom, hiszen kelet-európai korcs vagyok, kicsit budapesti is, lassan harminc éve lakom itt, és persze kolozsvári is az apám és a nagyapám jogán. 2012-ben fél évig éltem Kolozsváron, és próbáltam a nagyapám múltját föltérképezni, sokat ültem levéltárban, könyvtárban. Akkoriban elég penge voltam a régi Kolozsvár helytörténetéből, írtam is egy csomó kolozsvári novellát. Mára ez a tudásom igencsak megkopott, nem használom. Szóval témát választani én csak úgy tudok, ha van valamilyen érzelmi kötődésem hozzá. Ez így van az irodalomban, de így van a gasztronómiában is. Nekem az identitásomnak ugyanolyan része a szegedi Rézi néni, mint a kolozsvári káposzta vagy az erdélyi vargabéles, nem véletlenül dolgoztam fel őket. És szeretem, ha egy téma megosztó. Nem véletlenül írtam egy egész könyvet a pacalról, a 77 magyar pacalt. Mert a gyomor talán a legmegosztóbb étel Magyarországon. Vagy imádja valaki, vagy gyűlöli, nincs középút. Ez egy gasztrotörténeti munka, és a háromrészes könyv utolsó etapja csak a pacal és az irodalom kapcsolatát mutatja be: Rabelais-től Dumas-n át Esterházyiig. Mert ez izgat ebben a témában a legjobban: a gasztronómia és az irodalom kapcsolata. 
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek