Győri Balett és Lajkó Félix: GisL; Pécsi Balett: Vasarely-etűdök / Bartók Tavasz
2021.06.07.

A Bartók Tavasz keretein belül megvalósuló színházi programok különleges koprodukciókban jöttek létre. De vajon minden alkalommal kiegészítik egymást az együttműködő partnerek? Mi történik akkor, amikor nem? KESZTE BÁLINT ÍRÁSA.

A pandémiával terhelt időszak folyományaként a Bartók Tavasz programsorozatát már az év elején online térbe megvalósuló eseményként hirdették meg. Ennek eredményeként az ingyenes előadásokat egy jól kezelhető, magas minőségű felvételeket közvetítő weboldalon tekinthette meg a közönség. A Győri Balett és a Pécsi Balett más-más okból kivételes koprodukcióban készítette el előadását. A kérdés persze az, hogy mennyiben szolgálják az elkészült produkciót az érdekesnek tűnő együttműködések?
 
A Győri Balett és Lajkó Félix koprodukciójában megszülető GisL már címében is igyekszik jelezni, hogy az 1800-as évek közepén született klasszikus művet modern köntösben mutatja be. Elsőre furcsának tűnhet, hogy mindehhez éppen Lajkó Félix jól ismert, népzenei hagyományból merítő zenei stílusvilágát választották. Utólag csak azt sajnálom, hogy csupán felvételről hallgattuk a zenekart, ebben az esetben ugyanis a zenészek (szemben a Szegedi Kortárs Balett Bartók estjével – kritikánkat ld. itt – a szerk.) nem voltak beépítve az előadásba. A Lajkó Félix vezette zenekar ugyanis újfajta dinamikát kölcsönöz a darab ismerős jeleneteihez, fordulataihoz is.
 
A történet előrehaladtával fokozatosan bontakozik ki Szendrényi Éva díszlete: amikor az előadás közepén már azt hinnénk, hogy nem lesz képes új tereket nyitni, a beépített fények, megnövelhető fatörzsek és tükröződő oldalfalak segítségével még ekkor is képes magát újraértelmezni. Az egész színpad hátterében lévő, rejtélyes anyagból készült fal pedig a rá eső fények függvényében erősít rá a zöld mező vagy éppen a sötét, sűrű erdő képeire. Győri Gabi jelmezei, követve a díszlet, és ezzel együtt a történet változásait, kezdetben letisztult, személyenként egy-egy színnel (férfiaknál kizárólag feketével) operáló ruhák. A villik megjelenésével azonban ezeket részletgazdagon horrorisztikus, tépett és koszos darabok váltják fel. A látványvilág megalkotásában Stadler Ferenc fényei és a smink is nagy szerepet vállal, mindezek összességéből valóban filmes hatásokra erősen építő, modern megjelenés születik. 
 
GisL
GisL
Ebbe a vizuális és akusztikus térbe lépnek be a Győri Balett táncosai, akiknek közel sincsen egyszerű feladatuk: a nehéz koreográfia mellé ugyanis a történet és a megvalósítás által elvárt színészi munkának is társulnia kell. Az előbbiben még sosem tapasztaltam a társulattól hanyagságot és pontatlanságot, az utóbbi azonban ebben az esetben nem teljesült maradéktalanul. 
 
A Petrovics Eszter által élvezhetőre és átélhetőre rendezett stream-felvétel ugyanis a legapróbb gesztusokat és a mimikát is közelről tárja elénk, így a két főszereplő, a Giselle-t megformáló Herkovics Eszter Adria és az Albrechtet táncoló Daichi Uematsu játékát is alaposan megfigyelhetjük. A koreográfia olykor finom érzelmi világát az így fókuszba kerülő arcjáték már kevésbé tudja lekövetni. Főként elnagyolt érzelmeket láthatunk, ami azonban a halálba táncoltatás képénél erős hatást eredményez. Guti Gerda Myrthája jól használja ezt a hatást és Herkovics Eszter Adriával olyan pillanatokat sikerül teremteniük, ami nem engedi elkalandozni a néző tekintetét.
 
Velekei László koreográfiai sűrítésén és az erős képi eszközökön tehát egyértelműen látható a címadásban ígért szándék, amit a zene is egyedi módon támogat meg. A Müpa nézőterén ülve talán erősebben összpontosítottam volna a táncra és a nagyobb gesztusokra, azonban a felvétel túlhangsúlyozta az arcjáték finomságának hiányosságait.
 
A Pécsi Balett társulata egészen más jellegű, a képzőművészet és a tánc együttműködéséből születő „koprodukcióra” vállalkozott. Az egy órás előadást Victor Vasarely képzőművészeti alkotásait alapul véve Vincze Balázs vitte színre, mintegy főhajtásként a 115 éve született, pécsi származású művész előtt. Az előadásban a Pécsi Balett társulatának tagjai mellett négy színész (Kamarás Iván, Kiss-B. Atilla, Uhrik Teodóra, Vári Éva) is közreműködik, nem csupán a képzőművészetet és a táncot, de a prózai színházat és a mozgásszínházat is találkoztatva, egymásba folyatva ezzel. 
 
Az előadás egy kiállításmegnyitó kerettörténetébe helyezi az etűdök során bemutatott konkrét műveket. A darab első jelenetében egy vernisszázzsal és a nyitóbeszéd hiányával szembesülünk, majd a négy színész az ikonikus, Vasarelyt idéző fekete vastagkeretes szemüveget levéve egy-egy gondolatot oszt meg a művészet minbenlétéről. Ezek után Kamarás Iván magára hagyásával és a táncosok megjelenésével elindul az első etűd, amiben rögtön felépül az előadás keretrendszere. A színészek az egyes etűdökben együtt mozognak a táncosokkal, sajátos módon be-be lépve a koreográfiába. A kiállítást megtekintő közönségből így lesz a képekkel együtt rezonáló befogadó, azok gondolatiságát újra alkotó belső művész. A keret a záró képben nyer valódi értelmet, amikor a művészet mindenkit bevonni képes, közösségteremtő erejét láthatjuk.
 
A keretben azonban, ahogyan talán egy valódi kiállításon is, különböző mélységű kreativitással megalkotott etűdök, jelenetek kaptak helyet. A kiállítást megtekintő közönség szerepében lévő színészeknek például van egy fájóan direkt, tanító szándékú pillanata, amikor Vasarely életrajzi adatait próbálják beépíteni egy élőnek tettetett beszélgetésbe. Hatásában inkább olyan, mint egy rosszul reformált tankönyvi feladat, de véletlenül sem visz közelebb az életműhöz. Hasonlóan kilóg a produkcióból Györfi Anna és Kéméndi Tamás dalbetétje is: sem előtte, sem utána nem találkozunk velük, hogy esetleg szervesebben beépülhessenek a darabba.
 
Vasarely-etűdök
Vasarely-etűdök
Rögtön a dal után azonban egy átgondolt és elemelt koreográfiát láthatunk, amely visszazökkent az etűdök egymásutánjába. A szcenikai lehetőségeket kihasználva a kiindulási alapként tekintett Vasarely-művet háromdimenziós térbe helyezik a táncosok. A különböző magasságú emelvényeken három sorban elhelyezkedő táncosok előbb egy könnyűnek látszó szövetburokban, később attól megszabadulva jelenítik meg a képzőművészeti alkotás dinamikáját (díszlet: Cziegler Balázs, jelmez: Nagy Fruzsina). A sorok összehangolt, mégis egyedi mozgása átgondolt koncepcióra utal. Ezt támogatja meg az akusztikai háttér, ami a mozgás változásaihoz igazodva egy alapütemet folyamatosan építve, cizellálva fokozza a hatást. Riederauer Richárd zenéje ekkor válik leginkább érvényessé, azonban kétségtelen, hogy az előadás számos pontján rá lehet csodálkozni annak kimunkáltságára.
 
A két balett együttműködéseiben tehát néha fel-fel sejlik a koprodukció kényszerűsége, ez pedig olykor szervetlen, jelentésében kevéssé indokolt hatásokhoz vezet. A Bartók Tavasz egyik fő törekvése azonban kétségtelenül járhat sikerrel is: Lajkó Félix és zenésztársainak Giselle-feldolgozása valószínűleg másként nem születhetett volna meg.
 
A GisL adatlapja itt, a Vasarely-etűdök adatlapja itt található a Bartók Tavasz honlapján.