Jakub Józef Orliński online koncertje
2021.06.07.

Jakub Józef Orliński nem jött (barokk áriaestjét felvételről, a németországi Essenből adta a Müpa), s így nem is látott semmit, viszont így is győzött. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Sőt, ha szabad a sportnyelvből vett kifejezést használnom: rajt-cél győzelmet aratott. És nem hiszem, hogy szentségtörés a bulvárosabb fogalmazás a szertartásosan komoly program ellenére sem, amelyben Don Quijoténak operacímben felbukkanó neve jelentette a legfrivolabb elemet. Jakub Józef Orliński ugyanis a valóban tartalmas, nehéz és értékes program ellenére profi módon felépített médiasztár, akinek bizonyára a laza közvetlensége és jófejsége is pontosan be volt állítva megnyilatkozásaiban, ami természetes is, hiszen ő nemcsak énekes, hanem remek breaktáncos, valamint fotómodell is egyszemélyben.

Persze tehetség nem állítható elő PR-eszközökkel, és Orliński nem csupán nagy énekes-tehetség (főként erről lesz szó az alábbiakban) – meg bizonyára táncosként és modellként is az –, hanem ahhoz is jól ért, hogy a határsértéseivel, már-már irritáló sikerességével meg az álszerénységet messze elkerülő fellépésével se váltson ki semmilyen ellenszenvet.

Jakub Józef Orliński
Jakub Józef Orliński
Hősünk a Francesco Corti vezetésével fellépő il Pomo d’Oro együttes társaságában adta elő 17. és 18. századi operarészletekből – altáriákból és sinfoniákból, illetve balettzenékből – összeállított műsorát. Figyelemre méltó módon a nyolc megszólaltatott zeneszerző közül csupán kettő – Cavalli és Händel – tartozott a barokk operakánon nagyjaihoz és egy – Giovanni Bononcini – az ismeretebb nevekhez, ám a többi, ritkán vagy sohasem hallott név művei is többet jelentettek puszta kuriózumnál. Sőt, egyik-másik szám – így (az ifjabb) Nicola Matteisnek, a 18. század első felében a bécsi udvari bálok zenei zenei vezetőjének felvillanyozó balettzenéje – kifejezetten csúcsminőséget képviselt.

Ugyanakkor az igényes és izgalmas műsor közlése és ismertetése tekintetében a Müpa ezúttal eltekintett a tőle megszokott gondosságtól és magas színvonaltól. Megelégedett a nyilván az előadóktól származó műsor reprodukálásával, amely egyáltalán nem tartalmazott keresztneveket – pedig ezek lényeges információt jelentettek volna, hiszen pl. Conti, Bononcini vagy Predieri nevű olasz barokk szerzőből nem is egy létezett, továbbá Nicola Matteis és Nicola nevű, ugyancsak zeneszerző édesapja között sem ártott volna különbséget tenni. A darabokkal kapcsolatos információkra pedig ezúttal még inkább szükség lett volna, mint a standard repertoár esetében. De az sem derült ki a műsorból, hogy (Francesco Bartolomeo) Continak a műsorban szereplő Don Chisciotte in Sierra Morena című operája és a később Matteis műveként felbukkanó azonos című opera egy és ugyanaz a darab, Matteis csupán a táncbetéteket komponálta hozzá. Ez utóbbi összefüggésre rávilágított ugyan a blokkok elején a pódiumra lépő, a figurát szintén lazára vevő és az énekessel személyes kapcsolatuk múltjáról is elkvaterkázó konferanszié – aki a kor szellemének eleget téve aláhúzta a „sex and crime” bizsergetően izgalmas jelenlétét a felhangzó operajelenetekben –, és más értékes zenei-történeti információkkal is szolgált, ámde mindezt német nyelven tette, ami a honi nyelvtudás-statisztikák fényében kevésbé hatékony tájékoztatása a magyar közönségnek, mint ha mégiscsak megírták volna mindezt a virtuális műsorfüzetben. Vagy ha mindvégig feliratozták volna a műsorközlő mondókáját, amit kizárólag az utolsó műsorblokk és a ráadások erejéig tettek meg – igaz, onnantól az áriák olasz szövegét is fordították.

A lényeg, a zenei produkció azonban, mint elöljáróban jeleztem, magával ragadó volt és maradandó élményt jelentett. Ha megállapítjuk, hogy Jakub Józef Orliński egyike az utóbbi két évtized legkitűnőbb falzetténekeseinek, akkor keveset mondunk. A kissé halványabb, Scholl- vagy Cenčić-féle kitűnőségeknél sokkal több ő: nagy énekes, az egyetlen aktív kontratenor, aki Philippe Jarousskyval egy napon említhető. Ugyanakkor sok mindenben különböznek is egymástól: azon túl, hogy Orliński egy jó évtizeddel fiatalabb, és Jaroussky szoprán, a lengyel énekes viszont egyérteműen alt hangfekvésű (aki mély hangok esetében mesterien, mindenfajta törés nélkül tud átváltani „természetes bariton” regiszterre), egész egyéniségük ellentétes. Jaroussky maga a nőies finomság, visszahúzódó szerénység, lágyság és érzékiség; Orliński egész egyénisége, megjelenése férfias, extrovertált, sőt kihívó, és különös módon az alt hang is a lehető legférfiasabban, mintegy ércesen hat; hangerőben is egy fokozattal magasabbra van állítva. Ami viszont közös bennük, az éppen az, ami kiemelkedővé teszi őket: a gyönyörű hanganyag és a zenei eszközök végtelen kifinomultsága és érzékenysége. Ne tévesszen meg minket, hogy Orliński viszonylag későn vágott bele a magas fokú zenei tanulmányokba, és hogy többé-kevésbé a popkultúrának is része. Ő ezzel együtt ízig-vérig zenész, kirobbanó, egyszerre született és tudatos előadóművészi tehetség.

Megmutatkozik ez stílusérzékében is: tisztában van azzal, hogy a 17. századi Cavalli és a 18. századi Händel mennyire különböző kifejezőeszközöket, előadói szemléletet igényel, és persze mindent tud a nagy barokk ária-minták hagyományairól, és életet tud lehelni mindahányba, a játékos, a bosszú- vagy a szerelmes típusba egyaránt. Vonalérzéke bámulatos, a dallam feltartóztathatatlanul ömlik belőle, mint a Giovanni Bononcini egyik serenatájából választott megkapó, széles ívű áriában. Egész lényéből árad a különféle érzelmeken és karaktereken fölül álló, végtelen nyugalom. A disszonanciák kiélésének, megszólaltatásuk feszültséget fokozó, különleges hangszínének is mestere Orliński. Hosszú appoggiaturái olykor szinte obszcén módon érzékiek. Mindehhez szövegmondása, a mássalhangzók plaszticitása is ideális. A da capo-áriák visszatérő szakaszaiban úgy díszít, hogy az sohasem hat kötelességszerűnek; és mégis rendkívül leleményes, amint azt az egyik Händel-ária visszatérésébe becsempészett, több ütemen át tartó, izgalmas hemiola-váltás is bizonyította. Talán nem is érdemes folytatni: énekesünk mindent tud, amit meg lehet tanulni a barokk éneklésről, továbbá a vérében van az is, amit nem lehet megtanulni.

A minimális létszámmal pódiumra lépő, de annál koncentráltabban zenélő il Pomo d’Oro együttes minden tekintetben egyenrangú partnere volt a szólistának. Francesco Corti fenomenális szuggesztivitással irányított a csembaló mellől, az együttes hangzása mind színben, mind intonációban kristálytiszta volt. Expresszivitásban, kifejezésben tökéletes összhangban működtek együtt a szólistával, tempóik telitatálatok voltak, a hangszeres tételek pedig éltek és önmagukban is hatottak. Azt pedig nyilvánvalóan érzékelhettük, hogy az együttes minden pontján elsőrangú szólisták ülnek.

A kevésbé ismert, bár kitűnő mesterek kompozíciói után Orliński a két ráadásban azután mégiscsak megtért Händelhez; a két ária közül a másodikban, a Riccardo primo című operából származó ragyogó viharáriában az énekes, mintegy mellesleg, a leglátványosabb bemutatót tartotta énekes virtuozitásból, egyszersmind frappánsan és végleg lezárva ezt a nem mindennapi barokk kaleidoszkópot.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Theater Essen, Müpa Home,  Időpont:  2021. május 29.